A fúga (ol.: fuga, franc. és ang.: fugue, ném.: Fuge) az ellenpontozó, imitációs műformák között a legjelentősebb. A századokon át fejlesztett imitációs művekből végül a 18. században emelkedett magas színvonalra, kiváltképp Johann Sebastian Bach (1685–1750) műveiben. A fúga név a latin fugere – kergetni – szóból keletkezett, mert lényege abból áll, hogy több szólam egy rövid zenei gondolatot vagy témát több száz ütemen keresztül főleg rokonhangnemekben ismétel, úgymond egyik a másikat pihenés nélkül kergeti, hajszolja, mialatt a többi szólam hozzájuk a kíséreti szólamokat szolgáltatja.
A barokk korban már egyértelműen külön műfajként tartották számon, ugyanakkor kompozíciós technikát is értenek alatta. A fúgához gyakran társul másik mű, ritka a magában álló fúga, ilyen lehet a prelúdium, a fantázia vagy a toccata. Az akár csak egyetlen témából – szubjektumból – építkező fúga az egyik legintellektuálisabb a zenei formák között.
A barokk kor végétől háttérbe szorult, a fúgaforma kiemelt szerepét fokozatosan átvette a szonátaforma,Walker, Paul (2001). "Fugue, §6: Late 18th century". In Sadie, Stanley; Tyrrell, John (eds.). The New Grove Dictionary of Music and Musicians (2nd ed.). London: Macmillan Publishers. bár a fúgaszerkesztés mindig is fontos maradt, mint ahogy az megjelenik Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791), Ludwig van Beethoven (1770–1827), vagy a modern zeneszerzők között pl. Sosztakovics (1906–1975) vagy Paul Hindemith (1895–1963) műveiben.Walker, Paul (2001). "Fugue, §8: 20th century". In Sadie, Stanley; Tyrrell, John (eds.). The New Grove Dictionary of Music and Musicians (2nd ed.). London: Macmillan Publishers. Fúga a zenetörténeti korszakokban A fuga a középkori zeneelméletben bármilyen imitációt – utánzást – jelenthetett, beleértve a kánont is, amit később már a fúgától elkülönítettek. A kifejezés zeneelméleti fogalomként az 1300-as években bukkant fel. A kánon alakjában megjelenő szoros utánzatoknál a kezdő szólamot egy másik szolgai módon utánzott, előbb egy oktáv-, később más párhuzamban is, majd további szólamok is bekerültek ebbe a körforgásba. Lassanként szabvánnyá vált, hogy a fő dallamszólamot csak egyetlen másik szólam utánozta, különböző, de mindig rokonhangnemben, a többi pedig a főszólamtól eltérő kísérőszólamot csatolt hozzá úgy, hogy a három vagy négy szólam harmonikus egységet képezzen az ellenpontozó, összhangzattani és hangnemi rendben.
Az idővel egyre bonyolultabbá váló fúgaszerkezet lehetővé tette, hogy pusztán egyetlen témából építkezve, a szerkesztésmód szabályaira támaszkodva egy komplex zeneművet alkossanak. A kötöttségek valójában intellektuálisan is inspirálók voltak, ám igazi zenei tartalommal csak a legnagyobbak tudták megtölteni. Reneszánsz A mai fogalmaink szerinti fúgatechnika a 16. században született, mind a hangszeres, mind a vokális darabokban. Palestrina (1525?–1594) miséiben, ill. motettáiban már ez jelenik meg, viszont ezekben az imitáció még a modális hangsorokra épült. Ugyanettől a századtól ismert az imitációs technikák közötti elkülönítés, az olasz zeneszerző és teoretikus, Gioseffo Zarlino megkülönbözteti a fúga obligatát, mely egy szigorú imitációt jelentett – ilyen például a kánon – és a fúga scioltát, mely a szabad imitációra vonatkozott. A szabad imitáció és az improvizáció nagy lendületet adott a formai átalakulásnak, az ezzel a technikával élő átmeneti formák közé tartozik többek közt a ricercar, a canzone, a fantázia, ezek több téma szabadabb feldolgozásából állnak, bennük az imitálás főleg oktávban, kvintben vagy kvartban történik. Barokk kor A szabad imitációs formákból nőtt ki a barokk fúgaforma a 17. századi orgonamestereknek köszönhetően, ide sorolhatók a németalföldi Schweelinck, az itáliai Frescodaldi vagy a német Froberger, Scheidt, ill. a „lübecki mester”, Dieterich Buxtehude. Ebben a korban teljesedett ki a ma ismert fúgaforma, ill. fúgatechnika, 674-675. old. ekkor vált a fúga a zeneszerzés központi szereplőjévé, a zeneszerzői tudás demonstrálására adott lehetőséget. Némely fúgát kifejezetten az ellenpont oktatására szánt műként komponáltak.Schulenberg, David (2001). Music of the Baroque. New York: Oxford University Press. p. 243. A legjelentősebb zeneelméleti munka ebben a tárgykörben a Johann Joseph Fux által írt Gradus ad Parnassum (1725) volt, ez az ellenpont különböző módozatait fogalmazta meg és a fúgaszerkesztés tanulásához példák sorát is tartalmazta.Walker 2000, p. 316-317 Fux műve főleg Palestrina modális fúgáinak gyakorlatára támaszkodott,Mann 1960, p. 53 Mozart és Haydn is tanult ebből, melynek jelentősége egészen a 19. századig meghatározó maradt.
A fúgatechnikával más zenei műfajokban is éltek. Händel oratóriumainak többségében megszólal fúga is, a billentyűs szvitek gyakran záródtak fúgaszerkesztésű gigue tétellel, Scarlatti 500-nál is több csembalószonátájában néhány fúga is található. A francia nyitányban rendszerint a lassú bevezető után egy gyors fúgarész következik, a sonata da chiesa második tétele általában fúga, mint ahogy az megjelenik Corelli és mások kompozícióiban.
A fúga klasszikus típusának J. S. Bach fúgáit tekintik, alkotói korszaka számít a fúga aranykorának. Bach leghíresebb fúgái a Wohltemperiertes Klavier két kötetében, ill. A fúga művészete ciklusban találhatók, ezeket tekinti sok-sok zeneszerző és teoretikus a fúga legjelentősebb modelljének.Walker 2000, p. 2 J. S. Bach generációkra gyakorolt hatása egyik fia, C. P. E. Bach és a német zeneszerző-teoritikus, Friedrich Wilhelm Marpurg munkásságának is köszönhető, az utóbbi fúgát taglaló elméleti műve, az Abhandlung von der Fuge (1753) jórészt Bach művein alapul.
A fúga aranykora briliáns, de rövid életű volt, az 1750-es években, J. S. Bach és Händel halálát követően a műfaj elvesztette központi szerepét, és soha többé nem nyerte vissza. Presztízsét legtovább Bécsben tudta megtartani, Fux jelentős elméleti munkája hatásának, ill. a bécsi konzervatív ízlésnek köszönhetően.
Klasszicista zene A bécsi klasszikusok korában a közízlés elfordult a fúga műfajától, a zenei formavilágban betöltött kiemelkedő szerepét átvette az újonnan kialakult forma, a szonátaforma. A liturgikus művekben a kórusfúga-szakaszok beépítése megmaradt, pl. a miseciklusban a Kyrie, a Gloria befejezése, a Credo befejezése jellemzően fúgaszerkesztésű, a szonátaformájú tételekbe is gyakran illesztettek fugatót a kidolgozási részbe.
Mind Haydn, mind Mozart életútjában volt olyan korszak, amikor bizonyos értelemben újra felfedezték a fúgatechnikát és komponáltak fúgákat műveikbe. Haydn második fúgakompozíciós korszaka azután történt, hogy londoni útjai során (1791–1793, 1794–1795) nagy hatással voltak rá Händel oratóriumai. Saját oratóriumaiba, A Teremtésbe, Az évszakokba komponált fúgát, ill. a kései szimfóniáiba, köztük no. 88, no. 95 és a no. 101. Beethoven fúgái pedig már szét is feszítik a forma klasszikus kereteit.
Romantika Szinte az összes nagy, romantikus zeneszerző életművében található fúga, talán az egyetlen kivétel Chopin, akit egyáltalán nem foglalkoztatott ez a szerkesztésmód.The New Grove (1980)
A romantikus korszak elején megszületett fúgák a barokk fúgák normáihoz igazodtak, Mendelssohn J. S. Bach műveinek tanulmányozása eredményeként komponált több fúgát is, Brahms szólózongorára született, op. 24-es Variációk és fúga egy Händel témára c. műve (1861) 25 variációt és egy zárófúgát tartalmaz, mindegyik Händel no. 1., B-dúr csembalószvitjének témájára (HWV 434).
Liszt h-moll szonátája (1853) robusztus fúgarészt tartalmaz, mely csillogó virtuozitást követel előadójától. Berlioz a Faust elkárhozásába illesztett fúgát a groteszk megjelenítésére használva, kifigurázva benne a németek műveletlenségét.The New Grove (1980) Fugue Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokokba több fúgát is komponált. Verdi a Falstaff végén szólaltat meg fúgát,Shaw, Bernard (1978). The Great Composers: Reviews and Bombardments. University of California Press. p. 223. a Requiembe pedig két, eredetileg három korálfúgát írt.Budden, Julian (December 2015). Verdi, Oxford University Press. p. 340. Mahler 5. szimfóniájának zárótétele fúgaszerű szerkesztéssel indul.Floros, Constantin. (1997, p. 135) Gustav Mahler: The Symphonies, trans. Wicker. Amadeus Press.
20. századi zene A 20. század zeneszerzői a fúgát visszaemelték jelentősebb helyére, élve vele teljes hangszeres műveikben, felismerve a művek kidolgozási részében, vagy bevezetőjében betöltött szerepének fontosságát, ill. az egész mű szerkezeti fejlesztésében rejlő lehetőségét. Fúgapéldaként számos jelentős, 20. századi kompozíció sorolható fel.
A fúga és a tonalitás kapcsolatának felbonthatóságával élve, az Új Bécsi Iskola képviselőinek atonális művei szerkesztésébe könnyen illeszthető volt a fúgatechnika. Ennek első korai példája Schönberg műve, a Pierrot lunaire (1912).Grove Fugue &20. century Maurice Ravel Couperin sírja (1917) c. zongoraszvitjének második tétele is fúga, melyet egyúttal finom, dzsesszes beütés jellemez.Howat, R. (2000) "Ravel and the Piano" in Mawer, D. (ed.) The Cambridge Companion to Ravel. Cambridge University Press.
Az 1920-as, ’30-as években megjelent neoklasszicista irányzat több jelentős fúgát eredményezett. Stravinsky ebben a korszakában született műveibe J. S. Bach kompozíciós technikáját követve szerkesztett fúgát, a Zsoltárszimfónia (1930) második tételébe egy kettősfúgát, ahol az első fúgatéma C-ben, a második Esz-ben szól, ill. concertójában, a Dumbarton Oaksban (Concerto in Esz, 1937) is megszólal fúga.Graves 1962, p. 67
Bartók egyik legjelentősebb zenekari művének, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936) nyitótételének sejtelmes fúgája valószínűleg Bartók összes alkotása közül a legidőtlenebbnek számít, fogalmazza Pierre Boulez.Boulez, P. (1986) Orientations. London, Faber. A hegedűre írt Szólószonáta második tétele erre a kicsiny hangszerre komponált hatalmas, négyszólamú fúga, a Cantata Profana vadászjelenete is fúga, ill. a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre első tételében pedig fugato hallható.
Sosztakovics fúgasorozatát, a 24 prelúdium és fúgát J. S. Bach nyomán, a Wohltemperiertes Klavier mintájára komponálta, a negyedik szimfóniájának nyitótételébe is egy hatalmas fúgát épített, ahol pusztán csak a fúgatéma mintegy 20 ütemnyi hosszú.
A 20. század második felétől megjelenő új zenei irányzatok – integrál szerializmus, aleatorikus zene, minimalizmus – számára viszont teljesen idegen volt a fúgaszerkesztés.
A barokk fúga formai felépítése A barokk korban kiteljesedett, és a későbbi zenei korszakok fúgáiban is alapvetőnek tekintett fúgaforma három fő része az expozíció, a kidolgozás és a záró témás szakasz. Az expozíciós részben történik a téma bemutatása, majd miután valamennyi szólam megszólaltatta a témát a kidolgozásban a téma elemeinek darabokra hasításával, figuratív feldolgozásával a lehetséges kontrapunktikus lehetőségeket fejti ki a szerző. A záró témás szakaszban az eredeti hangnemben nyugszik a fúgatéma, de igazán nyugvópontra a fúga sosem tér, mivel ez esztétikai lényegétől is eltérő lenne. A tételt lezárhatja egy végső zenei anyag, a kóda. A megmutatkozó hármas egységen túl felépítése fűzérszerű is, ahol a témás szakaszok közé közjátékok (epizódok) ékelődnek és ezek váltakoznak a fúgatéma utolsó belépéséig. Ha több fúgatémát mutatott be a szerző az expozícióban, akkor kettős-, hármas-, vagy négyesfúgáról beszélünk. Ahány szólamra fekteti fel, annyi szólamú fúgáról van szó, kétszólamú fúga igen kevés van, leggyakrabban előforduló a három- és négyszólamú fúga, de létezik öt vagy hat szólammal dolgozó fúga is.
A barokk fúga felépítése részletesen