A tibeti írást a tibeti, dzongkha, ladaki és szikkim nyelvek lejegyzésére használják Tibetben, Bhutánban, Nepálban és Indiában. Az írás pontos eredete nem ismert, a tibeti buddhizmus hagyományosan az írás létrehozását az északkelet-indiai Thonmiszambhotának tulajdonítja, de a Bon vallásos hagyomány iráni illetve közép-ázsiai eredetűnek tartja. Bráhmi eredetű írásrendszer, amint azt a szótagstruktúrája, az ékezetek diakritikus jelekkel történő jegyzése, a betűk kanonikus elrendezése, fonológiai csoportosítása is bizonyítja.
Az írásnak különböző stílusirányzatai vannak, ezeket két fő változatba sorolhatjuk: dbu-can, „amelynek feje van” (ez a gyakrabban használt, számítógépes billentyűzeten fellelhető), illetve a kurzív típusú írásokat, (dbu-med azaz „fejetlen”) amely magában foglalja a viszonylag visszafogott dpe-jig „könyvírás”t vagy a gyors nkhjug-jig „futó írás”t.
A tibeti nyelv standard helyesírása gyakorlatilag nem változott, miközben a beszélt nyelv folyamatos átalakulásokon ment keresztül, például elvesztette a mássalhangzó-torlódásos kiejtést. A fejlődés eredményeként az összes modern tibeti nyelvjárásban (különösen a standard tibeti lhászai dialektusban) jelentős eltérés mutatkozik a helyesírási (amely még mindig tükrözi a 9. században beszélt tibetit), és a tényleges kiejtés között.
A tibeti szavak fonetikus átírására és transzliterációjára elég sok, többé-kevésbé jól működő rendszer létezik már nemzetközi szinten; a kettő közül a problematikusabb természetesen a fonetikai átírási rendszer létrehozása, hiszen a beszélt nyelv igen rugalmas, s szinte minden valamennyire elszigetelt nyelvi közösség sajátos ejtési módozatot hoz létre (amit általában nyelvjárásnak szoktak nevezni).
A tibeti nyelv magyar fonetikai átírására a szakkönyv jellegű tanulmányokban és fordításokban általában az angolos Wylie-féle transzliterációt alkalmazzák, és csak ritkán a kiejtés szerinti alakot használják.
A THDL (Tibetan and Himalayan Digital Library),THDL Simplified Phonetic Transcription of Standard Tibetan A keleti nevek magyar helyesírása (141-164. o.) és a Terjék József: Tibeti-magyar szótár függelékében található összefoglalás alapján mégis összeállítható egy általánosan alkalmazható magyaros átírási rendszer.
A tibeti írás A fonetikus ejtés rendszerének megértéséhez ismerni kell a tibeti írást, a tibeti szótag elemeit, a betűket és azok egymáshoz viszonyított elhelyezkedését(pl. elé- és mögéírt, felé- vagy aláírt).
A tibeti írás rendszerét a 7. században fejlesztették ki egy indiai minta alapján. Ez nagy valószínűséggel hasonlított a dévanágarira, hiszen némi szerkezeti hasonlatosság nyilvánvaló a tibeti és szanszkrit írás között. Ilyen párhuzamok az indiai dévanágariban meglévő, a betűk tetejét összekötő vonalhoz (szkrt. sūtra) hasonlatos, de nem összefüggő „fej” megléte; a dévanágariban mātrának nevezett függőleges vonal szerkezeti jelenléte, valamint a ligatúrák alkalmazása (ez a tibetiben jóval egyszerűbb és felismerhetőbb, mint a dévanágariban, s nem is igazán nevezik őket ligatúrának. Ld. később). A mondat- és szövegtagolás különbözik. A tibeti a szótagokat a fej mellett lévő pontokkal választja el (cheg, Wylie: tsheg), a szóhatárokat nem jelöli, a tagmondatokat, mondatokat és a nagyobb értelmi egységeket egy vagy két függőleges vonallal jelzi. A nagybetűket nem ismeri, tehát nem világos első ránézésre, hogy hol kezdődik a mondat, vagy mi tulajdonnév. A tibeti írás minden bizonnyal a korabeli nyelvállapotot és kiejtést tükrözi – amit ma archaikusnak neveznek, s bár az íráskép maradt, a modern kiejtés szinte felismerhetetlenségig megváltozott. Viszont nem mondhatjuk el, hogy a korabeli állapotok nem hagytak nyomot a kiejtésen, hiszen a sok mássalhangzó-torlódás és a szuffixumok eltűnése a hangsúly megjelenésén (mint a kínaiban), a mássalhangzók zöngésségén, hangmagasságon stb. hagyta nyomát.
A tibeti nyelv szótagírású, ami azt jelenti, hogy egy szóban egy magánhangzó van, ami előtt és után állhat (de nem kötelezően) bizonyos számú mássalhangzó, de egy szótag magánhangzóval együtt maximum 7 betűből állhat, melyek között egy – aminek jelentős szerepe van a kiejtésben – az alapbetű. A legtipikusabb példa egy maximális telítettségű szóra a bszgrubsz. Itt az alapbetű a ’g’. Az alapbetűhöz viszonyítva állapítjuk meg a többi betűnek a pozícióját, és ennek megfelelően mondjuk róla, hogy eléírt, föléírt, aláírt, mögéírt és még-mögéírt. E furcsa szerkezet azért van, mert a tibeti szavakat nem (csak) lineárisan építik, hanem függőlegesen is, ami azt jelenti, hogy megjelenhetnek bizonyos betűk az alapbetű alatt és fölött is. A fenti pozíciókat csak egy betű töltheti ki, kivéve a ligatúrához szorosan kapcsolódó aláírt ’v’ (nem túl gyakori, de például a grva-pa – ’szerzetes’ szóban, ahol mint látjuk, a g alapbetűt két mássalhangzó követi). Mássalhangzók Karakter Angol (Wylie) Magyar ཀ ka kaཁ khakha ག gagaང nga nga ཅ ca csa ཆ chacsha ཇ jadzsa ཉ nya nya ཏ ta ta ཐ tha tha ད da da ན na na པ pa pa ཕ phapha བ ba ba མ ma ma ཙ tsa ca ཚ tsha cha ཛ dza dza ཝ wa vaEredetileg nem része a tibeti írásjeleknek ཞ zha zsa ཟ za za འ ’(a-chung) ’(acshung) ཡ ya ja ར ra ra ལ la la ཤ sha sa ས sa sza ཧ ha ha ཨ - -
Magánhangzók
Azokat a magánhangzókat, amelyek a bennfoglalt (inherens) /a/-tól eltérnek, diakritikus jelekkel jelöljük. A ཀ ka példáján: ཀི ki, ཀུ ku, ཀེ ke, ཀོ ko. Amennyiben önállóan, vagy szókezdő helyzetben állnak, ábrázolásuk a mássalhangzósor utolsó karakterével ཨ (ritkábban a འ /acsung/) történik pl.: ཨ a ཨི i ཨུ u ཨེ e ཨོ o
Független formamellékjelekkelhangértékཨa ཨཱཱá ཨིིi ཨཱཱིིí ཨུུu ཨཱཱུུú ཨེེe ཨཻཻai ཨོོo ཨཽཽau རྀྲྀri རཱྀཷrí ལྀླྀli ལཱྀཹlí ཨཾཾamNazális hangzóvá alakítja a magánhangzótཨྃྃam (anuszvára) ཨཿཿaḥ (viszárga)Néma hangzó
Írásjelek A tibeti írás két írásjelet használ: a szótagokat elválasztó pontot (tibeti nyelven: csheg) és a nagyobb szövegrészeket, tagmondatokat elkülönítő vonást (tibeti nyelven: se), melyet felsorolások esetén is gyakran alkalmaznak.a tibeti nyelv, elte.hu
Lineáris szerkezeti vázlat thumb|300px|A 'gremsz-szdon a.m. "bemutatás", v. "kiállítás" kétszótagú tibeti szó írásképe. Kiejtése:dremtön A tibeti nyelv alapszókincse egy szótagú szavakból áll. A mégis előforduló több szótagú szavak ragozott, illetve összetett szavak. Az írás szigorúan kötött szótagszerkezetű: a leírt szó magva a szótagképző magánhangzó (radikális), az ez elé írt, fölé írt (preradikálisok), alá írt (posztradikális), mögé írt (finális), és az mögé írt (posztfinális) karakterek alkotják a szó írásképét. A leghosszabb tibeti szó tehát hét karakterből állhat.A tibetológia magyar terminusának megfelelően a továbbiakban: eléírt, föléírt, alapbetű, aláírt, mögéírt, még-mögéírt
Egy maximális karakterhosszúságú, az archaikus tibeti nyelvjárásokra jellemző mássalhangzó-torlódásos szó példáján:
Íráskép: བསྒྲུབས་ = bszgrubsz („teljesítette”).
བ སབས ག ར ུ
/b/ eléírt/sz/ föléírt/b/ mögéírt/sz/ még-mögéírt /g/ alapbetű /r/ aláírt /u/ (mellékjel)
Nem jelenhet meg bármelyik betű bármelyik pozícióban, adott helyen csak bizonyos mássalhangzók állhatnak.
Alapbetű lehet: Bármelyik 30 mássalhangzó Eléírtak lehetnek: ག,ད,བ,མ,འ (ga, da, ba, ma, acshung) Föléírtak lehetnek: ར, ལ, ས (ra, la, sza) Aláírtak lehetnek: ཡ( ྱ), ར( ྲ), ལ, ཝ( ྭ) (ja, ra, la, va), zárójelben az aláírtak módosult írása. Mögéírtak lehetnek. ག,ང,ད,ན,བ,མ,འ,ར,ལ,ས (ga, nga, da, na, ba, ma, acshung, ra, la, sza) Még mögéírtak lehetnek: ས, དA modern tibeti írásban már nem használják (sza, [da])
A létező pozíciók nem mindig vannak kitöltve, ilyenkor a tibeti szóban lehetséges betűkombinációk alapján kikövetkeztethető, hogy melyik az alapbetű. Az alapbetű többnyire a magánhangzó előtt áll a latinbetűs átírásban, közéjük csak az aláírtak állhatnak, amiből összesen 4 létezik: r, l, j, v.
Ami a magánhangzókat illeti, az ’a’ hang jelöletlen, s a szóban a magánhangzó hiánya jelöli ezt a hangot. Az ’e’-t, ’o’-t és ’i’-t az alapbetű függőleges vonalában fölülre írjuk, az ’u’-t alulra (akárcsak a dévanágariban). Van azonban az ’a’-nak két különböző írott formája is. Az egyik ilyen az acshung (kis ’a’), amit a Wylie és a magyaros átírási rendszer aposztróffal jelöl a szótag elején (és néha a végén is). Ha szótag elején szerepel, akkor ’h’-val is átírhatjuk, ami nem jelöl teljes értékű magánhangzót (inkább nyögésszerű hang), ami mellett a szóban szerepel egy ’igazi’ magánhangzó is (pl. hbrasz/’brasz – ’rizs’). Az acshung megjelenhet a szótag végén is, ha az nyílt szótag és ’a’-ra végződik. Például dga – ’örül’. Ezt a Terjék-szótár és Wylie így írja át: dga’, ahol logikailag az aposztróf elhagyható, mert enélkül is egyértelmű az acshung jelenléte, hiszen az aposztróf nélküli átírás alapján is tökéletesen rekonstruálható a tibeti. Utolsó alkalmazása pedig a magánhangzóval kezdődő szavak esetében alapbetűként szerepeltetése. Ha a-val kezdődik, akkor önmagában, ha más magánhangzóval, akkor csupán az alá- vagy föléírt magánhangzók ’megtartására’ szolgál, fonetikai értéke nulla.
A másik ’a’ az acshen (nagy ’a’), ami önállóan az ’a’hang jelölésére, valamint a mantrákban alapbetűként a magánhangzók megtartására szolgál, aminek a fonetikai értéke ilyenkor szintén nulla – akárcsak az OM magszótag esetében, ahol középen egy nagy ’a’ van, fölötte van az ejtett O, majd azon egy pont félholddal (ami nem a tibeti írásrendszer része, hanem a szanszkrit anusvara M tibeti kölcsönzése). jobbra|bélyegkép|Az OM MANI PADME HUM mantra tibeti betűkkel. Pirossal a magánhangzók, kékkel az aláírt betűk. 1.) Nazális hangzó, anuszvára (m) 2.) Acsung, (kis "a"), segédjel 3.) Aláírt "M"
A transzliterációs rendszer A legelterjedtebb nemzetközi tibeti átírási rendszer a Wylie-féle rendszer, az angol szövegek többségében ezt alkalmazzák, de persze találkozhatunk franciás vagy más átírásokkal is. Az összetartozó szótagokat a szövegek kritikai feldolgozásában kötőjelekkel kapcsolják össze, de gyakran a szöveg központozása teljesen megfelel az eredeti tibetinek, azaz nincs kötőjelezés és nem teszünk ki mondatjeleket. A magyarul megjelenő népszerű tibeti buddhista könyvekben szereplő átírások eseteiben helyesebb lenne a kötőjel nélküli változatot használni, mert a kötőjelezés pontos nyelvtudást igényel, amíg a másik csak szimpla másolás. (Az alábbi táblázatban félkövérrel vannak jelölve azok a betűk, amelyek eltérnek a Wylie-féle angol és a magyar fonetikus átírásban.) Angol (Wylie) k kh g ng c ch j ny t th d n p ph b m ts tsh dz zh z ’ (a-chung) y r l sh s h a i u e o Magyar k kh g ng cs csh dzs ny t th d n p ph b m c ch dz zs z ’ (acshung) j r l s sz h a i u e o
A fonetikus átírás során ez a táblázat bizonyos tekintetben egyszerűsödik (a hehezetesek többségének esetében), másokban pedig bonyolódik (a magánhangzók esetében, mivel bejönnek az umlautok és ékezetes magánhangzók).
Egyszerűsített fonetikus átírási szabályok Általános tudnivalók Az itt bemutatott magyarosított tibeti fonetikus átírási rendszer nem teljesen illeszkedik a magyar hangállomány nagyobb lehetőségeihez, tehát a magyarok nyelvi adottságainak szempontjából nézve némileg tökéletlen. Viszont szem előtt kell tartani, hogy a tibeti buddhizmussal elsősorban az angol közvetítőnyelven keresztül ismerkedünk, ahol már kialakult és régóta használatban lévő fonetikai átírási formák léteznek. Szinte mindig ezekkel találkozunk, ezért a tibetivel csak közvetett módon vagyunk kapcsolatban, a feladatot az angol dekódolása jelenti.
A kódolási sor első láncszeme az, ahogyan a tibetiből létrehozták az angol THDL rendszert – ezzel szintén érdemes megismerkedni, ha véletlenül az eredeti szöveggel találkoznánk. Ugyanis az egységesség miatt ekkor is az angol alapján létrejött magyaros átírást kell használni. A tibeti angolos-magyaros fonetikai átírásának kritériumai:
A kiejtés alapja a standard, lhászai nyelvjárás. A cél a könnyű használhatóság és egyértelműség. A magyar rendszer a THDL-t követi, ezért bemutatása azzal párhuzamos.