A fogólábúak (Mantodea) a rovarok (Insecta) osztályának egy faj- és formagazdag rendje. Az eddig leírt több mint 2450 fajukat mintegy 460 nembe és rendszertantól függően 15-30 (gyakran 29) családba sorolják. A fogólábúak biodiverzitása (sokfélesége) a palearktikus és nearktikus régiókban (azaz jórészt a mérsékelt égövben) viszonylag alacsony; jellemzően a trópusi és a szubtrópusi területek lakói, a mediterrán és a mérsékelt éghajlatú területeken csak néhány fajjal találkozhatunk. Fajokban leggazdagabb régiók az orientális és az afrotropikus faunaterületek; a legnagyobb formagazdagsággal Afrika Szaharától délre eső területein, valamint Dél- és Délkelet-Ázsiában találkozhatunk.
Magyarországon három faj képviseli a fogólábúakat: a 2012-ben az év rovarának megválasztott imádkozó sáska (Mantis religiosa), valamint a 21. század elején megtelepedett Hierodula tenuidentata és a 2020-as években észlelt Ameles spallanzania fajok.Újabb imádkozósáska-faj bukkant fel hazánkban, National Geographic, 2024. október 16. A ma már kozmopolita fajnak számító imádkozó sáska általánosan elterjedt Közép- és Dél-Európában, megtalálható Lengyelországban is, és az Amerikai Egyesült Államokban is ismertek behurcolt, állandósult populációi. Magyarországtól déli irányban haladva újabb fajok lelhetők fel; az egyik jellemzőbb faj Dél-Európában az Empusa pennicornis, amelynek elterjedési területe Dél-Olaszországig húzódik.
A fogólábúak terjedését nagymértékben befolyásolja, hogy ezek az állatok általában keveset mozognak; egy prédában gazdag területen egy példány akár az egész életét leélheti egy néhány négyzetméteres vagy akár kisebb területen is. A párosodási lehetőséget kereső ivarérett hím egyedek ugyan a nőstényeknél nagyobb hajlandóságot mutatnak az aktív helyváltoztatásra, de egy fogólábú-populáció terjeszkedése jobbára más okokra vezethető vissza. Az okok között szerepel a nőstények által készített petetok, a kokon vagy ootheca. Ezek a tokok ugyanis igen ellenállóak lehetnek, és a bennük fejlődő embriókat – bizonyos határokon belül – megóvják a szélsőséges környezeti tényezőktől is. Például az eredetileg mediterrán fajnak számító Iris oratoria először 1933-ban bukkant fel az USA-ban, míg a Mantis religiosa megjelenését már 1899-ben dokumentálták. A kelet-ázsiai Tenodera sinensis-t és a Tenodera angustipennis-t szintén behurcolták az USA-ba; először 1896-ban, illetve 1926-ban írták le a jelenlétüket. Ezek a fajok ma már szerves részét képezik az ottani faunának. Meg kell azonban említeni, hogy a fogólábúak elterjedésében az ember aktív közreműködése is szerepet játszik, mivel egyes fajokat kerti díszként tartanak, vagy korábban a kártevő rovarok elleni biológiai védekezés eszközeiként próbáltak alkalmazni.
Rendszerezésük A fogólábúak vagy imádkozó sáskák egy több mint 2450 fajt számláló, rendkívül formagazdag csoport képviselői. Külső szájszervük alapján az Ectognatha csoportba tartoznak. Az ivarérett egyedek (imágók) a legtöbb faj esetében szárnyakkal rendelkeznek, ennek megfelelően a csoportot a szárnyas rovarok (Pterygota) alosztályába sorolható. Van néhány faj, melyeknél ezek a szervek másodlagosan visszafejlődtek (redukálódtak) az evolúció során (pl. Eremiaphila genus).
Tudományus konszenzus, hogy a fogólábúak evolúciós kapcsolatban állnak a termeszek (Isoptera) és a csótányok (Blattodea) rendjével, de a pontos rokonsági fokról eltérő vélemények is léteznek. A legelterjedtebb nézet szerint a fogólábúak és a csótányok közelebbi rokonságban állnak egymással, mint a termeszekkel. Ezt a csoportot (csótányok + fogólábúak + termeszek) újabban a Dictyoptera öregrendbe sorolják. A molekuláris genetikai vizsgálatok is megerősítették a fogólábúak és a csótányok közelebbi rokonságát.
A recens csoportok filogenetikai elemzése alapján több fő fejlődési vonal különíthető el. Az alapi helyzetű családok közé tartozik például a Chaeteessidae és a Mantoididae. A többi család számos további ágat képvisel, köztük olyan ismert csoportokkal, mint az Empusidae, Eremiaphilidae, Hymenopodidae és Mantidae. Az ismertebb fajok közül számos tartozik az Empusidae családba, mint pl. a mediterrán térségben gyakori Empusa fasciata, a „hegedűmantisz”-ként ismert Gongylus gongylodes, az afrikai ördögvirág imádkozó sáska (Idolomantis diabolica), valamint a zebramintás Blepharopsis mendica. Az Eremiaphilidae család tagjai a jobbára sivatagi, félsivatagi területeken élő, gyakran redukált szárnyú Eremiaphila fajok. A látványos orchideamantis (Hymenopus coronatus) a Hymenopodidae család képviselője, de ide tartozik az angol irodalomban „Ghost Mantis”-ként (szellemmantisz) szereplő Phyllocrania paradoxa is. A Mantidae család fajai többségében a klasszikus imádkozó sáska formát mutatják. Azonban ez a család (és pl. a benne lévő Mantinae alcsalád, ahová a Mantis religiosa is tartozik) a jelenlegi rendszertanok szerint valószínűleg polifiletikus, vagyis az ide sorolt fajok nem mind egy közös őstől származnak, és a család besorolása felülvizsgálatra szorul.
A fogólábúak főbb családjai (a lista nem teljes és a rendszerezés folyamatosan változik): Chaeteessidae Mantoididae Metallyticidae Acanthopidae Amorphoscelididae Empusidae Eremiaphilidae Hymenopodidae Iridopterygidae Liturgusidae Mantidae Sibyllidae Tarachodidae Thespidae Toxoderidae
Testfelépítésük
Az imádkozó sáskák elsősorban erőteljesen megnyúlt testű szárnyas rovarok, rendkívül mozgékony fejjel és egyéb olyan jellemzőkkel, amelyek a ragadozó életmódhoz való alkalmazkodás eredményeképpen jöttek létre. Alapfelépítésük megegyezik a többi rovaréval, de részleteiben különböző változásokon mentek keresztül, amelyek sajátos jelleget kölcsönöztek ennek a rovarcsoportnak. Testük a rovarokéra jellemző hármas tagolódást követi, ennek megfelelően három nagyobb testtájra, a fejre (caput), a torra (thorax) és a potrohra (abdomen) különül.
A fogólábúak egyik legjellegzetesebb vonása a nagyméretű, gyakran háromszög alakú (trianguláris) fejük, amelynek kialakításában a fej két oldalán található összetett szemeknek domináns szerep jut. Emellett a fogólábúak még rendelkeznek három pontszemmel (ocelli) is a fejtetőn, az összetett szemek között, de ezeknek, méretüknél fogva általában nincs különösebb jelentőségük a fej formájának kialakításában. Egyes kutatók azt találták, hogy a hímek pontszemei fejlettebbek lehetnek, mint a nőstényeké, aminek funkcionális jelentősége még nem teljesen tisztázott. A legtöbb faj esetében a fej szélessége meghaladja annak hosszúságát; a szájszervek orthognath állásúak, azaz lefelé irányulnak a fej alsó részén.
Több faj esetében a fejtetőn bóbitaszerű kiemelkedés figyelhető meg, amolyan fejdíszféle, melyek igen változatos formát ölthetnek: lehetnek egyszerű háromszög alakúak, esetleg oldalt fogazottak, vagy legösszetettebb formájukban levélszerűen kiszélesedettek (pl. az Empusidae család egyes fajai, mint az Idolomantis diabolica).
A fej jellegének kialakításában kulcsfontosságú, tekintélyes méretű összetett szemek kivétel nélkül nagyon jól fejlettek. Egy-egy összetett szem akár 10 000 apró lencséből, ún. ommatídiumból is állhat. A szemek formája általában ovális vagy gömbölyded, de néha ettől jelentősen el is térhet, és bizonyos fajok esetében megnyúlt, kúpos formát öltve kiemelkedhet a fej körvonalából (pl. Hymenopus coronatus, Pseudocreobotra wahlbergii). A szemek alakja is jellemző lehet egy-egy csoportra.
Az összetett szemek és a pontszemek között találhatók a rovarokra általánosan jellemző csápok (antennae), melyek a standard struktúrát követve három fő részből, az alapízből (scapus), a kocsányból (pedicellus) és az ostorból (flagellum) állnak. A flagellum nem ritkán eltér az egyszerű ostor alaktól, és az egyes csoportokra jellemző változatos formát ölthet. Lehetnek nagyon hosszúak és törékenyek, szál alakúak, vagy éppen serteszerűek, gyöngysorhoz hasonlóak, finoman fogazottak vagy akár fésűsek (pl. az Empusa fajok hímjeinél). A csápok számos mechanoreceptort (tapintás, légmozgás érzékelése) és kemoreceptort (szaglás) hordoznak, valamint a csáp második ízében található a páros hallószervként is funkcionáló Johnston-féle szerv. A hímek csápja gyakran hosszabb és fejlettebb, mint a nőstényeké. Például a hím Mantis religiosa csápjai átlagosan több ízből állnak, mint a nőstényeké. Szerkezeti különbségeket is kimutattak az azonos fajba tartozó különböző ivarú egyedek csápjait összehasonlítva. Pl. az Empusidae család hímjeinek fésűs csápjai funkciójukban is hasonlóságot mutatnak számos éjjeli lepke feromonérzékelő csápjához.
Az erősen szklerotizált szájszervek a rágás szolgálatában állnak, ami általánosan jellemző a Dictyoptera öregrend valamennyi képviselőjére. A fogólábúak szájszervének felépítése ennek megfelelően a rágótípust követi; az erőteljes rágót (mandibula) és az állkapcsot (maxilla) a pajzs (clypeus) és a felső ajak (labrum) fedi. Mind a maxilla, mind az alsó ajak (labium) tapogatókat hordoz. Az állkapcsi tapogatók 5, az ajaktapogatók 3 ízből állnak.
A fej annyira rugalmasan kapcsolódik a torhoz, hogy az állat képes a fejét horizontális irányban több mint 180 fokkal elfordítani, ennek köszönhetően egy ivarérett nőstény képes akár a hátára mászó párzótársával is „szembenézni”. A fej vertikális irányú kitérése szintén jelentős mértékű lehet. A fejnek ez a magas fokú mozgékonysága erre a rovarcsoportra különösen jellemző sajátosság.
A fogólábúak torának elülső része, az előtor (prothorax) jellemzően megnyúlt, így távolítva el az elöl található fogólábakat a járólábaktól. Ennek a jellegzetességnek, valamint az előtor mozgékonyságának köszönhetően jelentősen megnőtt a fogólábúak hatóköre, ami szintén a ragadozó életmódhoz történő alkalmazkodás eredménye. A prothorax háti oldalán látható az ún. előháti lemez vagy előtori pajzs (pronotum), amelynek az egyes csoportokra szintén jellemző, sajátos formája lehet; így a simaszélű alaptípustól eltérően lehet szemcsés, fogazott vagy levélszerűen kiszélesedett (pl. Phyllocrania paradoxa, Idolomantis diabolica). Az utóbbi fajoknál a pronotum függelékei a nőstényeken általában hangsúlyosabbak (ld. Deroplatys lobata).
A tor középső és hátsó szelvényei (mesothorax és metathorax) általában rövidebbek, mint az előtor. Ezek hordozzák az állat két pár járólábát és a szárnyakat. A közép- és az utótor hasi lemezei (mesosternum és metasternum) külsőleg nagyon hasonlítanak egymásra, de a metasternum területén, a hátsó lábpár csípői (metacoxae) között található az állat páratlan hallószerve (tympanalis szerv).
A járólábak a rovarláb általános felépítését követik. A fogólábak viszont speciális ragadozó lábbá módosultak. A fogóláb nem kizárólagos sajátossága ennek a csoportnak; hasonlóan specializált (bár eltérő szerkezetű) fogólábakkal találkozhatunk például a fogólábú fátyolkák (Mantispidae), a sáskarákok (Stomatopoda), az ostorlábúak (Amblypygi) esetében, valamint különböző ragadozó vízipoloskáknál (Naucoridae, Nepidae, Belostomatidae, Phymatidae, Reduviidae) és bizonyos táncoslegyeknél (Empididae, Hemerodromiinae) egyaránt.
Az imádkozó sáskák fogólábának csípője (coxa) jelentősen meghosszabbodott és szabadon mozgatható. Belső oldalán gyakran találhatók fekete vagy színes foltok (pl. Sphodromantis genus), elülső élükön pedig kisebb-nagyobb szemcséket (pl. Hierodula patellifera) vagy fogakat hordozhatnak.
A csípőhöz kapcsolódik a tompor (trochanter), ami egyfajta csuklópántként teszi lehetővé a comb (femur) tipikus behajlított nyugalmi helyzetének kialakítását. A trochanter szorosan illeszkedik a femurhoz, alakja és mérete általában konzervatív, csak kismértékű változékonyságot mutat.