bélyegkép|260px|A Hexapla egyik legismertebb töredéke a kairói genizából, a Zsoltárok könyvének részletével. A töredék különösen fontos, mert a párhuzamos hasábos elrendezésből is megőrzött elemeket. bélyegkép|260px|Hexaplarikus töredék modern kiadásban. A Hexapla-töredékek jelentősége nemcsak a görög fordítások történetében, hanem a héber bibliai szöveg kiejtési és továbbadási történetében is nagy.
A Hexapla (ógörögül: Ἑξαπλᾶ, „hatszoros”, „hathasábos”) Órigenész nagyszabású, párhuzamos hasábokba rendezett Ószövetség-kiadása volt. A mű a héber bibliai szöveget és több ókori görög fordítást állított egymás mellé, hogy láthatóvá tegye a Septuaginta, a korabeli héber szövegformák és a zsidó görög revíziók közötti viszonyt. A Hexapla nem önálló bibliafordítás volt, hanem filológiai és szövegkritikai munka: a bibliai szövegváltozatok összehasonlítására, a keresztény exegézis megalapozására és a görög Ószövetség vitás olvasatainak jelölésére szolgált.
A hagyományos leírás szerint a mű hat fő hasábja a következő volt: 1. a héber szöveg héber betűkkel; 2. ugyanennek görög betűs átírása; 3. Aquila görög fordítása; 4. Szümmakhosz fordítása; 5. a Septuaginta Órigenész kritikai jeleivel; 6. Theodotion fordítása. Egyes könyveknél további görög szövegváltozatok is szerepeltek, amelyeket a források Quinta, Sexta és ritkábban Septima néven említenek. Emiatt az ókori és középkori hagyományban a Tetrapla, Pentapla, Heptapla és Octapla elnevezések is előfordulnak, de a teljes mű legelterjedtebb neve a Hexapla maradt.Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica VI.16.
A Hexapla eredeti kézirata elveszett. A mű szövegéből és szerkezetéből csak töredékek, egyházi írók idézetei, kézirati széljegyzetek, catena-hagyományok és a szír Syro-Hexapla révén maradt fenn jelentős anyag. A 19. század óta a Hexapla rekonstrukciója a Septuaginta-kutatás egyik külön területe; Frederick Field 1875-ös kiadása sokáig alapvető gyűjteménynek számított, a 21. században pedig új kritikai kiadási program indult a fennmaradt hexaplarikus töredékek feldolgozására.
Elnevezése
A Hexapla szó a görög ἑξαπλοῦς („hatszoros”) melléknévből ered, és a mű alapelrendezésére, vagyis a hat párhuzamos szöveghasábra utal. A név nem azt jelenti, hogy Órigenész hat különálló bibliát készített, hanem azt, hogy egyetlen monumentális összehasonlító kiadásban egymás mellé rendezte a héber szöveget, annak kiejtési átírását és négy görög fordítási hagyományt.
A forrásokban a következő elnevezések is előfordulnak:
Tetrapla – a négy görög fordítás, vagyis Aquila, Szümmakhosz, a Septuaginta és Theodotion szövege héber hasábok nélkül; a kutatásban vitatott, hogy ez Órigenész külön műve volt-e, vagy a Hexapla kivonatolt formája. Pentapla – olyan elrendezés, amelyben öt hasáb szerepelt. Heptapla és Octapla – olyan könyvek vagy szakaszok megjelölése, amelyekben az alap hat hasábon túl egy vagy két további görög fordítás is helyet kapott.
Az ókori források a Hexapla nevet a teljes vállalkozás általános megnevezéseként használták, akkor is, ha egyes könyvek tényleges hasábszáma eltért a hattól. Az Enneapla („kilencszeres”) név az antik forrásokban nem vált bevett megnevezéssé, noha bizonyos könyvek esetében a fő hat hasáb mellett akár három további görög tanú is szerepelhetett.
Történeti háttér
A görög Ószövetség szöveghelyzete
Órigenész korára a görög nyelvű keresztény közösségekben az Ószövetség legfontosabb szövege a Septuaginta volt. A Septuaginta azonban nem egységes fordításként jött létre: különböző könyvei eltérő időben, eltérő fordítói módszerekkel és részben eltérő héber szövegalapokból készültek. A Kr. u. 2–3. századra a keresztény kézirathagyományban a Septuaginta szövege is változatossá vált, miközben a zsidó közösségekben egyre nagyobb súlyt kapott a későbbi maszoréta szöveghez közel álló héber hagyomány.
A Hexapla hátteréhez tartozik, hogy a Septuaginta és a héber szöveg között számos eltérés volt: egyes görög könyvek rövidebbek vagy hosszabbak voltak a későbbi maszoréta szövegnél, másutt eltérő sorrendet, más szövegváltozatot vagy értelmező fordítást képviseltek. Ilyen eltérések különösen feltűnők például Jeremiás, Jób, Dániel, Eszter és a Zsoltárok esetében. A különbségek nem magyarázhatók egyszerűen „hibás fordítással”: modern szövegkritikai kutatások szerint több esetben valóban eltérő héber szövegformák álltak a görög fordítások mögött.
Órigenész munkája ezért a mai értelemben vett bibliai szövegkritika egyik korai nagy előzménye volt. Célja nem a Septuaginta egyszerű elvetése vagy lecserélése volt, hanem a különbségek pontos megjelölése és a görög szöveg olvasóinak tájékoztatása arról, hogy mely részek felelnek meg a korabeli héber szövegnek, melyek hiányoznak abból, és melyeket kellett más görög fordításból pótolni.Órigenész: Commentarii in Matthaeum XV.14.
A zsidó görög fordítások szerepe
A Hexapla négy görög hasábja közül három nem a régi Septuaginta-fordítást, hanem későbbi zsidó görög fordításokat vagy revíziókat tartalmazott. Ezek a fordítások különböző módon viszonyultak a héber szöveghez és a görög nyelvhez.
Aquila fordítása a 2. században készült, és rendkívüli szó szerinti pontosságra törekedett. A görög nyelvi természetesség rovására is igyekezett a héber szöveg alaki sajátosságait követni. Emiatt Aquila fordítása a héber szöveg rekonstrukciója szempontjából különösen értékes, de önálló görög olvasmányként nehézkes lehetett.
Szümmakhosz fordítása ezzel szemben jóval idiomatikusabb, gördülékenyebb görög szöveget képvisel. Az ókori egyházi szerzők eltérően írnak származásáról és felekezeti hovatartozásáról; a modern kutatás ezért óvatosan kezeli az ilyen azonosításokat. Fordítása a Hexapla egyik fontos tanúja volt annak, hogyan lehet a héber bibliai szöveget görögül érthetőbben és stilárisan elegánsabban visszaadni.
Theodotion fordítása vagy revíziója közelebb állt a Septuaginta-hagyományhoz, mint Aquila vagy Szümmakhosz. Különösen Dániel esetében vált jelentőssé, mivel a keresztény hagyományban Dániel görög szövegének Theodotion-féle formája széles körben kiszorította a régebbi görög változatot.
Órigenész számára ezek a fordítások nem önmagukban „versengő Bibliák” voltak, hanem tanúk: segítségükkel meg lehetett állapítani, hogyan értelmezték a 2–3. századi zsidó fordítók a héber szöveget, és hol tér el a Septuaginta a korabeli héber hagyománytól.
Órigenész és a Hexapla keletkezése
Órigenész (kb. 185–253/254) az ókeresztény tudományosság egyik legjelentősebb alakja volt. Alexandriában működött, majd a 230-as évektől Caesareában folytatta tanítói és exegetikai munkáját. Kiterjedt kommentárirodalmat, homíliákat és apologetikai műveket írt, és a bibliai szöveg értelmezését szorosan összekapcsolta a szöveg filológiai vizsgálatával.
A Hexapla pontos keletkezési ideje nem állapítható meg teljes bizonyossággal. A kutatás általában a 3. század első felére, különösen Órigenész caesareai működésének időszakára teszi a munka fő szakaszát. A mű egyes részei valószínűleg hosszú évek alatt készültek, és a teljes vállalkozás befejezése a 240-es évekre tehető. Az ókori beszámolók és a mű terjedelme alapján valószínű, hogy Órigenész mellett írnokok és tanítványok is részt vettek a másolási és rendezési munkában.
A régebbi magyar szócikkben szereplő állítást, miszerint a Hexapla elkészítéséhez Órigenész „a Zsoltárok könyve egyik ősi kéziratát” használta volna, pontosítani kell. Kaiszareiai Euszebiosz beszámolója szerint Órigenész egyes további görög fordításokat talált, illetve szerzett meg; ezek közül egyet a hagyomány szerint Jerikó közelében, agyagkorsóban fedeztek fel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a teljes Hexapla egyetlen ilyen kéziratra épült volna. A Hexapla lényege éppen az volt, hogy több szövegtanút, fordítást és revíziót rendezett összehasonlítható formába.
Célja és módszertani jelentősége
Órigenész saját szövegkritikai módszerére több helyen utal, különösen Sextus Julius Africanushoz írt levelében és Máté evangéliumához írt kommentárjában. Ezek alapján a Hexapla célja kettős volt: egyrészt a görög egyházi használatban lévő Septuaginta szövegének ellenőrzése, másrészt a héber szöveghez képest mutatkozó eltérések nyílt és tudományos jelölése.Órigenész: Epistula ad Africanum.
Órigenész a Septuagintát nem törölte vagy cserélte le egy új fordítással. A keresztény közösségekben használt görög szöveget tekintette kiindulópontnak, de annak ötödik hasábját kritikai jelekkel látta el. Ezekkel jelezte, hol van olyan szöveg a Septuagintában, amely a héber hasáb szerint nem található meg, illetve hol pótolt be olyan részeket más görög fordításokból, amelyek a héber szövegben megvoltak, de a Septuaginta ismert formájából hiányoztak.
A modern szakirodalomban vita van arról, hogy Órigenész elsődlegesen „javítani” akarta-e a Septuagintát a héber alapján, vagy inkább egy olyan tudós eszközt akart létrehozni, amelyben az eltérő hagyományok egyszerre láthatók. A mai értelmezések általában hangsúlyozzák, hogy a Hexapla nem egyszerűen felekezeti vitairat, hanem komplex filológiai vállalkozás volt. Használható volt zsidó–keresztény vitákban, de ennél tágabb értelemben a bibliai szöveg pontosabb megértését és az exegézis tudományos megalapozását szolgálta.
Felépítése
A Hexapla klasszikus formája hat párhuzamos hasábból állt. A hasábok azonos bibliai szakaszokat rendeztek egymás mellé, lehetőleg úgy, hogy a megfelelő héber és görög elemek egy sorba kerüljenek. Ez az elrendezés a mai párhuzamos kritikai kiadások egyik ókori előzményének tekinthető.
+ A Hexapla hat fő hasábja Hasáb Tartalom Jelentősége 1. Héber szöveg héber betűkkel A korabeli héber bibliai szöveg egyik tanúja; a későbbi maszoréta hagyományhoz közel álló, de nem azonos módon rögzített szövegforma. 2. Héber szöveg görög betűs átírásban Fontos tanú a héber kiejtés történetéhez, mert a maszoréta magánhangzójelek előtti korszakból őrizhet kiejtési adatokat. 3. Aquila görög fordítása Rendkívül szó szerinti, héberhez kötött görög fordítás; különösen értékes a héber alapszöveg visszakövetéséhez. 4. Szümmakhosz görög fordítása Idiomatikusabb, görögösebb fordítás; a héber szöveg értelmezőbb görög visszaadását képviseli. 5. Septuaginta Órigenész kritikai jeleivel A keresztény használatban lévő görög Ószövetség kritikai ellenőrzött szövege; a Hexapla legnagyobb hatású hasábja. 6. Theodotion görög fordítása A Septuagintához közeli revíziós hagyomány; egyes könyvekben, különösen Dánielnél, rendkívül fontos.
A hasábok sorrendje nem pusztán időrend. Aquila azért került közvetlenül a héber szöveg mellé, mert fordítása a leginkább szó szerinti módon követte a hébert. Szümmakhosz görögösebb fordítása Aquila után állt, míg Theodotion a Septuaginta után kapott helyet, mert szövege sok esetben a Septuaginta-hagyományhoz közelebb állt, illetve annak revíziójaként értelmezhető.
A fizikai elrendezés rendkívül nagy terjedelmet eredményezhetett. A töredékek alapján egy-egy sorban gyakran csak egy vagy két héber szó állt, amelyhez a párhuzamos hasábokban a megfelelő görög szavakat igazították. A görög szórend emiatt néha mesterségesen a héber szerkezethez igazodhatott. A mű terjedelmét a régebbi kutatás több ezer pergamen- vagy papiruszlapra becsülte; akár ötven kötetből is állhatott. Ez magyarázza, hogy teljes egészében valószínűleg soha nem másolták gyakran, és fennmaradása a későbbi kivonatoktól, idézetektől és töredékektől függött.
A kritikai jelek rendszere
Órigenész az alexandriai filológiai hagyományból ismert kritikai jeleket alkalmazta. Ezeket korábban a homéroszi és más klasszikus szövegek tudós kiadásaiban is használták. A bibliai szövegkritikában Órigenész e jelek segítségével tette láthatóvá a Septuaginta és a héber szöveg viszonyát.
A legfontosabb jelek a következők voltak:
Asteriscus vagy csillag (※, *) – olyan szakaszok jelölésére szolgált, amelyek a héber szövegben szerepeltek, de a Septuaginta adott formájából hiányoztak. Órigenész ezeket többnyire Theodotionból vagy más görög fordításból pótolta.