A rózsa neve (Le Nom de la rose / Il nome della rosa / Der Name der Rose) 1986-ban készült színes francia–olasz–nyugatnémet film. Jean-Jacques Annaud alkotása Umberto Eco 1980-ban megjelent világsikerű könyve, A rózsa neve című regény alapján készült. A forgatási előkészületek évekig tartottak. Ez a film volt akkoriban a legnagyobb költségvetésű európai produkció, a Kleopátra (1963) óta a legnagyobb külső díszleteket építették fel hozzá. Négy író vett részt a forgatókönyv elkészítésében, a hitelesség érdekében pedig a rendező több mint háromszáz kolostort keresett fel a világ különböző pontjain. A filmet a kritika fanyalogva fogadta, a közönség körében viszont éppolyan sikeres volt, mint a könyv.
Történelmi háttér
A XIV. században járunk. A pápák évek óta Avignonban székelnek: történetünk idején XXII. János Isten földi helytartója. A pápa a francia uralkodót, Szép Fülöpöt támogatta a templomos lovagok ellenében, akiket a király – alighanem igazságtalanul – mindenféle szörnyűségekkel vádolt. Fülöp valódi célja valószínűleg az volt, hogy pápai segédlettel megszerezze a lovagrend vagyonát. Őszentsége, XXII. János Nápolyi Róbert javaslatára nem volt hajlandó egyik német-római császárt sem elismerni uralkodónak: 1314-ben ugyanis öt német választófejedelem Frankfurtban császárrá választotta Bajor Lajost, miközben ugyanaznap a Majna túlpartján a rajnai választófejedelem és Köln érseke Ausztriai Frigyest emelte ugyanarra a trónra. (Az érvényes császárválasztáshoz mind a hetük azonos döntése lett volna szükséges.) Ezzel zűrzavaros időszak vette kezdetét. 1322-ben azonban Lajos legyőzte Frigyest. XXII. János kiátkozta a győztest, mire a császár eretnekké nyilvánította a pápát. E hatalmi villongások közepette a ferencesek Cesenai Mihállyal az élükön hitigazsággá nyilvánították Krisztus szegénységét, hogy ezzel megőrizzék rendjük erényességét és tisztaságát. XXII. János a pápai hatalom elleni támadást látott a ferencesek kinyilatkoztatásában, mert úgy vélte, ezzel veszélybe került az az alapelv, mely szerint a császárnak nincs joga püspököket választani, a pápának viszont hatalmában áll császárt választani. Ezért 1323-ban a pápa a Cum inter nonnullos nevű dekrétumban elítélte a ferencesek tételeit. Ezáltal viszont Lajos császár szövetségesre talált a pápával szembekerült ferencesekben. Ebben a történelmi helyzetben játszódik a regény és a film cselekménye, amikor még van esély arra, hogy János pápa és Lajos császár megegyezést találjanak, az egyházszakadás pedig elkerülhető legyen.
A cselekmény
balra|bélyegkép|250px|Bernardo Gui és az apát úr (F. Murray Abraham és Michael Lonsdale) Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. (Adso, a történet elbeszélője a később bekövetkezett szörnyűséges események miatt nem ad pontos helymeghatározást az apátságról.) Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost – akit viselkedése és előneve alapján Sherlock Holmes középkori elődjének tekinthetünk, Adso neve pedig Sherlock Holmes segítőjének nevére, „Watson”-ra hajaz – kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Otrantói Adelmust, a fiatal kora ellenére is nagy tekintélynek örvendő miniatúrafestőt egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében. Viharos éjszakán történt a tragédia, meg sem lehetett állapítani, a szerencsétlen vajon melyik ablakból zuhant ki. Gyanúra adott okot viszont az, hogy másnap egyetlen nyitva hagyott ablakot sem találtak, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy azokon képtelenség véletlenül kiesni. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tud bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek. A bűntények miatt az apát úr végül a Szent Inkvizíció beavatkozását kéri. A kor egyik legkönyörtelenebb inkvizítora, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui alaposabb tájékozódás nélkül eretnek összeesküvésként értékeli az eseményeket, a demokrácia álcája mögött ítélkezik, máglyákat állíttat. A máglyahalálra ítéltek egyike az a fiatal parasztlány, aki a szerelmet jelenti Adso számára...
A film Előzmények Jean-Jacques Annaud még a megjelenés előtt olvasott a könyvről a Le Monde-ban. Különösen az keltette fel az érdeklődését, hogy Eco munkájában egy görög nyelven írt eltűnt könyvről van szó, ugyanis Annaud rajong a görög nyelvért és persze a középkori apátságokért, melyek egyikében a könyv eltűnt. A rendező lelkesedésében még a megjelenés előtt megszerezte a francia fordítást. 1982 nyarán hozzá is kezdett, hogy filmet készítsen a terjedelmes műből. Akkor már dolgozott A medve (1988) című filmjén, de félbehagyta, hogy előbb A rózsa nevé-t valósítsa meg.
A forgatókönyv
Első lépésként Annaud Alain Godard segítségével kb. 150 oldalas „vizsgálati anyag”-ot állított össze a regény alapján. Ez tartalmazta a szereplők listáját főbb jellemzőikkel együtt. Mielőtt hozzákezdtek volna a tulajdonképpeni forgatókönyvíráshoz, ki kellett választani a terjedelmes regényből a film számára fontos történéseket, meghatározni a mondanivalót. Annaud kulcsfontosságúnak tartotta a bűnügyi cselekményszálat, ezért a bűnügyi filmekkel kapcsolatos irodalmat kezdte tanulmányozni, például François Truffaut ma már klasszikusnak számító interjúkötetét Alfred Hitchcockkal. Annaud célja az volt, hogy a középkor miliőjében hitchcocki légkört teremtsen. A rendező egy évet szánt a forgatókönyv megírására, bár sokan kételkedtek abban, hogy meg tud-e majd birkózni a hatalmas feladattal. A kételkedők között volt Alexandre Mnouchkine is, aki később a film egyik producere lett. Umberto Eco nem kívánt részt venni a forgatókönyv megírásában. Az volt a véleménye, hogy az ő feladata a könyv megírásával véget ért, a film viszont más műfaj, amelyhez ő nem ért. A rendezőt sem akarta befolyásolni: hagyta, hogy Annaud szabadon megvalósíthassa saját értelmezését az irodalmi műről. Ennek ellenére mindvégig kitűnő kapcsolatban álltak egymással, melyet kölcsönös tisztelet jellemzett egymás munkája iránt. (A film egyik jelenetében Baskerville-i Vilmos egy olyan könyvre bukkan, melyet egy bizonyos Bolognai Umberto kommentál. A fiktív név utalás az íróra, aki a bolognai egyetemen tanult, majd oktató lett ugyanott.) Annaud és Godard 9-féle forgatókönyv-változatot írtak. Miután a rendezőnek a kilencedik verzió se tetszett, Godard bedobta a törülközőt.
Annaud úgy vélte, hogy a forgatókönyv megírásában a bűnügyi szálat kell szem előtt tartani, mert a regény gazdag és összetett kulturális-történeti ismeretanyaga nagyon elragadná az írót. Felmerült David Newman, Peter Feibleman, Alvin Sargent és David Mamet neve. Végül Gérard Brach, Roman Polański állandó munkatársa szállt be a munkába, aki két további forgatókönyv-változatot írt. Neki sikerült a legjobban megragadnia a lényeget a cselekményt és a szereplőket illetően, beleértve azok motivációját és külsejét is. Ez utóbbi témában Annaud fantáziáját megmozgatták Hieronymus Bosch és Pieter Brueghel festményei is, noha azok történelmi korban nem illettek a regényhez. Ecónak egyetlen kikötése volt, hogy a filmet angolul forgassák, mivel az a XX. század latinja. A forgatókönyv megírásába ezért Howard Franklint is bevonták. Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni a német producer kérését sem, hogy valami „németes” jellege is legyen az egésznek. A német producer Andrew Birkint javasolta erre a feladatra, aki két újabb forgatókönyv-változatot írt. Végül az utolsó verziót Annaud egyedül fejezte be, mert mindenki „kidőlt” mellőle munka közben.
Helyszín- és producerkeresés
Annaud a megfelelő helyszín és a vállalkozó szellemű producer megtalálása érdekében járt Rómában, Tokióban, Madridban, Londonban, Los Angelesben és Párizsban, néhol többször is. A film első producere, Gérard Lébovici gyilkosság áldozata lett, ezért új pénzembert kellett találni helyette. Alexandre Mnouchkine elvállalta ugyan a produkciót, de drágállotta a költségvetést, továbbá öregnek is érezte magát ilyen nagyszabású vállalkozás kézben tartására. A németeket javasolta koprodukciós partnernek: az NSZK-ban ugyanis nagyon népszerű volt Annaud előző filmje, A tűz háborúja (1981). A rendező a németekkel történt megbeszélés után a koprodukció mellett döntött, sőt egy évre Münchenbe költözött, hogy ott dolgozzon a filmen. Az egyik német producer, Bernd Eichinger mindenét feltette a filmre, cége épületét is eladta, hogy befejezhessék a forgatást. A kockázatvállalás meghozta a gyümölcsét, A rózsa neve komoly anyagi sikert hozott.
Annaud több száz kolostort keresett fel a világ különböző pontjain, jegyzeteket készített róluk, de egyik helyszín sem felelt meg az igényeinek. Ezeket az épületeket ugyanis az évszázadok során többször átalakították, ezért már nem tükrözték a XIV. századi állapotokat. Egyedül a hesseni Eberbach kolostorra lehet ráismerni a filmben, ez lett a helyszíne számos belső és külső jelenetnek. Ez a XII. században a Rajna mentén, a Rheingau borvidéken alapított ciszterci kolostor a XIV–XVI. században élte fénykorát, ekkor mintegy 100 szerzetes és 200 laikus testvér lakhatta. A barátok régi, középkori formájában megmaradt hálóterme lett a filmben a szkriptórium, az ispotályból lett az étkező, a pincéből a bírósági terem. (Az eberbachi épületegyüttes nagyobb része a harmincéves háború pusztításait követő XVII. századi újjáépítést tükrözi, ezeket a felvételek során elkerülték).
Díszletek és kellékek Az apátság külsejét, a meredek tornyot és a fentebb nem említett helyszíneket mind meg kellett építeni a film számára. Az első díszletet Franciaországban építették fel, költségvetési okokból azonban a torony túl kicsi lett. A francia díszlettervező nem volt hajlandó Annaud elképzelései szerint olcsóbb díszletet építeni, ezért távoznia kellett. Utódja a Fellini- és Pasolini-filmek kitűnő díszlettervezője, Dante Ferretti lett, aki feleannyi pénzből elkészítette az Annaud által megálmodott díszletet. A rendező ragaszkodott az elképzeléseihez, csak kisebb változtatásokba egyezett bele a díszletépítés során. Maga a díszletépítés körülbelül fél évig tartott. Annaud a kész díszletet korhűvé akarta tenni, ezért szakembereket szerződtetett azzal a céllal, hogy penésszel és mohával vonják be a vadonatúj falakat.
A labirintus
Eco úgy írta le a labirintust, mint aminek 100 szobája van, de nem írt az emeletekről. Erre Annaud hívta fel a figyelmét. Végül Dante Ferrettivel közösen tervezték meg a labirintust lépcsőkkel és emeletekkel, hiszen az építmény egy toronyban van. Mivel a valóságban leginkább kétdimenziós (ösvények, falak alkotta) labirintusok ismertek, ezért variálható kartonmakettek és a díszletekről készített fényképek segítségével találták ki a megoldást. Figyelembe vették Escher A lépcsők és Piranesi A börtönök című alkotásait is, melyek térbeli labirintusokat ábrázolnak. A labirintus szobáiból csak hármat építettek meg teljes egészében, ezekben cserélgették a könyveket, hogy a nézőnek az legyen az érzése, hogy a szereplők mindig máshol járnak. A labirintust – ami egy 30 méteres torony öt emelettel és egy bonyolult lépcsőrendszerrel – a római Cinecittàban építették fel 1 hónap alatt.
Egyéb helyszínek