A Húsvét-sziget (spanyolul Isla de Pascua, rapanui nyelven Rapa Nui) a Csendes-óceán délkeleti részén, Óceánia területén, a Baktérítőtől délre található sziget. Területe valamivel kevesebb, mint a Csepel-sziget kétharmada. Néprajzilag Polinézia része, nemzetközi jogilag Chile tartománya 1888 óta. Nevét Jakob Roggeveen holland tengerészkapitánytól kapta, aki 1722-ben húsvét vasárnapján fedezte fel.
A Húsvét-sziget főleg a mintegy 900 fennmaradt monumentális kőszobor (rapanui nyelven moai) révén híres. A sziget területének 40%-a a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz tartozik, ami a világörökség része.
Polinéziából érkezett lakói az i. sz. első évezred első felében telepedtek le a szigeten és az évszázadok során jelentős kultúrát hoztak létre. A minden más lakható helytől távoli szigeten azonban az adott természeti erőforrásokhoz képest túlnépesedés alakult ki, ami, elsősorban az erdők kiirtása révén, végül ökológiai és civilizációs katasztrófát okozott. Az európai felfedezők megérkezésekor a lakosság már mindössze két-háromezer főre csökkent az egy évszázaddal korábbra valószínűsíthető körüli létszámról.
A 19. században perui rabszolga-kereskedők a sziget lakosságának nagy részét elhurcolták dél-amerikai latifundiumokra, ezután pedig a kevés visszatérő által behozott, addig ismeretlen betegségek csaknem teljesen kiirtották az őslakosságot, összlétszámuk 1877-re 111 főre csökkent.
A 19. és főleg a 20. század során világszerte nagy érdeklődést váltott ki a Húsvét-sziget kőszobrainak kultúrája, sok tudós vizsgálódott itt és könyvtárnyi tudományos irodalom dolgozta fel a sziget történetének különböző aspektusait. A legnagyobb közönségvisszhangot Thor Heyerdahl kutatásai váltották ki, és ezzel a norvég kutató hatalmas mértékben hozzájárult a sziget népszerűsítéséhez annak ellenére, hogy fő elméleteit tudóstársai végül sorra megcáfolták.
A mai lakosság túlnyomórészt az idegenforgalomból él, repülőgépekkel és nagy üdülőhajókkal turisták ezrei érkeznek rendszeresen a kellemes éghajlatú szigetre.
Elnevezése A sziget őslakói az egész szigetre, mivel az az egész világukat jelentette, nem használtak elnevezést, hanem csak annak egyes részeit különböztették meg nyelvükben. A 19. század végén, a 20. század elején európai nyelvészek, kutatók nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a maradék őslakosokat rábírják a sziget ősi nevének „elárulására”, és ekkor születtek a Te pito o te henua (rapanui nyelven: „A világ köldöke” vagy a Mata ki te rangi („Égre néző szemek”) költői elnevezések.
A ma bennszülött elnevezésnek tekintett Rapa Nui (Nagy Rapa) nevet a 19. században megélénkült tengeri kapcsolatok idején polinéziai tengerészek adták a szigetnek, megkülönböztetendő a Bass-szigetek legnagyobb és egyetlen lakott szigetétől, amire emlékeztette őket. Ez a sziget addig a Rapa nevet viselte, de ettől kezdve Rapa Itinek („Kis Rapa”) is nevezték.
Sok vita folyt a nyelvészek között a Rapa Nui elnevezés helyesírásáról, végül az a konvenció kerekedett felül, hogy a sziget neveként külön írják, míg a nyelv vagy a lakosság elnevezéseként egybe (rapanui).
A sziget „hivatalos” felfedezője, Roggeveen az adott dátum alapján Húsvét-szigetnek, azaz eredetileg hollandul Paasch-Eyland-nak nevezte el. Ez a név terjedt el tükörfordításban világszerte, és a hivatalos név a Chiléhez csatolás óta spanyol nyelven Isla de Pascua.
Földrajz bélyegkép|A „Madáremberek szigete” A vulkanikus eredetű sziget a többi emberi településtől legmesszebb eső, régóta lakott hely a világon. Ebben a minőségében versenytársa Tristan da Cunha szigete az Atlanti-óceán déli részén, de annak csak a 19. század óta vannak állandó lakói. Hatalmas távolságok választják el a szárazföldtől és a Csendes-óceán többi szigetétől is. A legközelebbi lakott település tőle 2092 km-re északnyugatra van, a Pitcairn-szigeteken. Dél-Amerika legközelebbi pontja a chilei Punta Lavapié nevű földnyelv 3600 kilométerre délkeleten. Északkeleti irányban a Galápagos-szigetek az első szárazulat, 3474 kilométerre. A lakatlan Sala-y-Gómez-sziget fekszik a legközelebb, mintegy 400 kilométerre kelet-északkeletre.
A Húsvét-sziget egyetlen fő szigetből, melynek közvetlen közelében, a délnyugati csücsökben (a Rano Kau vulkán mellett) található még három apró, lakatlan sziklasziget: Motu Nui (a legnagyobb), Motu Iti és Motu Kao Kao. Ezek a kisméretű sziklák történelmileg fontosak, mert a híres Madárember-kultusz (Tangata Manu) központi helyszínei voltak, ahol a törzsek képviselőinek át kellett úszniuk a tengeren a Motu Nui szigetre az első füstöscsér-tojásért.
A derékszögű háromszöghöz közelítő alakú sziget oldalai körülbelül 22, 18 és 16 kilométer hosszúak, területe 171 km². (Összehasonlításul Budapest területe 525 km².) A sziget három sarkát egy-egy vulkáni domb adja, ősi kráterrel: északon a legmagasabb az 510 méteres Terevaka, keleten a 460 méteres Poike, délnyugaton a 300 méteres Rano Kau. A terület 40%-a tartozik a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz, ami 1995 óta az UNESCO világörökség része.
Geológia A sziget több óceáni hátság, a (Sala-y-Gómez-hátság, Keleti-Csendesóceáni-hát, Chilei-hát) találkozásánál, egy forrópont felett, a modern geológiai vizsgálatok szerint mintegy félmillió éve jöhetett létre. Legősibb része, a Poike kráter ennyi idős. A sziget tulajdonképpen csaknem 3000 méter magas vulkáni hegy, a környező, több mint 2000 méter mélyen fekvő tengerfenéktől számítva. Az utolsó nagyobb vulkánkitörés évvel ezelőtt történt, és az eddig legutolsó lávafolyásra 2-3000 évvel ezelőtt került sor. Az emberi letelepedés jóval ezután történt, ezért a sziget hagyományaiból is hiányzik a vulkáni aktivitás emléke, bár a legutóbbi kitörés időpontja geológiai értelemben nagyon közeli.
A vulkáni kőzetek rendkívül sok fajtája megtalálható a szigeten, de semmilyen olyan kőzetre nem leltek a kutatók, ami üledékes vagy kontinentális eredetű lenne. A három hegycsúcsot főleg bazalt alkotja. A szigeten található számtalan barlang tulajdonképpen lávaalagút, amit a lávafolyások hoztak létre úgy, hogy a lehűlő külső kéreg alól kifolyt a még forró, folyékony kőzet. E barlangok miatt állandó felszíni vízfolyások nincsenek is a szigeten, a lehulló csapadék nagy része rögtön a föld alá fut, felszíni szárazságot előidézve.
A bazalt egy része különösen kemény, ebből, illetve a vulkáni üvegből, az obszidiánból készítették az őslakók a nagy szobrok megmunkálásához szükséges eszközöket. A szigeten számos obszidián-lelőhely található; a legmagasabbra az egyik közeli sziklaszirten, a Motu Itin található fajtát értékelték.
A kőszobrok általában tufából készültek, mégpedig a Terevaka melletti Rano Raraku mellékkúp porózus anyagából. A sok szoborra fejdíszként feltett hatalmas, vörös színű kőtömbök anyaga összepréselődött vulkáni salak, scoria, ennek lelőhelye Puna Paunál van.
A sziget körül a polinéziai szigetvilágtól eltérően nincsenek korallzátonyok, mert már a Baktérítőtől délre, a trópusokon kívül helyezkedik el, és a tengervíz téli 20–21 fokos hőmérséklete nem kedvez a zátonyépítő korallfajtáknak. A partvonal északon sziklás, kikötésre a kisebb csónakok is alig találnak alkalmas helyet, a tenger hullámai folyamatosan erodálják. A déli part lankásabb; itt viszont az 1960-as chilei földrengés nyomán keletkezett cunami végzett nagy pusztítást. A 8 méter magas szökőár 15, mintegy 30 tonnás kőszobrot 150 méterre elsodort és összetört, valamint több ezer tonnányi hordalékkal borította be őket.
A köves felszín a szubtrópusi éghajlaton és a csekély esőzés nyomán csak lassan erodálódik. A fokozatosan kialakuló agyagos talaj azonban kiválóan alkalmas a növénytermesztésre.
Felszíni vízfolyások ugyan nincsenek a szigeten, de mindhárom vulkáni kráterben található egy-egy krátertó, ami jelentős mennyiségű édesvíz-tartalékot jelentett az őslakosok számára. A tavak iszapjában lerakódott pollen elemzése lehetővé tette a sziget ősi növényvilágának, az erdők kipusztulása folyamatának megismerését.
Éghajlat A sziget közel fekszik a Baktérítőhöz, ennek megfelelően éghajlata kellemes szubtrópusi. Az évi középhőmérséklet: 20,5 °C. A legmelegebb időszak: január-március (a déli féltekén ekkor van nyár), 23-24 °C. A leghidegebb időszak július-augusztus (a tél) 18 °C-kal. A hőmérséklet nagyon ritkán haladja meg a 30 °C-ot, és ugyancsak elvétve süllyed csak 10 °C alá, ingadozása tehát igen kicsi. Az évi csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, de évről évre nagy eltérések lehetnek. Az egy éven belüli megoszlás is szeszélyes, de általában március és június a csapadékosabb, szeptember pedig az aszályosabb. A szél az éghajlat alapvető tényezője, nagyon ritkán van csak szélcsend, de gyakoriak a szélviharok. A tengervíz hőmérséklete télen 20 °C, a nyár végén, március hónapban eléri a 25 °C-ot.
Élővilág Növényzet A sziget eredeti növényzete, a kontinensektől való távolsága miatt, fajokban nagyon szegényes lehetett. 1956-ban Carl Skottsberg svéd botanikus csak negyvenhat őshonos növényfajt talált a szigeten. Azóta mindössze két további eredeti fajt találtak a kutatók. A virágos növények száma nem éri el a harmincat. Kétségtelen, hogy az emberi letelepedés után több, addig meglévő faj, főleg fafélék kipusztultak, de az eredeti növényzet ezekkel együtt is csak kevéssé változatos lehetett. A vulkanikus sziget létrejötte után a növényfajok nagy része Délkelet-Ázsiából érkezett Polinézián keresztül, és csak kis hányada jutott ide Dél-Amerikából. Nagyobb részüket madarak hurcolhatták be, egyharmaduk – főleg a páfrányok – a szél útján, egyhatoduk pedig tengeráramlatok révén érkezett.
Skottsberg csak egyetlen endemikus fafajt tudott azonosítani, a toromirofát (Sophora toromiroÍ). ami a közönséges pagodafa közeli rokona. Ennek a magja három évig is képes a vízen sodródni, nyolc évig is megőrzi csíraképességét. A húsvét-szigeti toromiro közeli rokona a Juan Fernández-szigeteken előforduló pagodafa-fajnak. Ez egyébként inkább cserje, mint fa, és az őslakosok által végzett környezetpusztítás, valamint az európaiak által betelepített növényevő állatok miatt vészesen megfogyatkozott, és Thor Heyerdahl az ötvenes években már csak egyetlen példányt talált belőle. Ennek a magját a göteborgi botanikus kertben sikerült újra elszaporítani, és onnan telepítették vissza a szigetre.
Modern pollenanalízis révén azonban kimutatták, hogy a sziget növényzetében korábban döntő szerepe volt egy pálmafajtának, ami a Jubaea nemzetség egy őshonos, endemikus faja lehetett, a Chilében glilla néven ismert mézpálma (Jubaea spactabilis) közeli rokona, vagy ugyanaz a faj. A chilei mézpálma a világ legmagasabb pálmafája, legalább 20 méteresre nő. Hengeres törzsének átmérője az egy métert is eléri. Kis diószerű termése, amit rostos külső réteg borít, ínyencfalatnak számít, a törzs nedvéből mézet lehet sűríteni, illetve alkoholos italt lehet készíteni. A húsvét-szigeti ilyen, vagy nagyon hasonló pálmák nemcsak élelmiszert adtak a betelepedett polinéziaiak számára, hanem nyersanyagot is a hajóépítéshez, a házakhoz, a kőszobrok szállításához használt szánokhoz, illetve a termés rostjából készültek a kötelek. A termést azonban az őslakosok által behurcolt patkányok is nagy mennyiségben fogyasztották, ami önmagában korlátozta az erdők újratermelődését. A túlzott hasznosítás miatt aztán a betelepüléskor még dús pálmaerdők megritkultak, majd kipusztultak – de még a 16. századra datált nyomaik is vannak. Az első európai látogatók már csak hatalmas fatörzsek tönkjeit láthatták. A pálmafa mellett még 13 olyan fa- és cserjefaj faszén-maradványait találták meg, amelyek az esőerdőkre jellemzőek, és ma már nem élnek a szigeten. Bizonyítottnak látszik tehát, hogy az emberek betelepülésekor még szubtrópusi esőerdők voltak a szigeten.
A sziget mai növényzete természetesen sokkal változatosabb, számos fafajtát, dísz- és haszonnövényt betelepítettek vagy véletlenül hurcoltak be az európai utazók, a bevándorlók. A mai növényzet azonban így is sokfelé csak elvadult gyom, mint a cickafark nemzetségbe tartozó bolhafű, vagy a gyermekláncfű.
Állatvilág