Kárpátalja a földrajzilag a Kárpát-medence szerves része, így történetét sem lehet elválasztani a Kárpát-medence történetétől. A mai Kárpátalja területe a következő államokhoz tartozott: 895–1920 – a Magyar Királyság része 1920–1938/1939 – Csehszlovákia része 1938/1939–1945 – a Magyar Királyság része 1944–1945 – Szovjet megszállás 1945–1991 – Szovjetunió része (USZSZK) 1991-től – Ukrajna része
Kőkor Az első kőkori lelet Kárpátalján 1 millió éves, Királyházán (Nagyszőlősi járás) találták meg, a homo erectusho tartozott. Ez az első ukrajnai lelet is. Emberi maradványokat viszont Kárpátalján ebből az időből nem találtak. Egy-egy jó lakóhelynek számító lelőhelyen több ezer évig éltek. Ilyenek voltak a Királyházai, Munkács melletti Gálics és Lovácska hegyek, Beregszászi dombok, Ungvári várhegy, Técsői lelőhelyek.
Az őskőkori és középső kőkori leletek főleg a nyugat- és közép-európai kultúrák befolyása alatt van. A középső kőkorban a homo erectust felváltja a neandervölgyi ember, majd később a homo sapiens. Az újkőkorszakban legjelentősebb kultúra Kárpátalja területén a Körös-kultúra. Ez Erdély területéről terjed át Kárpátalja síkvidéki részére. Kr. e. 6. évezred második felétől a Kr. e. 5. évezred első feléig áll fenn. Rafajnaújfalu és Zápszony mellett vannak nagyobb lelőhelyei.
Réz és bronzkor Kevés a lelet ebből a korból. Nagy hatással vannak a helyi kultúrákra a Kárpát-medencei kultúrák, illetve az ottani kultúrák átnyúlnak Kárpátaljára is.
A rézkorban (Kr. e. 3. évezred) két nagy kultúra terjedt el Kárpátalján: a polgári- és a badeni-kultúra. A polgári kultúra Magyarország területéről terjedt át Kárpátaljára. A mai Ukrajna területén az első rézkori kultúra. Elterjedésének ideje a Kr. e. 3. évezred közepe és vége. Nagyszőlőstől Ungvárig találhatóak lelőhelyeik. Négyzet formájú épületek és talpas edények jellemzik. A badeni kultúra az Ilosvai járásban elterjedt. Nagy kiterjedésű kultúra. A Fekete-tenger vidéki kultúrákkal érintkezve átveszi a nagyállattartást.
A bronzkorban (Kr. e. 2. évezred) az egész Kárpát-medencében így Kárpátalján is balkáni majd nyugat európai hatás érvényesül. A leghíresebb a sajátos sztánfalvi-kultúra, mely a Kr. e. 15-13. században létezett, vagyis felöleli majdnem az egész bronzkort. Magyarországi kultúraként terjed át Kárpátaljára, majd itt sajátos vonásokat vesz föl. Ismertebb lelőhelyei Nevetlenfalu, Beregdaróc, Aknaszlatina (erődített település). Edényeiket kiégették és spirál alakú mintákkal díszítették, ez és más jelek arra utalnak, hogy a kultúra kapcsolatot tartott fenn a mükénéi kultúra népeivel. Halottaikat elégették és urnákba temették el.
Vaskor és a népvándorlások kora A vaskor (I. e. 1. évezred) első felében iráni eredetű népek jelennek meg és hozzák be a vaselőállítás módszerét. Ezek a kustánfalvi kultúra (i. e. 8–4. század) népei, melyek talán a kimmerek, akik Kárpátalja területén keresztül haladva, a Közép-Tisza vidéken telepednek le. Későbbi iráni népek a szarmaták, akik az i. e. 3. században telepednek be a Kárpát-medencében, így Kárpátaljára is.
A vaskor második felében kelta népek telepedtek be a Kárpát-medencében. Egész nyugat Európában elterjedtek, Kárpátalja a kelta népek legkeletibb elterjedési területe. Kárpátalja nyugati területein, főleg magaslatokon telepedtek le. Fő lelőhelyeik a Munkács melletti Gálics és Lovácska hegyek, ahol erődített településeik találhatóak. Fejlett kultúrájuk volt. A rómaiakkal és a helyi lakossággal vívott harcokban azonban kimerülnek és hamarosan beolvadnak a helyi lakosságba. Ebben az időben a Pannóniát meghódító rómaiak nagy hatással vannak Kárpátaljára, így a keltákra is akikkel sok háborút vívnak.
Kárpátalja déli, Erdélyhez közeli területeit a dákok hódították meg. A dákok Erdély területén éltek. Fejlett kultúrát hoztak létre. Kemény harcokat vívtak a rómaiakkal, akik végül leigázzák őket és létre hozzák Dacia tartományt, melyet a germánokkal vívott harcok miatt kénytelenek kiüríteni a 2. században.
A népvándorlások korában (1–5. század) germán népek telepedtek le Kárpátalján. A germánok a római limest támadják, a rómaiaknak kemény harcokba kerül visszaverni őket. A vandálok, gepidák és a gótok törzsei telepednek itt le. A gepidák és a gótok harcokat vívnak egymással a terület birtoklásáért.
Az 5. század közepén a hunok költöznek be a Kárpát-medencébe. Vezérük, Attila hatalmas birodalmat hoz létre. Támadják a környező területeket, főleg a rómaiakat, végig dúlják egész Nyugat-Európát. Jelentős erőt jelentenek, így veszélyesek. Attila halála után a hun birodalom széthullik. A hunok, a germánok és a rómaiak támadásai miatt kelet felé vonulnak vissza. A hunok után újra a gótok és a gepidák veszik kezükbe a területet.
A germánokat az avarok űzik ki a Kárpát-medencéből. A 6–7. században több hullámban telepednek le az avarok a Kárpát-medencében és töredékeik egészen a 9. századig, a honfoglalásig megmaradnak itt. Hadjáratokat indítanak a környező területek ellen, rettegésben tartva azokat. Adókat szednek a támadások leállításáért. Államot hoznak létre, melynek élén az uralkodó, a kagán áll. Mint a keleti népek jó lovasok voltak, kitűnő íjaik voltak és nagyállattartással foglalkoztak. A szláv törzseket meghódítják. A 7. században perzsa szövetségben Bizánc ellen háborúznak, de vereségeket szenvednek, hatalmuk megrendül. Később a bolgár-törökök ellen harcolnak. A 8. század végén Nagy Károly frank király végső vereséget mér rájuk, majd lassanként meghódítja tőlük Pannóniát. Az avarok soha többé nem erősödnek meg, így már nem játszanak jelentős szerepet a terület történelmében.
Szlávok, a magyar honfoglalás bélyegkép|jobbra|320px|A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete.) A szlávok Kárpát-medencei letelepedését a 6–7. századtól számítják. Feltehetőleg főként nyugati- és déli szlávok lehettek, melyek a későbbiekben beolvadtak a honfoglaló magyarságba, még a mai keleti szláv népesség a kora újkorban telepedhetett be, és nem azokra a településekre, amelyek a 9. században léteztek. Kárpátalja nem tartozik egyik jelentős szláv államalakulathoz sem, de egyes elképzelések szerint közvetlen szomszédságban lehetett Nagymoráviával és a dunai bolgár állammal volt határos.
A 9. században, 895-ben a magyar törzsszövetség megkezdte a Kárpát-medence elfoglalását. A magyarok fő bevonulási övezete az Északkeleti-Kárpátok, és az első terület ahol letelepednek az a Felső-Tiszavidék, vagyis Kárpátalja. Itt véget ér a Kárpát-medence és Kárpátalja őskori története.
Árpád fejedelem a magyar fősereggel 895 tavaszán kelt át a Vereckei-hágón és megkezdte a honfoglalást. Így Kárpátalja története kezdettől fogva elidegeníthetetlen része a történelmi Magyarországnak, hiszen a honfoglalás révén ez a terület fontos szerepet játszott mint az országszerzés hadműveleteinek kiindulópontja.
Kárpátalja területe a középkori Magyar Királyságban (1000–1526) A Kárpátok láncolata természetes védőövként, gyepűvonalként övezte körül az új hazát. Kárpátalja területének megszervezésével hosszú ideig nem foglalkozott a magyarság, mivel a terület védelmi szerepét a természet adta lehetőségeivel töltötte be, így kezdetben csak szórványosan szállták meg ezt a területet. Kárpátalja területe az ország területének törzsek közötti felosztásában nem vett részt, így a birtokjogi fejlődés során mint gyepűvonalon túli terület, királyi birtok lett, s a hatalmas erdőségek nagy része vadászterületként szolgált. A Szent István király idejében szervezett 45 vármegye között már szerepel Borsova (később Bereg) és Ung vármegye, Ungvárral. Az ugocsai és máramarosi hegyvidék ekkor még nem tartozott vármegyei szervezetbe. Ez az országrész az Árpád-házi királyaink külkapcsolataiban időnként hadfelvonulási és hadműveleti terület is volt. A lengyel és kijevi (halicsi) fejedelemségekhez ezen a területen keresztül vezetett az út.
1241-ben a tatárok a Vereckei-hágón, az ún. „orosz kapu”-n keresztül törtek be Magyarországra. A lakosság közül csak azok maradtak életben, akik az erdőkben és a védett városokban húzódtak meg. Pótlásukra IV. Béla német telepeseket hozott az ún. „soltész”-ek vezetésével. Megindul a területen a várrendszer kiépítése, a királyi s egyházi birtokviszonyok megváltozása. A lakatlan részek benépesítése az azokat adományként kapó földesurak feladata volt. Ők ezt vállalkozókra, ún. kenézekre bízták. A 13. században indult meg nagyobb mértékben a ruszinok betelepedése, elsősorban a szomszédos Halicsból. A legtöbb ruszin a 14. és 15. században került az új földesúri birtokokra.
Az Északkeleti Felvidék politikai és gazdasági jelentősége az Anjou-korban megnőtt. Az Anjouknak hatalmuk biztosításáért meg kellett küzdeni a terület hatalmas oligarcha nemzetségeivel, az Abákkal és Borsákkal. 1311-ben adták vissza az Abák a jogtalanul elfoglalt Ung megyét s Munkács várát. 1316-han szerezte meg Károly Róbert a Borsáktól az Ugocsa megyei Nyalábvárat. Ez évben megostromolta és leromboltatta a Borsák kezén levő Szőlős várát. 1329-ben Károly Róbert a Máramaros megyei Visk, Huszt, Técső magyar és szász telepeseinek hospes-szabadságokat adományozott, ezzel megvetette alapját a Nagy Lajos király uralkodása alatt felvirágzó máramarosi sóbányászatnak. Az oligarchákkal vívott harcok egyik szomorú következménye volt a magyar kisnemesség elvándorlása a területről. A 14. század közepén újabb nagyarányú telepítés indult meg Kárpátalja egész területén. Német falvak épültek az erdőirtások területeire, lakóiknak kiváltságokat biztosítottak. A városok is gyors fejlődésnek indultak. 1365-ben Nagy Lajos király Korjatovics Tódor litván herceg kormányzásával ortodox ruszinokat telepített le a területre. A husziták ellen 1431-ben megindult keresztes hadjárathoz Ugocsa, Máramaros és Bereg megyék nemessége is csatlakozott, meghatározott létszámmal.
Mátyás király halálát követően sok olyan család tűnt fel, amely egész országrésznyi területet birtokolt. Az 1494–1495. évi adószámadásokban található adat szerint például Corvin János – Mátyás fia – Bereg megyében 1132 portát birtokolt, Máramaros megye királynői birtok volt. Nagy birtokai voltak itt a Perényi s a zsidó származású Ermeszt-Hampó családnak. 1526-ot, a mohácsi vészt követő években a trónra törekedő Szapolyai János erdélyi vajda birtokai Corvin János uradalmával gyarapodtak. A trónra jutásban támogatták a vidék új főnemesei a Drágffy, Homonnay, Perényi, Ráskay s Báthory nemzetség tagjai.
Kárpátalja területe a török korban (1526–1688) Az ország három részre szakadása I. Ferdinánd uralkodása alatt következett be. A királyi területhez 35 vármegye, köztük Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megye tartozott. 1567-ben Máramaros megye az Erdélyi Fejedelemséghez került. 1570-ben, az I. Miksa királlyal kötött speyeri egyezményben János Zsigmond lemondott a magyar királyi címről, s Erdélyen kívül néhány tiszántúli megyét és Máramarost tartotta meg.
1597–1604 között a török ellen vívott tizenöt éves háború során szinte teljesen elpusztult az akkor még Erdélyhez tartozó Máramaros vármegye. A háború az 1606-os zsitvatoroki békével zárult. Az 1606-os bécsi béke értelmében – amely Rudolf magyar király és Bocskai István között jött létre – Bocskai István Erdélyt, a Részeket, s Ugocsa és Bereg megyét férfiági utódai életére kapta.
1620-ban a pozsonyi országgyűléssel II. Ferdinánd ígéretet tett Bethlen Gábornak Ugocsa és Bereg megyék Erdélyhez csatolására. A II. Ferdinánd és Bethlen Gábor közötti 1622-es békeszerződés részeként ezt is megerősítették.
1633-ban az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és II. Ferdinánd közötti eperjesi megegyezés értelmében a király elzálogosította Munkács várát és uradalmát a Rákóczi-családnak. A Rákócziak vagyonát a király az 1645-ös linzi békében tovább gyarapította.