bélyegkép|jobbra|260px|Fedeles pipa Gentry márkájú magyar pipadohánnyal az 1930-as évek közepéről
A pipa az égő dohányt tartó fejből (kazán) és a füst szívására való szárból (szipka, csutora) álló dohányzási eszköz. A pipák az egyszerű, géppel készített cserjés hangapipától kezdve a neves pipakészítők által kézzel készített, díjnyertes, gyakran igen drága műremekekig terjedhetnek.
A pipa fejrészét leginkább bruyergyökérből, meggyfa- vagy rózsafagyökérből, kukoricacsutkából, tajtékkőből vagy cserépből, ritkábban meggyfából, cseresznyefából, olajfából, körtefából, juharból, mesquitofából vagy tölgyből készítik. Általánosságban a sűrűbb erezetű fa az ideális. A fej készítésénél ásványi anyagokat, pl. agyagot vagy szteatitot is használnak. Szokatlan, de említésre méltó a korsótökből és a pirolitikus grafitból készült pipafej is.http://thepipe.info/ A dohány elszívására szánt pipák között ritka a fémből vagy üvegből készült fej. A pipafejet gyakran művészi faragások díszítik.
A pipaszárban egy állandó helyzetű és átmérőjű hosszú csatornának kell futnia, amit nehéz egy már létező tömbből kifaragni. Ezért faragás helyett a pipaszárat inkább öntik, anyaga jellemzően eltér a pipafejétől. A pipaszár és a csutora formázható olyan anyagból, mint pl. az ebonit, lucit, bakelit, akril vagy puha műanyag. Kevésbé gyakori a nádból, bambuszból vagy kivájt fából készült pipaszár. Régebben a drága pipák szárát borostyánból készítették, de ez manapság már ritka.
A pipadohány általában gondosan kezelt és kevert dohánykeverék, ami rendkívül finom árnyalatokat képes produkálni. Ezek a dohánykeverékek különféle módon szárított Burley és Virginia dohányok fűszerdohányokkal dúsított keverékei. Hagyományosan sok amerikai dohánykeverék alapja az amerikai Burley, melyet az „aromás” íz elérése érdekében különféle édesítőszerekkel és ízfokozókkal pácolnak, míg az „angol” keverékek alapja a természetes Virginia dohány, melyet orientallal vagy egyéb természetes dohánnyal gazdagítanak. Napjainkban erősödik az igény a „természetes” dohányok iránt, melyek aromájukat az alapdohányok és a válogatott fűszerdohányok szinte művészi szintű keveréséből kapják.
Anyagok és felépítés Bruyer bélyegkép|jobbra|260px|Bruyer pipa A ma forgalomba kerülő pipák többsége, akár kézzel, akár géppel készített, bruyergyökérből készül (angol: briar; francia: bruyère). A bruyergyökér több okból is kifejezetten jó pipaalapanyag. Az első és legfontosabb ezek közül természetes tűzállósága. A második nedvességelnyelő képessége: a bruyercserje magas nedvességtároló képességgel bír, hogy szárazság esetén a növény ne száradhasson ki. Ez a tulajdonsága előnyt jelent a pipázóknak, ugyanis az égés melléktermékeként létrejövő nedvességet is képes elnyelni. A pipaalapanyagként használt fát a mediterrán vidékeken őshonos cserjés hanga (Erica arborea) gyökérgumójából vágják. A megtisztított gyökereket két tömbre szelik: ebauchon-ra és plateaux-ra. Az ebauchon a gyökérgumó közepéről vett tömb, míg a plateaux a gyökérgumó külső részéből kerül ki. Bár mindkét blokkból jó minőségű pipák készíthetők, a művészi pipakészítők kiválóbb erezete miatt jobban kedvelik a plateaux-t. Néhány pipakészítő ún. Brylon-t, a bruyerhez hasonló kvalitásokkal bíró szintetikus anyagot használ a pipafejek kialakításához.
Tajtékpipa (Meerschaum) thumb|260px|Magyar tajtékpipa – Buda, 1791 A tajtékkő (Magnézium-hidro-szilikát) ásványi anyag, melyet főként a közép-törökországi Eskişehir városa körül termelnek ki. Nagyra becsülik jó formázhatóságát, mely lehetővé teszi, hogy dekoratív és figurális alakzatokat lehessen létrehozni belőle. A 17. század óta használják, a cserép mellett a legelterjedtebb pipaalapanyag volt a bruyer 19. századi bevezetése előtt. A tajtékkő szó a kő természetes fehér színére és meglepően kis tömegére utal. A tajtékkő igen porózus ásvány, amely a pipázás során magába szívja a dohány alkotóelemeit, és színe fokozatosan aranybarnává változik. A régi, jól bejáratott tajtékpipákat különleges színük miatt nagyra értékelik. Tajtékpipa vásárlásakor ajánlatos meggyőződni róla, hogy a pipa valóban tajtékkő tömbből faragással készült-e, és nem a faragás során lehullott, majd összegyűjtött port keverték-e össze ragasztóval és öntötték-e pipaformára. Az így készült termékek nem nedvszívóak, használatuk során nem kapnak színt, és nem nyújtanak a tömbből faragott tajtékpipa szívásához hasonlatos élményt.
Cserép A “cseréppipa” többnyire nyomóformába öntött porcelánpépből készül. Ezek porózus, nagyon alacsony minőségű pipák, melyek nem kívánt ízt kölcsönöznek a füstnek. Vannak azonban jó minőségű cseréppipák is: ezek elkészítése munkaigényes folyamat, melynek során az agyagból kiszorítják az összes levegőt, majd megformázzák a pipát, egy vékony dróttal megszúrják és óvatosan kiégetik. Hagyományosan a cseréppipa nem mázas. A többi pipafajtától eltérően a cseréppipa dohányzás közben felforrósodik, ezért az átlag pipás nehezen tudja használni. Előnye, hogy ellentétben a más anyagokból készült pipákkal, tiszta aromát ad, mivel a fej nem ad mellékízt. Régebben a cseréppipákat eldobható terméknek tekintették, ezért a múltban használt cseréppipákat a régészek különféle időszakok beazonosítására használják.
Korsótök A tajték vagy porcelánbetétű korsótök-, más néven „calabash”, pipa régóta kedvelt, de elkészítése munkaigényes, és drága. A calabash pipa felépítése általában a következő: egy lefelé mutató ív egy fölfelé görbülő ívben végződik, ahol maga a fej ül. Az alacsony súlypont lehetővé teszi, hogy a pipázó személy a pipát egyszerűen a szájában tartsa, mely által a kezei szabadon maradnak. Ezt az előnyös tulajdonságot gyakran használták ki színészek, akik az eljátszott szereplőt dohányosként szerették volna megjeleníteni, ugyanakkor lehetővé akarták tenni, hogy a szereplő közben mással is foglalkozzon. Ezért van az, hogy Sherlock Holmest, aki a történetek szerint sosem ilyen pipát használt, rendszeresen calabash pipát szívó személyként ábrázolják, mivel a kezdeti drámai produkciókban, különösen azokban, ahol Sherlock Holmest William Gillette vagy Basil Rathbone alakította, a színészek ez a művészi döntést hozták. Valójában a legtöbb történet, különösen „A Vérbükkös tanya”, Holmest inkább a hosszú szárú cseresznyefa vagy cseréppipa kedvelőjeként írja le.
Kukoricacsutka (csutkapipa) bélyegkép|jobbra|260px|Kukoricacsutka pipa
A skála másik végén elhelyezkedő „csutkapipa” olcsó és hatékony, még akkor is, ha egyesek nem tekintik elegánsnak. Mielőtt pipát készítenének belőle, a kukoricacsutkát két évig szárítják. Ezután kivájják, és kialakítják a tűzteret. A fejet ezután gipsz-alapú keverékbe mártják, majd külsejét lelakkozzák vagy leolajozzák. Végül fenyőből készített szárat illesztenek a fejbe. A csutkapipa első és legnagyobb gyártója a Missuri állambeli Washington városának Missouri Meerschaum nevű vállalata, amely 1869 óta gyárt csutkapipát. Valószínűleg Douglas MacArthur tábornok, Mark Twain és George Lincoln Rockwell volt a csutkapipa leghíresebb használója, de két rajzfilmfigura, Popeye és Frosty, a hóember is ismert csutkapipa-használó.
A csutkapipa ma is népszerű, mert olcsó és a bruyer pipától eltérően nem igényel betörési időszakot. E két ok miatt a csutkapipát gyakran javasolják kezdő pipásoknak. De a csutkapipa korántsem kizárólag kezdő dohányosoknak lehet érdekes. A csutkapipát értékelik azok a haladó pipások is, akik egyszerűen csak hűvös, tiszta füstre vágynak.
Fém
A fémpipa leggyakrabban alumíniumból készült szárral és nyéllel ellátott pipa, mely hőnyelőként működik. A csutora ebonitból vagy lucitból készül. A pipafej levehető, de a különböző gyártók által készített részek nem felcserélhetőek. Ezek különböző anyagokból készülnek, lehetővé téve, hogy a pipás különböző jellemzőket próbáljon ki vagy külön fejet tartson fenn bizonyos dohánykeverékeknek. Az egyéb fémből készült pipák közé tartozik a japán kiszeru és az arab midwakh. A nargilé szára is fémből készül, de a nargilé a vízipipák általános csoportjába sorolható.
Vízipipák
A vízipipa, ghelyan, sisa vagy nargilé egy közel-keleti pipa, amely a vízkamrában áthaladó füstöt lehűti. Gyakran jeget, tejet vagy gyümölcslét adnak a vízhez. Hagyományosan a dohányt valamilyen édesítőanyaggal keverik össze, például mézzel vagy melasszal. A gyümölcsös ízesítés egyre népszerűbb. A modern vízipipázók általában nedves dohánykeveréket szívnak, ami dohányt, melaszt vagy mézet, glicerint és gyakran ízesítőanyagot tartalmaz. A dohánykeverék tetejére fóliát vagy egy fém vagy üveg szűrőt tesznek, amire ráhelyezik a parazsat. Ennél hagyományosabb dohánykeverék a „tömbeki”: ez száraz ízesítetlen dohány, melyet a pipázó vízzel megnedvesít, kinyomja belőle a felesleges nedvességet és közvetlenül a tetejére teszi a szenet. A hagyományos keverékhez sorolható a „jarak” is, ami gyümölccsel ízesített és pasztaállagú.
Használata bélyegkép|jobbra|220px|Az egyik legnevezetesebb pipázó: Maigret felügyelő. Georges Simenon legendás nyomozóját Rupert Davies személyesítette számtalan epizódban bélyegkép|jobbra|200px|Vincent van Gogh 1886-ban festette meg pipázó önarcképét bélyegkép|jobbra|200px|Pipázó ír parasztgazda (1890)
A pipázáshoz több felszerelésre és technikára van szükség mint a cigarettázáshoz vagy a szivarozáshoz. Magán a pipán, valamint a gyufán vagy öngyújtón kívül, a pipásnak általában szüksége van egy tömőfára, egy pipaszurkálóra, a pipa kiürítéséhez valamilyen eszközre és pipatisztító szálra.
Pipadohány A pipadohány többféle formában vásárolható meg, melyek mind más-más aromájúak, és különböznek a dohány fizikai formáját tekintve is. A legtöbb dohány hasonlít a cigarettadohányra, de annál lényegesen nedvesebb – ezért mindenképpen légmentes csomagolásban kell tartani – és sokkal durvábbra vágott. Túl finomra vágott dohány esetén nem áramlik elegendő levegő a pipán keresztül, míg a túlságosan száraz dohány gyorsan, kevés aromát kieresztve ég el.
Tömés A tömés leggyakoribb módja, ha a pipás a pipafejbe több kisebb adagban teszi be a dohányt, a rétegeket mindig lenyomkodja, míg a dohány egyenletes sűrűséget el nem ér, így optimalizálva a légáramlást. Ezt akár egy ujj és a hüvelykujj használatával is meg lehet tenni, de ha a dohányt égés közben újra kell tömni, a pipás általában egy erre a célra szolgáló eszközt, a tömőt használja. Ha meg kell lazítani a dohányt, akkor pipaszurkálót vagy más hasonló hosszú pecket alkalmaznak.
Meggyújtás
Az általános vélekedés szerint a pipa meggyújtásához leginkább a gyufa, vagy egy külön meggyújtott faszilánk előnyösebb, mint az öngyújtó. A külön a pipák meggyújtására gyártott bután öngyújtó lehetővé teszi, hogy a lángot a pipafej felé irányítsuk. A könnyűbenzines hagyományos öngyújtók sokak szerint vegyszeres ízt kölcsönöznek a füstnek.
A gyufa meggyújtása után meg kell várni, míg az oxidálószer-üzemanyag keverék leég róla és teljes lesz a láng. Ezután a tüzet a dohány fölött körkörös mozdulatokkal kell mozgatni, miközben a pipázó személy hosszabb-rövidebb szívásokkal meggyújtja a dohányt.
A kiégés elkerülése Óvatos használattal egy bruyer pipa nagyon hosszú ideig tarthat, anélkül, hogy kiégne. Azonban az agresszív (forró) dohányzás, a fa hibái vagy egyszerűen csak a balszerencse miatt lyuk éghet a pipakamrába. Több olyan módszer is létezik, mely segít megelőzni a fapipa kiégését. Ezek során általában előre bevonják a kamrát szénnel, vagy óvatosan szívják az új pipát, hogy felépüljön a falakon a szénbetét (lerakódás, lásd alább).