Az elektromos gitár egy kordofon, azaz húros, pengetős hangszer. Ezen belül egy gitártípus, ahol a pengetett hang megszólaltatása egy elektromos eszköz (hangszedő) segítségével történik, szemben az akusztikus gitárokkal, ahol a hangot maga a gitár rezgőteste hozza létre.
Az elektromos gitár feltalálása, azaz már az 1950-es évek eleje óta szinte minden könnyűzenei együttes elengedhetetlen hangszere. Elterjedése nagyban hozzájárult a rockkultúra kialakulásához, így napjainkra az egyik legnépszerűbb hangszerré vált.
Megjelenését követően indult el az a mozgalom, aminek köszönhetően a zenekritikusok egyre komolyabban vették a „könnyű” zenét és felfigyeltek rá, hogy a klasszikus zene korszaka után is létrehozhatóak maradandó értékű zeneművek. Mára az elektromos gitár betört szinte minden műfajba – átlépve a rock határain, megjelenik a popzenétől egész a dzsesszig szinte mindenütt.
Fejlődése Az elektromos gitár története 1925-ben kezdődött, amikor George Beauchamp, az amerikai National String Instrument Corporation cég egyik alapítója elkezdett olyan módszereken kísérletezni, amivel a húrok rezgése elektromágneses eszközökkel elektromos jellé alakítható. A módszerre azért volt szükség, mert a kor big band és szving zenekaraiban játszó gitárosok akusztikus hangszereikkel túl halkak voltak, és szólamaikat elnyomta a többi hangszer.
Az első elektromágneses hangszedő 1931-ben látott napvilágot. Beauchamp egy hawaii gitár testére erősítette, majd az így elkészült prototípust megmutatta Adolph Rickenbackernek, aki fém hangszertestek készítésével foglalkozott. Rickenbacker és Beauchamp egy évvel később megalapította a Rickenbacker céget, mely a mai napig foglalkozik elektromos hangszerek készítésével.
Nem ők voltak azonban az egyetlen hangszerkészítő mérnökök, akiket az elektromágneses technológián alapuló hangerősítés foglalkoztatott. Lloyd Loar, a híres Gibson F-5 mandolin megalkotója a Gibson cég hangmérnökeként már az 1920-as évek elejétől fogva kísérletezett a cég gitárjainak elektronikus úton történő hangosításával. 1933-ban a Gibson leányvállalataként új céget hozott létre elektromosan hangosított „spanyol gitárok” gyártására, azonban vállalkozása – feltehetőleg az akkoriban még túl kicsi piac miatt – egy éven belül tönkrement.Alan Ratcliffe: Elektromos gitár kézikönyv, (Pécs, Alexandra kiadó, 2006, )
A Gibsonnál kifejlesztett hangszedőt Alvino Rey gitáros segítségével sikerrel alkalmazták a Gibson üreges testű gitárjain. Az így létrehozott Gibson ES-150 tekinthető az első modern elektromos gitárnak. A hangszer azonnal sikert aratott – akkori gitárosok szerint ez volt az első olyan gitár, amivel lehetőség volt szólójátékra a többi hangszer kíséretével is. Az új játékstílus úttörője Charlie Christian volt, akinek tiszteletére a Gibson ES-150 a mai napig „Charlie Christian Model”-ként ismert.C.B. Perkins blogja
Az ES-150 sikerei ellenére számos hibával küszködött, például az üreges test miatt hajlamos volt az öngerjedésre, és sok nemkívánatos felhangot is produkált. Az amerikai jazzgitáros Les Paul felismerte, hogy a tömör gitártest kiküszöbölné ezeket a gondokat. Előállt egy prototípussal, melyet kedvesen csak „Farönk” (The Log) néven emlegetett primitív kialakítása miatt. Lényegében egy fenyődeszkára erősített hangszedőről volt szó, melyet egy üreges gitártestbe integrált. A Gibson visszautasította az ötletet, mivel az ES-150 és a hasonló modellek elég népszerűnek számítottak, és a cég kockázatosnak ítélte meg az új modell bevezetését. Leo Fender rádiómérnökre, aki Los Angeles melletti üzletében lemezjátszók, rádiók és erősítők javításával foglalkozott, a zenészek rábízták gitárjuk javítását is. Leo Fendert bosszantotta a gitárok komplikált felépítése és nehéz karbantarthatósága, és sok kísérletezés után elkészítette saját „tölgyfa-verzióját”. A hangszer több éves fejlesztgetés után 1950-ben Esquire néven került forgalomba. Később Fender felismerte, hogy két hangszedő alkalmazásával a gitár hangzása sokkal jobban variálható, így 1950 végén megkezdték a kéthangszedős változat gyártását eredetileg Broadcaster néven. Miután kiderült, hogy a Gretsch cégnek már van egy Broadcaster fantázianevű dobfelszerelése, a nevet 1951-ben Telecasterre változtatta.1950 Fender Broadcaster Guitar Az akkoriban forradalminak számító gitár lett minden idők első sorozatban gyártott ilyen hangszere. A Gibson cég felismerte a tömör fából készíthető gitárokban rejlő lehetőségeket, és Lester Polfuss (Les Paul) tervei alapján 1952-ben elkészítette az exkluzív, mahagóni / jávor testű, ragasztott mahagóni nyakú aranyozott ún. Les Paul Gold Top modellt.
A Fender Stratocaster modell 1954-ben látta meg a napvilágot egy teljesen újszerű, a késpenge elv alapján működő vibratorendszerrel és három hangszedővel. Leo Fender a lakkozáshoz autólakkokat használt, az úgynevezett sunburst felület csak később jelent meg.
Az utolsó jelentős változást az elektromos gitárok területén 1963-ban a Gibson Firebird megjelenése jelentette. A Firebirdnél alkalmazták először a testen átmenő nyakat, ahol a test lényegében a nyakszegmensre ragasztott két oldallapból lett kialakítva.
Napjainkig az elektromos gitár számottevő változáson ment keresztül, de ezek a változások nem igazán forradalmiak, hiszen már meglévő konstrukciós jegyek felhasználásával készülnek. Igazán új anyagok, eljárások az elektromos gitárok készítésénél nem tapasztalhatók, a kulturális tehetetlenség következtében a régi konstrukciók töretlen népszerűségnek örvendenek. A gitárok faanyagának lassú száradása javítja azok minőségét, ami felértékeli a megmaradt régi hangszereket. Hozzá kell tenni, hogy ha a hangszer csak egy szekrényben áll, attól még nem lesz jobb a hangzása. Mint az akusztikus hangszereknél, az elektromos gitár hangzásában is szerepet játszik a hangszer készítésekor használt fa minősége. Nem véletlen, hogy ha a gitártest pl. egy darab mahagónifából készül pl. jávorfa fedőlappal, akkor a megfelelő hangszedők alkalmazásával egy igen jó minőségű hangszert kapunk, melynek hangminősége az évek folyamán egyre javul! A változások érintették a gitártest formáját, anyagát (például szénszálas műanyag) és más szerkezeti elemeket, például fej nélküli konstrukciók, de ezek a szerkezetek nem igazán terjedtek el (a gitárosok többsége konzervatív ilyen szempontból), csak relatív hangmagasságot megtartó tremoló (vibrato vagy nyújtó) terjedt el némiképp (Steinberger TransTrem), de ez is a késpenge elv alapján működik, mint a vintage tremoló. Az elektronika területén is számos újdonság jelent meg (aktív elektronika, húrgerjesztő hangszedő (Fernandes Sustainer, Moog gitárok), MIDI gitár). Napjainkban egyre népszerűbbek a hosszabb menzúrájú ún. bariton gitárok és a 7 húros modellek is.
Gitárhősök kora 200px|thumb|right|Jimi Hendrixnek emléket állító szikla Németországban
Az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején már népszerű hangszernek számítottak az elektromos gitárok, és a rockzene elengedhetetlen kellékévé – sőt szimbólumává váltak. A korábban alapvetően énekesközpontú ifjúság szemében új sztártípus született: a gitárhős.Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A rock története I. (Budapest, Glória Kiadó, 2005, )
Egy korabeli zenekritikus az alábbiakat írta: „Hallgassák meg ezt a muzsikust! És jól hallgassák meg! Hamarosan úgy felforgatja a zenei életet, mint egy tornádó. A neve: Jimi Hendrix. Foglalkozása: Gitáros, énekes, zeneszerző, showman, dervis. Abszolút eredeti.”
Nem Hendrix volt az első, de kétségkívül ő a legnagyobb jelentőségű gitárhős, aki nagyban hozzájárult a hangszer és egyáltalán a rock népszerűsítéséhez. A gitárhősök megjelenésével egyúttal egyre népszerűbbé váltak a koncertek és zenei fesztiválok – például a hatalmas jelentőségű Woodstocki fesztivál.
Üregestestű hangszerek
thumb|200px|right|Washburn HB35Bár a klasszikus értelemben vett elektromos gitár tömör hangszertesttel rendelkezik, léteznek ettől eltérő, üreges testű megoldások is, ezeket bizonyos források dzsesszgitárokként is emlegetik. Míg a tömörtestű gitároknál szinte csak a hangszedő, és a gitárra kötött erősítő típusa játszik szerepet a hangképzésben, addig az üreges testű gitároknál maga a hangszertest is részt vesz a hangszín kialakításában. Újabb kutatások szerint a tömör testű gitároknál a testet alkotó fa is jelentősen befolyásolja a gitár hangzását.
Az első ilyen gitárok még mikrofonos hangszedőket használtak, és a rezgőtestbe integrált alkatrészek sokkal érzékenyebbek voltak a külső zajra, mint a tömörtestű modellek megoldásai, ezért a mikrofonokat később hagyományos hangszedőkre cserélték. Az üreges testű elektromos gitárok nagyobb testtel rendelkeznek, és testformájuk jobban hasonlít egy akusztikus gitáréra. Külső ismertetőjegyük ezen felül az általában domború fedlap, melyen f alakú bevágás található. Újabban készülhetnek üreges testű gitárok úgy is, hogy a tömör gitártestbe ú.n. hangkamrákat maratnak, majd egy fedőlapot tesznek rá. Lehet ez esetben "f" lyukas megoldás, de nem feltétlenül szükséges
Az első elektromos üregestestű gitárokat a Gibson cég készítette. Ma is jelentősek a cég ES sorozatába tartozó modellek, de a hangszedő elterjedésével sorra jelentek meg más cégek is a hasonló modellekkel. Ma már szinte minden neves gitárkészítő cégnek vannak forgalomban dzsesszgitártípusai. Az üreges test kivételével ezek a hangszerek felépítésüket tekintve megegyeznek a hagyományos értelemben vett elektromos gitárokéval, egyes modellek még tremolóval is rendelkeznek.
Felépítése Az elektromos gitár részei left|200pxFej Felső nyereg Hangolókulcsok Érintők (bundok) Húrvezetők Berakások Nyak és fogólap Nyakrögzítés Test Hangszedők Szabályzók Húrláb (híd) és húrtartó Koptatólap
Fej thumb|150px|3+3-as döntött fejthumb|150px|6+0-s egyenes fej A gitár feje a felső nyereg utáni rész, ahol a húrok felcsavarodnak a hangolókulcsokra. Több fejforma is létezik – lehet szimmetrikus, vagy aszimmetrikus – ezen általában a hangolókulcsok elrendezését értjük. A leggyakoribb elrendezések a 3+3-as, amikor oldalanként 3-3 hangolókulcs található (például Gibson Les Paul), vagy a 6+0, ahol minden kulcs egy oldalra kerül (például Fender Telecaster, Fender Stratocaster modellek). A fej a nyak síkjához képest lehet egyenes, vagy döntött. Egyenes fej esetében általában szükség van húrvezető alkalmazására, hogy a húrok egyenletes nyomást fejtsenek ki a felső nyeregre. A húrvezetők szükségtelenné válhatnak a különböző hosszúságú ún. staggered hangolókulcsok alkalmazásával. Másik előnye a húrtartók megszűnésének, hogy a tremolóhasználat során a hangstabilitás jelentősen megnő. A fej megdöntésével ez a probléma kiküszöbölhető, ezen kívül könnyebbé válik a nyakmerevítő pálcán történő állítás is, abban az esetben, ha az állító csavar a nyak tetején található.A nyakmerevítő pálca beállításához a következő szabály alkalmazható: a behangolt gitáron az E6-os húrt az első és a tizenötödik érintőnél lefogjuk. Az ötödik – hetedik érintőnél a húr és a bund között nem lehet a távolság több mint 1 mm! Ha a távolság nagyobb,, akkor a merevítő pálcán egy negyedfordulatot állítunk (feszítünk), míg ha a húrok túl közel vannak, akkor a pálcán lazítunk. 24 óra elteltével megvizsgáljuk az eredményt, és annak megfelelően járunk el a továbbiakban. A fejnél történő állítás egyszerű. míg a test felőli pálcaállítás esetében (legrosszabb esetben) le kell venni a nyakat.
Felső nyereg A felső nyereg a gitárnyak és a fej találkozásánál található. Elhelyezése – a húrlábbal egyetemben – a gitár skálahosszúságát (menzúra) határozza meg. Feladata, hogy stabilan egyenlő távolságra tartsa egymástól a húrokat, illetve hatással van a húrok és a fogólap távolságára is.