A magyar–török háború (1521–26) az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el, bár mellette állt még Csehország és a Német Birodalom is, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak. A római egyházfő is mindössze néhány ezer zsoldost tudott biztosítani a harchoz. A magyar sereg által fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte a hadba szállást, de csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.
A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchia állapotába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi regálékat és a vezető tisztségeket, amivel gyengítették a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek minél jobban gyarapítani, s csoportjaik egymással is ellentétben álltak, gyakoriak voltak a fegyveres villongások, melyek a mohácsi vészig kitolódtak.
A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel szemben) sem tudta felvenni a harcot. Bizonyítja ezt az 1493. évi korbávföldi ütközet.
Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték.
A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány következtében még csak karbantartani sem tudták a végvárrendszert, amit a török hadsereg egyenként ostrom alá tudott venni, mivel a határszakaszokon is állomásoztattak mozgatható erőket, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonaságból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (ebben a háborúban nem vettek részt) és a dunai és krími tatárok is, de ez utóbbiak is csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban.
A 15. század második felétől az Oszmán Birodalom tovább erősödött, s I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Az egyik nagyhatalom Franciaország Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ez időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.
Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több itáliai és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából.
Előzmények A magyar állam az oszmán-törökökkel a 14. század második felében ütközött meg először. Akkori uralkodónknak, I. Lajosnak nem volt aktív válasza az oszmán terjeszkedésre, még annak ellenére sem, hogy a török 1345-ben átlépte a Dardanellákat, igen gyorsan előretörve az egymással harcoló és központilag is gyenge államok területén, mint amilyen a Bizánci Birodalom volt. Támadásaik legfőképp azokat a területeket érintették, melyeket a magyar királyok már évszázadok óta hagyományosan hűbéreseiknek tekintettek. Lajost a Kádár-korszak történetírása hibáztatta, mert kezdettől fogva elhanyagolta a török veszélyt és inkább törődött a szerbek, bolgárok vagy havaselveiek hűbéri függésének kikényszerítésével, azonkívül az olaszok elleni hadjáratokkal.Szakály F.: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526), 14. old. Napjainkban Lajos király török-politikája új, reálisabb értelmezést nyert. A király nem láthatta előre, hogy mekkora veszélyt rejt az Oszmán Birodalom előretörése, mert ekkor még korántsem mutatott komolyabb agressziót, s a hódításait rendszerint a Fekete- és a görög tengerek mellékén hajtotta végre, főleg Bulgária partjainál. Közvetlen török támadás az 1370-es évek közepéig nem érte Magyarországot, de még az első betörés sem volt túlzottan komoly.
A század végére, amikor az új magyar királyok, mint I. (Luxemburgi) Zsigmond komolyabb figyelmet szenteltek a török veszélynek, addigra a birodalom eléggé megerősödött ahhoz, hogy két ízben is jelentős győzelmet arasson a magyarokon, akik mögött kiterjedt és szemmel láthatóan erős szövetség állt (Nikápoly (1396); Várna (1444)). Azt, hogy a török megtörését a Magyar Királyság nem viheti egymaga keresztül, Mátyás király mérte fel a legjobban, ezért nem kergetett elérhetetlen álmokat, mint elődei, akik egyetlen hadjárattal próbálták elűzni a muszlim hódítókat Európából. Mátyásnak bár erős hadserege volt, de a király tisztában volt azzal, hogy ennek fenntartása tetemes anyagiakat emészt, ezért hiába a modern haderő, az Oszmán Birodalommal akkor is hosszú és kimerítő háborút kell vívni, ha meg akarja törni és a magyar hadtáp területek hamar kimerülnének, emiatt látta indokoltnak Mátyás Cseh- és Morvaország meghódítását, valamint a német császári cím elnyerését, mely hatalmas területekkel gyarapodva, Mátyás biztos hátországgal indulhat apja álma, a török kiűzésének megvalósítására. Történészek szerint a törökök féltek a fekete seregtől, de tulajdonképpen vártak arra, ha egyszer előbb vagy utóbb ez a katonai erő megsemmisül, vagy feloszlik, akkor elkezdhetik Magyarország tényleges meghódítását.Magyarország hadtörténete 1. 118. old.
Oszmán sikerek a Közel-Keleten és Afrikában A törököket a 15. század végén még lekötötte a Perzsia és Egyiptom elleni háború, ami a 16. század elején is folytatódott. Ezen a területen e két állam volt az Oszmán Birodalom legfőbb riválisa, akiket végül sikeresen megtörtek a törökök és az egyiptomiakat szintén hűbéri függésbe vonták. Európa csak a Mamlúk Birodalom megdöntése után figyelt fel a közelgő oszmán-veszélyre, ezért került újból elő a keresztes háború eszméje, amelyet a szokottól eltérő módon próbáltak megvalósítani. Minthogy az Oszmán Birodalom rendkívül kitolta határait Európában, Ázsiában és Afrikában egyaránt, ezért célszerűbb volt több oldalról támadni a nagy államalakulatot, így már a 16. század elején kapcsolatokat kerestek Perzsiával. A perzsák indoeurópai népcsoportként teljesen különböztek a közép-ázsiai eredetű törököktől, ráadásul a vallásuk is más volt. Míg a törökök nagy része szunnita muszlim, addig a perzsák a radikális síita irányzatot követték. Perzsia érdekeit már régóta sértette a török terjeszkedés a Közel-Keleten és a Kaukázus területén, melynek következtében a törökök még az ország nyugati peremvidékeit is meghódították.
A pápától és a magyar királytól nem állt távol egy esetleges pápai–perzsa vagy magyar–perzsa szövetség megkötése, noha a síita muszlim irányzat sokkal agresszívabban viszonyult a kereszténységhez.A pápa „keleti keresztény” uralkodóként azonosította a perzsa sahot, mint ahogy annak idején a vérszomjas Dzsingisz kánról is olyan eltorzult hírek érkeztek Európa, miszerint ő a „jámbor János pap,” egy messzi keresztény állam ura, amely szétzúzza az iszlám államokat. Mindez megváltozott 1514. augusztus 23-án, amikor I. Szelim csapatai a csáldiráni ütközetben leverték I. Iszmáíl perzsa sah szafavida hadseregét. X. Leó pápa úgy vélte, hogy a vereség saját késedelmeskedéseiknek az oka volt.Tardy Lajos: Mohács és perzsa hadbalépés elmaradása, 256. old. Fabrizio del Carretto a Rhodoszon uralkodó Johannita Lovagrend nagymestere nem így látta a helyzetet, szerinte a perzsák csáldiráni veresége nem több közönséges fiaskónál. A kontinens közhangulata is módfelett derűlátó volt, és senki sem vette komolyan Szelim szultán kérkedő leveleit.
A pápa 1515-ben újból felhívást tett a török elleni összefogásra, de Velence nem szándékozott szövetséget kötni Perzsiával, arra való hivatkozással, hogy 1513 októberében a portán békehosszabbítást eszközölt ki.Leonardo Loredan dózse is úgy látta, hogy a többi háborúban és csatában az oszmán-törökök meggyengültek, nem tűnnek túl veszélyesnek, azt viszont mégis hozzáteszi, hogy ezt a lehetőséget ki kell gyorsan használni. Tardy L. 257. old.
Habár a török megtehette volna már 1490 után is, hogy megrohanja és meghódítja Magyarországot, hisz a Mátyás által kiépített ország már nem volt olyan erős, s így itt volt a kínálkozó lehetőség. Azonban szerencsére a perzsiai és más ügyek jobban érdekelték a 15. század végének szultánjait, de az idő nem a magyaroknak dolgozott.
Magyarország Mátyás király után 1490-ben elhunyt Mátyás király. Fia, Corvin János nem kapta meg a koronát, amelyre a lengyelek, a németek és a csehek is pályázták. Jagelló Ulászló Mátyás egykori vezéreinek, Kinizsi Pálnak és Báthory István erdélyi vajda segítségével megszerezte a trónt, leverte Corvin Jánost és elűzte a lengyeleket. Kinizsi Pál Mátyásnak köszönhette, hogy egyszerű délvidéki szerb kisnemesből báróvá emelkedhetett, bár ő maga soha nem érezte így,Markó L.: A Magyar Állam Főméltóságai, 269. old. és Mátyással sem értettek mindenben egyet, ezért fordult szembe a király fiával.
Ulászló visszavont több, Mátyás által hozott rendelkezést, és kötelezettséget vállalt, hogy nem szedi be az egyforintos rendkívüli hadiadót, reformokat csak a rendek beleegyezésével vezet be, és állandóan kikéri véleményüket.
I. Miksa német királlyal és későbbi császárral egy olyan előnytelen békét kötött, amely egyebek között kimondta, ha nem lesz törvényes utódja, a magyar a korona Habsburgokra száll.Csorba Cs. - Estók J. - Salamon K.: Magyarország képes története, 64. old. Habár Ulászló a cseh trónt (ezzel együtt Morvaországot) is birtokolta, látszólag ellensúlyozhatta volna a Habsburgok hatalmát. A valóságban korántsem volt ez így, mert az államalakulatot megosztották a többfelé kialakult háborúk. Keleten a litvánok Moszkva ellen harcoltak, amelybe belépett a lengyel király is a LivóniábanNagyjából a mai Lett- és Észtország uralkodó Kardtestvérek rendje nevű középkori eredetű lovagrend segítségével, de az oroszokkal és a tatárokkal szemben így is több súlyos vereséget szenvedtek.
A magyaroknak a török fenyegetéssel gyűlt meg a bajuk. Az ellenség Mátyás király halála után 1492-ben megpróbálkozott Nándorfehérvár és Szörény ostromával, de Kinizsi Pál felmentő serege elűzte mindkét erősség alól az oszmánokat. 1494-ben a törökök ezúttal a vár őrségének azon részét próbálták megvesztegetni, akik az egykori fekete sereg zsoldosai voltak, de a király halála után elmaradt a fizetésük, ezért zúgolódni kezdtek. Kinizsi ébersége viszont ezúttal is meghiúsította ezt a tervet.Magyarország Képes története, 63. old. Kinizsi még vezetett egy hadjáratot Szerbiába a törökök ellen, majd elhunyt. Őt követően a déli védvonalat már nem tudták szilárdan kézben tartani, sőt a helyzet évről-évről rosszabbodott, de a veszélyt ennek ellenére alig érzékelték, egyrészt mert az oszmán behatolások a déli peremterületeket sújtották mindössze. A továbbiakban a magyar sereg már nem volt képes eredményes támadó háborút vezetni, ahogy korábban Mátyás király alatt.
Az ország anarchiába süllyedése A magyarok és a csehek közti perszonálunió utóbbi félre nézve nagyon előnytelen volt, mert a török elleni védekezés céljából külön adót vetettek ki rá. De az éves jövedelem nem érte el az 1490 előttit (maximum 200 000 forintot), annyira volt legfeljebb elég, hogy a budai királyi palota fényét megőrizzék.