Enrico Caruso (keresztneve nápolyi nyelven: Errico, Nápoly, 1873. február 25. – Nápoly, 1921. augusztus 2.) olasz operaénekes. Ő volt az első sztártenor, akit főleg a lemezfelvételei tettek híressé. Mivel nem kapott megfelelő képzést, a magas hangokkal problémái voltak, ezért a felső regiszterben valamiféle falzettet énekelt, amiért sokan csodálták. Legismertebb alakításai Ruggero Leoncavallo Pagliacci (Bajazzók) című operájában Canio szerepe és Puccini Bohéméletének Rodolfója voltak.
Élete Korai évek Enrico Caruso Nápoly nyomornegyedében született, egy Piedimonte d'Aliféből bevándorolt szegény családban, a harmincöt éves Anna Baldini 17 halvaszülése után tizennyolcadik gyermekként. A többlakásos, komfort nélküli, egyemeletes ház, amelyben a szüleivel és testvéreivel lakott, a via San Giovannello agli Otto Callira nyílt. Caruso születésekor az apja, Marcellino harminchárom éves volt, és gyakran a bort választotta a nyomor tudatának enyhítésére, műszerész szakmunkás volt egy gyapotmagolaj- és tisztítottborkő-gyárban. Anyja nagyon vallásos volt, így gyakran ellátogatott a közeli templomba. Egy ilyen alkalom mentette meg Errico életét, ugyanis az anyjának elapadt a teje, és nem tudta táplálni a csecsemőt, azonban egy épp a templomban jótékonykodó arisztokrata nő, akinek nemrég halt meg hasonló korú gyereke, felajánlkozott szoptatós dajkának. Így a gyermek, legtöbb testvérével ellentétben, megérhette a felnőttkort. A grófnő az elválasztás után is figyelemmel kísérte: ő tanította írni, olvasni és gyakran anyagi segítséget is nyújtott a családjának.
bélyeg|250px|Caruso a Bajazzókban (Pagliacci)
Enrico születése után a Caruso házaspárnak még három gyereke született: első öccse korán meghalt, majd 1876-ban Giovanni, aki hosszú évekkel túlélte bátyját, utolsóként Assunta húga. Ezt követően a család egy tágasabb ingyenlakáshoz jutott Signor Meuricoffre bérházában, a Sant'Anna alle Paludi kerületben. Anyja ekkor azonban már nagyon beteg volt. Enrico imádta őt, ezért sokat segített neki: vödörszám hordta helyette a vizet, és sokat tréfálkozott, hogy felvidítsa az egyre betegebb asszonyt.
1884-ben, amikor Nápolyban kolerajárvány tört ki, éjszakánként ezrével hajították a halottakat Camposanto meszesgödrébe, a fertőtlenítő kéngőz elől menekülő patkányok elárasztották Nápoly utcáit. A Caruso család szüntelen harcot vívott a mocsokkal és a legyekkel, valószínűleg innen eredt Enrico későbbi hipochondriája és a tisztasághoz való már-már beteges ragaszkodása. Ezekben az években kezdett Caruso énekelni a Sant’Anna-templom kórusában.
Nyolcévesen kezdett el énekelni tanulni Bronzetti atyánál, aki két évig tanította az akkoriban szoprán hangjáért a Carusiellónak nevezett fiút. Az atyát az iskola orgonistája váltotta, akinek köszönhetően Carusiello a nápolyi és a környékbeli templomi kórusokon kívül esküvőkön és temetéseken is énekelt, amiért egy-két lírát is kapott. A gyermek Caruso a rajzolásban is tehetségesnek mutatkozott; rajztehetségére felfigyelt egyik tanítója, s kéziratokat másoltatott vele, amivel sikerült némi pénzt is keresnie. Gyakran vállalta kották és kisebb színdarabok másolását is.
Anna nélkülözés árán fizette ki fia tandíját, amely akkoriban havi öt líra volt. Caruso elmondása szerint anyja mezítláb járt, és a háztartástól vonta meg a pénzt, hogy taníttassa a fiát. Később Bronzetti atya elengedte a tandíjat, azonban Carusiello ennek ellenére sem vált mintadiákká. Gyakran ellógott a próbákról, és a kikötőbe ment, vagy a Santa Lucia-öbölben úszott. Ezeknek a rendszeres úszásoknak köszönhette erős tüdejét, ami sokat segített a későbbi operaénekesi pályáján. Az iskolában heves természete miatt gyakran keveredett verekedésekbe; az év végi díjkiosztáson, amikor Bronzetti nyilvánosan is megdorgálta Enricót, a fiú földhöz vágta az éneklésért kapott érmét, majd miután az apja bocsánatkérésre kényszerítette, elrohant, és soha többet nem tért vissza az iskola padjaiba.
bélyeg|200px|Caruso, 1910. november 7-én
Tizenegy esztendős korában beállt inasnak De Lucca műszerészlaboratóriumába, heti néhány líráért. Rajztehetségének köszönhetően hamarosan előléptették, és a tervezőirodába került. Vasárnaponként továbbra is a templom kórusában énekelt, ugyanakkor sikerült megnyernie a Bronzetti-iskola egyik tanítójának a kegyeit, aki alkalomadtán órákat adott neki.
Caruso első szakképzett tanára anyja orvosának, dr. Niolának nővére volt. 1888 júniusában pedig felkérték, hogy a szobrairól és Corenzio freskóiról híres San Severino-templomban énekeljen. Amikor befejezte szólóját, az egyik szomszédja intett neki, hogy siessen haza, mert meghalt az anyja. Anyja halála teljesen megváltoztatta az ifjú Enrico természetét: többé nem járt kávéházakba, szakított régi barátaival, és a templomi énekléssel is felhagyott. Testvérei árvaházba kerültek, apja pedig egyre több időt töltött el a kocsmában, amíg egy napon egyik főnöke elküldte Aversába, ahol új gépeket kellett beállítania. Itt ismerkedett meg Maria Castaldival, akit nemsokára feleségül vett, a gyerekek pedig elhagyhatták az árvaházat. Maria jó háziasszony és jó mostohaanya volt, sokat segítette Enricót, hogy sikerüljön megvalósítania az álmát és operaénekes legyen.
A következő években amellett, hogy a gyárban dolgozott, Caruso a környékbeli fellépésekre elkísérte a kóristákat, és szólistaként lépett fel. Egy ilyen alkalom után Maiori polgármestere, Zezza báró a házába hívta, hogy szórakoztassa a vendégeit. A következő reggel, mivel hideg volt, kölcsönadta neki a vadászkabátját. Caruso azonban nemcsak templomokban, hanem a Caffé del Mole matrózközösségének és a nyilvános fürdők előtt várakozóknak is énekelt.
A mutálás után bélyeg|bal|230px|Caruso, 1916. november 9-én
Caruso tizennyolc éves korában, mutálása után nagy csalódására világos bariton lett az akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő telt tenor hangszín helyett. Hangjára azonban felfigyelt Eduardo Missiano, aki rávette énektanárát, Guglielmo Verginét, hogy vállalja el ingyenesen növendékének a fiatalembert. Vergine meghallgatta Carusót, de nem nyerte el a tetszését: „Olyan a hangja, mint az ablakon besüvítő szél” – mondta. Ennek ellenére – egy olyan szerződés fejében, amely kimondta, hogy ötévnyi, tényleges énekesként keresett fizetéséből Caruso 25%-ot átad neki – megengedte, hogy a fizetős diákoknak tartott órákat egy sarokból figyelje. A maestro gyakran gúnyolódott vele, és arra biztatta, hogy nagyobb fegyelemmel és többet gyakoroljon. Vergine iskolájában Caruso az éneklésben nagyon le volt maradva a többi diáktól, ezért gyakran szégyellte a hangját, de további kellemetlenségeket okozott neki az is, hogy az iskolába jómódú családok gyermekei jártak, akik igencsak jól voltak öltözve, neki pedig fekete festékkel kellett bekennie kopott öltönyét, hogy ne lehessen látni, mennyire ki van fakulva.
Katonaság Amikor betöltötte huszadik életévét, Carusót behívták katonának. Rietibe került, a harmincas tüzérekhez, ahol szabadidejében tovább gyakorolta a skálázást és az éneklést. Így történt, hogy miközben a Parasztbecsület Bordalát énekelte, meghallotta Nagliotti őrnagy, és parancsba adta, hogy énekeljen a tiszteknek a húsvéti estély után. Ott nagy sikert ért el, nemsokára pedig felmentették a gyakorlótéri kiképzés alól, majd az őrnagy egyik rieti barátja, egy operarajongó arisztokrata énekórákat adott neki. Pár nap alatt átvették az egész Parasztbecsületet, Caruso pedig betanulta Turiddu szerepét. Három hét múlva közölték vele, hogy felmentették a szolgálat alól, helyébe az öccse, Giovanni kerül. Enrico összesen hat hónapot töltött a katonaságnál.
Kezdődő karrier bélyeg|250px|Caruso a zongorája mellett
1894 nyarán Caruso ismét Nápoly kávéházaiban énekelt, esténként pedig otthon gyakorolt. Volt tanára, Vergine segítségével sikerült meghallgatást nyernie a nagy hírű színházban, a Mercadantéban. Ambroise Thomas Mignonjából választott egy részletet, azonban annyira izgult, hogy belesült az éneklésbe.
A sikertelen meghallgatás után váratlan vigasz érkezett: egy gazdag műkedvelő, Mario Morelli komponált egy négyfelvonásos operát L’Amico Francesco címen, és saját költségén szerette volna bemutatni, ezért négy előadás erejéig kibérelte az egyik kis mellékutcában található Teatro Nuovót. A bemutató 1894. november 16-án volt; a mű mindössze négy előadást élt meg. Ez volt Caruso első operaszerepe. Bár Morelli operája megbukott, Carusóra a szereplés közben felfigyelt egy impresszárió, aki szerepet ajánlott neki a Nápolytól negyven kilométerre északra fekvő városban, Casertában, ahol a casertai királyi palota fekszik. Caruso elvállalta a szerepet, fellépésenként mindössze tíz líráért.
Később, miután visszatért Nápolyba, felkérést kapott a calabriai Crotone székesegyházában, hogy zenés misén énekeljen szólót, majd beugróként a Faustban énekelt, a Teatro Belliniben. Ez utóbbi szereplése annyira megtetszett a színház igazgatójának, hogy nyomban szerződtette az őszi szezonban bemutandandó Rigolettóban a mantuai herceg szerepére és a Faustra. Ugyanekkor impresszáriója, Zucchi segítségével bekerült egy operatársulatba is, amelyet egy hónapra meghívtak a kairói Ezbekieh Színházba – Egyiptomban Caruso hatszáz lírát énekelt össze, azonban még ott mindet elszórakozta.
Egyiptomi szerepléséből hazatérve egyhavi szerződést kapott a Teatro Mercadantéba, a bellinibeli szerződése lejárta utáni időszakra. A Bellini színházban nem aratott nagy sikert, ennek ellenére 1895. november 29-én a Mercadante színház Traviata előadásának plakátján már szerepelt az „Errico Caruso” név. Itt figyelt fel rá Emma Calvé, a híres francia énekesnő, és még másnap fényképészt küldött a lakására. Mivel Carusónak egyetlen inge épp mosásban volt, egy ágytakarót terítettek a vállára, és abban fényképezték le. A Mercadantéban február közepén járt le a szerződése, majd ugyanazon év áprilisában, egy másik Bellini-évad után Szicíliában, Trapaniban készült fellépni. Itt egy előadás előtt, mivel túl sokat ivott, elaludta a kezdést, majd amikor félórás késéssel megérkezett a színpadra, hibásan énekelte a szöveget: ahelyett, hogy „Le sorti della Scoziá” ('Skócia sorsa'), azt énekelte, hogy „Le volpi della Scoziá” ('Skócia rókái'), s a közönség kifütyülte. Az előadást félbe kellett szakítani, Carusót pedig fizetség nélkül elbocsátották. Ezen eset után gyakran csúfolták „volpénak” (rókának). A helyére szerződtetett tenorista azonban nem nyerte el a közönség tetszését, és visszakövetelték az épp' a várost elhagyni készülő „skót rókát”. Caruso visszatért, és hibátlanul szerepelt, azonban a felajánlott szerződést nem fogadta el. Még évek múltán is feltartotta ördögűző jelként a második és a negyedik ujját, ha valaki kiejtette a száján Trapani nevét.
Caruso szicíliai útja után visszatért Nápolyba, ahol Zucchi szerződtette a Salernóban bemutatandó Rigoletto előadásban a mantuai herceg szerepére.
Salernói évek bélyegkép|250px|Caruso (1908 körül) bélyegkép|250px|Lammermoori Lucia (1908)
Salernóban rajongva fogadták Carusót, és a Rigolettóban a közönség vele együtt énekelte „Az asszony ingatag”-ot. Egy előadás után Vincenzo Lombardi, a karmester meghívta egy pohár borra, és megkérdezte tőle, nem vállalná-e el Bellini A puritánok című operájának egyik szerepét. Caruso vonakodott, mivel úgy érezte, az ő hangja nem elég egy ilyen nehéz tenorszerepre, azonban amikor Lombardi ingyen énekórákat ajánlott fel, mégis elvállalta. Lombardi sokat javított Caruso hangján, ő tanította meg neki a magas hangok kiéneklését, addig ugyanis képtelen volt a felső regiszterben énekelni. Caruso erős dohányos volt, és hiába könyörgött neki Lombardi, nem volt hajlandó leszokni.