A török függetlenségi háborúMango, Part I/II (törökül: Kurtuluş Savaşı vagy İstiklâl Harbi) (1919. május 19. – 1923. október 29.) török forradalmárok politikai és katonai ellenállása volt az antanthatalmak ellen, amelyek az első világháború után eldöntötték az Oszmán Birodalom feldarabolását is. A török nemzeti mozgalom tagjai Anatóliában megalakították a Török Nemzeti Országgyűlést, amely Musztafa Kemal tábornok vezetésével katonai műveleteket rendelt el az ott élő görögök, örmények, angolok és franciák ellen, ezzel kényszerítve a nyugati csapatokat Törökország területének elhagyására. A háború eredményeképpen a nyugati szövetségesek kénytelenek voltak felülbírálni a sèvres-i békeszerződést és elfogadni a lausanne-i békeszerződést 1923 júliusában, majd október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot. Atatürk reformjai révén az ország modern, demokratikus, szekuláris, mind politikai, mind társadalmi szempontból a nyugat-európai értékekhez közeledő köztársaság lett.
Előzmények, 1918. október – 1919. május Az antanthatalmak 1918. október 30-án a mudroszi fegyverletétellel elkezdték megvalósítani azt, amiről korábban titkos egyezményekben állapodtak meg, vagyis az Oszmán Birodalom felosztását maguk között. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekben ezek a korábban kötött titkos szerződések is érvényesültek. A szövetségesek céljai között szerepelt David Lloyd George terve, amely egy új görög birodalom megalapítása volt, emellett Nagy-Britannia saját területeket is kívánt szerezni. Arábia, Palesztina, Jordánia és Irak ekkor már az ő befolyásuk alatt állt; ezen felül felügyelni akarták a Boszporusz-szorost is. Olaszország Anatólia déli részét követelte magának az 1917-ben Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött St. Jean-de-Maurienne-egyezmény alapján. A franciák a titkos Sykes–Picot-egyezményben foglaltak szerint Hatayt, Libanont és Szíriát, valamint Délkelet-Anatólia egy részét is szerették volna megszerezni. 1916-ban megígérték az örményeknek egy független Örményország megalakítását, és létrehozták a francia-örmény légiót.
Isztambul szövetséges megszállásának idején, az akkor még oszmán hadsereg tisztjei, Musztafa Kemal, Kâzım Karabekir, İsmet pasa és mások még nem tértek vissza a fővárosba. A britek a Fekete-tengeri régióban megpróbáltak kapcsolatba lépni az Örmény Demokratikus Köztársasággal. Az angol megszálló erők megszüntették a Kars városában 1918. december elsején létrejött Délnyugat-Kaukázusi Köztársaságot. 1919 májusában az örmények lerohanták Karsot. A franciák a francia-örmény légió segítségével Adanában szálltak partra 1918. december 21-én. bélyegkép|200px|balra|Görög katonák megszállják Szmirnát, 1919. május 15. A szultán és kormánya képtelen volt a szövetségesek követeléseit teljesíteni, vagy a megszállást megakadályozni. A szövetségesek isztambuli főbiztosa Sir Somerset Arthur Gough-Calthorpe admirális lett. Calthorpe 1919. január végén az Egység és Haladás Mozgalma több tagját is letartóztatta; Musztafa Kemal tábornok maga nem volt közöttük, egyik barátja, Dr. Tevfik Rüştü azonban igen.
Az ellenállás akkor kezdődött meg, amikor a szövetségesek elküldték első parancsaikat az oszmán kormánynak. Ekkor alakultak meg az úgy nevezett „rendőregyletek” (Karakol Cemiyeti), amelyek az ellenállókat látták el fegyverekkel, felszereléssel és információkkal. Eközben Ali Fuat Cebesoy tábornok Szíriából Angora felé vezényelte csapatait, megkezdődött az ellenállócsoportok szervezése, kaukázusi népcsoportok részvételével, Cserkesz Ethem irányítása alatt.
Mivel Anatólia déli partvidékeit brit hadihajók, valamint egymással vetélkedő görög és olasz csapatok ellenőrizték, a török nemzeti mozgalom főhadiszállását Közép-Anatólia hegyekkel védett területére helyezték át.
Előkészületek, 1919. május – 1920. március bélyegkép|Törökök az I. világháború után.
1919 márciusában Pontoszban súlyos zavargások törtek ki. A görögök elhatározták, hogy megalapítják saját államukat, amit a környéken élő lázok megpróbáltak megakadályozni. A harcokba partizáncsapatok élén rablóvezérek is bekapcsolódtak. A helyzetet tovább rontotta, hogy az angolok 200 katonát szállítottak partra Samsunnál, hogy megakadályozzák a török hadseregben orosz mintára alakulóban lévő katonatanácsok (szovjetek) létrejöttét. A szultán kormányának belügyminisztere, Mehmed Ali azt javasolta, küldjék Mustafa Kemal dandártábornokot a helyszínre, rendteremtés céljából. Ali úgy gondolta, hogy a Gallipolinál nevet szerzett háborús hős a legalkalmasabb erre a feladatra, és Vahideddin szultán beleegyezett. Kemalt Erzurumba nevezték ki a 9. oszmán hadsereg felügyeletére, feladata többek között szovjetek alakulásának megakadályozása és a görög kisebbség zaklatásának megállítása volt. Hatáskörébe tartozott a kelet-anatóliai területek polgári közigazgatása is; gyakorlatilag teljes hatalommal bírt. Elutazása előtt nem sokkal, Kemal titokban több katonatiszttel is megállapodott, hogy fegyvert csempésznek ki Anatóliába Konstantinápolyból. bélyegkép|A Bandırma, Atatürk hajója
Anatólia feldarabolása Szmirna elfoglalásával, a görög hadsereg bevonulásával kezdődött 1919. május 15-én. Néhány nappal később olasz katonák szálltak partra Antalyában. Szmirnában zavargások törtek ki, a görög katonák megöltek és megsebesítettek mintegy 400 törököt, de legalább 100 görög is megsebesült, a városban kihirdették a statáriumot. Szmirna elfoglalása általános felháborodást váltott ki a törökökben, ezt az eseményt tartják a török függetlenségi háború előestéjének, amikor a török lakosság is csatlakozni kezdett a Kemalhoz húzó, titokban szervezkedő katonatisztekhez. Tiltakozó tüntetéseket tartottak az ország több pontján, az isztambuli Kék mecset előtt a feminista írónő, Halide Edib Adıvar kétszázezer ember előtt mondott beszédet. Musztafa Kemal az izmiri megszállás tudatában utazott, május 15-én, a Bandırma nevű hajó fedélzetén Samsunba. A szorosokat felügyelő szövetségesek akadékoskodása miatt titokban, civil ruhában volt kénytelen utazni. Május 19-én érkezett az anatóliai kikötőbe, ezt a dátumot tartják a függetlenségi háború kezdetének. Azonnal megkezdte az ellenállás szervezését, kihasználva, hogy a szultán által jóváhagyott pozíciója miatt nem kellett engedélyt kérnie a különböző hadtestekkel való kommunikációhoz, nem is ellenőrizték cselekedeteit. Sikerült elterelnie az angol titkosszolgálat figyelmét is.
Az erzurumi kongresszus bélyegkép|Atatürk Erzurumban (1919. július 5.) Kemal Samsunból Havzába, majd Amasyába utazott, ahonnan köriratot küldött szét Anatóliában, felszólítva az egyes tartományokat, hogy küldjenek delegációt a Sivasban megrendezendő kongresszusra, amelynek előkészítésében Ali Fuad tábornok, Hüszejin Rauf volt haditengerészeti miniszter és Refet Bele, a 3. hadtest parancsnoka is részt vett. A körlevelet aláírta Kâzım Karabekir tábornok és több más magas rangú tiszt is. A szervezkedés hírére a szultán követelte, hogy hívják vissza a lázadó Kemalt, aki válaszul lemondott felügyelői tisztségéről és kilépett a hadseregből is. Ekkor Erzurumban tartózkodott, ahol már szervezték a sivasi kongresszust megelőző Erzurumi kongresszust, amelyet 1919. június 23-án nyitottak meg. Az 54, főként a környező településekről érkezett delegált Musztafa Kemalt választotta meg elnöknek. Erzurumban fogalmazták meg először hivatalosan a függetlenségi háború alapjául szolgáló két elvet, a nemzet függetlenségét, és a nép saját akaratának érvényesítéséhez való jogát. Ekkor még nem volt szó köztársaság alapításáról és a kalifátus felszámolásáról, csupán az országot megszálló szövetséges alakulatok ellen kívántak fellépni az összegyűltek, mivel úgy gondolták, a szultán és kormánya túl gyenge az ellenálláshoz. Megszületett a Nemzeti Egyezmény (Misak-ı Milli), amelyben célul tűzték ki az ország török-lakta területeinek megtartását, új, választott ideiglenes kormány létrehozását és a kapitulációk eltörlését. A Nemzeti Egyezmény szövegét kiáltvány formájában terjeszteni kezdték Anatóliában. A kongresszus nyomán a szultán elrendelte Kemal letartóztatását, de parancsát nem teljesítették.
A sivasi kongresszus bélyegkép|200px|Musztafa Kemal (balra) és barátja, Rauf bej a sivasi kongresszuson Az amasyai körlevélben meghirdetett Sivasi kongresszus megakadályozására Damad Ferid nagyvezír választásokat írt ki, és új kormányt alakított, a kongresszust azonban, kis létszámban ugyan, de megtartották, 1919. szeptember 4-én. A szervezőknek sikerült elhitetniük a szultán kormányával, hogy a delegáltak valóban az egész országot képviselik, a forradalom elindításához ugyanis szükség volt arra, hogy a „zendülés” ne csupán egy területre korlátozódjon, hanem a teljes országra kiterjedjen. A mindössze 39 fő jelenlétében, Musztafa Kemal elnökletével megnyitott kongresszuson megerősítették az Erzurumban hozott határozatokat, és kinyilvánították, hogy a nemzeti mozgalom a szultanátus védelmét is célul tűzte ki, a nép akaratának érvényesülése mellett. Ez tulajdonképpen alkotmányos monarchia megteremtése volt, a szultán azonban hallani sem akart ilyesmiről. Halide Edip Adıvar és más Amerika-párti delegáltak szorgalmazták, hogy kérjenek segítséget az Egyesült Államoktól, és Törökország legyen Amerika mandátumterülete, ezt azonban a kongresszus elutasította. Kijelentették, hogy gazdasági vagy morális támogatást elfogadnak, nemzeti egységüket azonban nem hajlandók alárendelni más országnak.
A szultán kormánya úgy döntött, véget kell vetni a közvéleményt egyre inkább maga mögé állító sivasi kongresszusnak, és arra utasították Ali Galipot, Elazığ kormányzóját, hogy tartóztassa le Kemalt. Galip az angol Edward Noel hírszerző kapitánnyal közösen próbálta meg Sivas ellen küldeni a kurd lovasságot, ám Kemal értesült a tervekről, és Ali Fuad parancsnoksága alatt török lovascsapatokat indított útnak Noelék ellen. Galip és a kurd csapatok Szíriába menekültek, az ugyancsak Kemal letartóztatására Sivasba küldött angorai kormányzót pedig még útközben elfogták. bélyegkép|balra|200px|A sivasi kongresszus helyszínéül szolgáló terem ma múzeum Patrick Kinross történész a sivasi konferencia sikerét a hatékony kommunikációban látta, Kemal és társai távíróberendezés használatával mindössze fél óra alatt összeköttetésbe kerültek Erzurummal, Erzincannal, Diyarbakırral, Moszullal, Samsunnal, Trabzonnal, Angorával, Malatyával, Konyával és Bursával, és értesítették őket a nemzeti mozgalom ellen hozott szultáni döntésekről. Konya kivételével, ahol a megszálló olasz seregek miatt kénytelenek voltak semlegesek maradni, minden megkeresett tartományból felhatalmazták Musztafa Kemalt, hogy „döntsön belátása szerint”. A kongresszus követelte a nagyvezír lemondását és új kormány alakítását. Mivel Konstantinápolyból nem érkezett válasz, a nemzetiek megszakítottak minden kommunikációs csatornát a kormány és az ország többi része között. A sivasi kongresszus küldötteiből megalakult az átmeneti kormány, amelynek feladata az ország kormányzása volt „a szultán nevében” mindaddig, amíg szabad választásokat nem lehet kiírni egy új kormány létrehozásához. A küldöttség vigyázott, hogy ne sértse meg a szultánt muzulmán vallási vezetőjüknek tekintő tömegeket. Damad Ferid nagyvezír a szövetségesekhez fordult, akik azonban a békeszerződésekre hivatkozva nem voltak hajlandók beavatkozni, az angolok még a katonáikat is kivonták a belső-anatóliai területekről, aminek következtében egész Nyugat-Anatólia nemzeti kézre került. Damad Ferid lemondott, helyére Ali Riza pasa került, akit utasítottak, hogy írjon ki szabad választásokat, és szüntesse meg a sajtócenzúrát.
Konstantinápoly angol kézen Angora, az új központ