Walter Bradford Cannon (Prairie du Chien, Wisconsin, USA, 1871. október 19. – Lincoln, Massachusetts, 1945. október 1.) amerikai orvos, fiziológus, neurológus.
Munkássága A bostoni Harvard Egyetemen tanult, egyik kiváló tanára William James, az egyetem elvégzése után ugyanott tanított (1900–42). Elsőként alkalmazott röntgensugarat (1896) fiziológiai vizsgálatokhoz (gyomormozgások), s bevezette a kontrasztanyagok alkalmazását. Felismerte, hogy az emocionális tényezők gátolják a gyomor mozgásait, ebben a mellékvese központi szerepét és az általa termelt adrenalin közvetítő hatását (1899).
Kimutatta, hogy az asphyxia és a nervus ischiadicus (ülőideg) centrális csonkjának ingerlése is fokozza az adrenalin vérbe bocsátását (1911). Vizsgálta a szervezetben a fájdalom, a félelem vagy a düh esetében reflexesen kiváltott adrenalin- és cukor-felszaporodást a vérben (1914). Összefoglalta a vészreakciót kiváltó tényezőket, leírta a róla elnevezett Cannon-féle vészreakció jelenségét (1915).
Tanulmányozta az áldüh jelenségét (az agykéregtől megfosztott macskák viselkedésére utaló megnevezés, 1925). Bizonyította, hogy egy adrenalinszerű anyag (az ő elnevezése szerint a szimpatin) szabadul fel a szimpatikus idegrendszer posztganglionáris idegrostjainak effektorvégződésein (1937). Felismerte a denervációs hiperszenzitivitást (1939).
Művei The Mechanical Factors of Digestion (1911) Bodily Changes in Pain, Hunger, Fear and Rage (1915) Traumatic Shock (1923)The Wisdom of the Body (1932) Autonomic Neuroeffector Systems (társszerző, 1937) The Way of an Investigator (1945)The Supersensitivity of Denervated Structures (1949)
Jegyzetek
Források
Kategória:Amerikai orvosok Kategória:Fiziológusok Kategória:Amerikai egyetemi, főiskolai oktatók Kategória:1871-ben született személyek Kategória:1945-ben elhunyt személyek Kategória:Szakírók Kategória:A Royal Society tagjai