A hiposztázis (ógörögül: ὑπόστασις, hypóstasis; latinul többnyire subsistentia, suppositum vagy persona) filozófiai és teológiai fogalom. Alapjelentése „alatta állás”, „alap”, „fennálló valóság”, majd „önállóan fennálló egyedi valóság”. A keresztény teológiában különösen a Szentháromság és a krisztológia szakkifejezéseként vált fontossá: a szentháromságtanban a három isteni személyre, a krisztológiában pedig Krisztus egyetlen személyére vagy személyes alanyára utal.„Hypostasis”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 7. kötet. Gale / The Catholic University of America, 2003.
A fogalom jelentése a késő ókori teológiai viták során pontosodott. A görög keresztény terminológiában a hypostasis végül nem az általános isteni lényeget, hanem az egyedi, személyes fennállást jelölte. Így lett általánossá a formula: egy isteni lényeg vagy természet (görögül οὐσία, ousia), három hiposztázis vagy személy.Reginald Garrigou-Lagrange: The Trinity and God the Creator. St. Louis: B. Herder, 1952, a Summa theologiae I, q. 29 magyarázata.
A krisztológiában a hüposztatikus egység azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban a teljes isteni és a teljes emberi természet egyetlen személyben, az örök Igében egyesül. A khalkédóni zsinat tanítása szerint Krisztus egy és ugyanaz a Fiú, két természetben, összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, különösen DH 125–126, 301–302.
A szó a filozófiában és a vallástörténetben tágabb értelemben is használatos. Jelentheti valamely elvont tulajdonság, erő vagy fogalom önálló valóságként való kezelését, illetve isteni tulajdonság megszemélyesített alakját. Ezt a folyamatot magyarul gyakran hiposztazálásnak nevezik. Ez a jelentés azonban nem azonos a keresztény dogmatikai használattal, ahol a hiposztázis pontosan meghatározott ontológiai és teológiai fogalom.
Etimológia
A görög ὑπόστασις szó a ὑπό („alatt”) és az ἵστημι („állít”, „áll”) elemekből származik. Eredeti jelentésköre az „alap”, „támasz”, „fennállás”, „állapot”, „valóság” és „lényegi fennállás” körül mozog. A szó nem a latin substantia prima kifejezésből ered, hanem görög eredetű; a latin substantia, subsistentia, suppositum és persona későbbi megfeleltetések a filozófiai és teológiai fordításokban.Henry George Liddell – Robert Scott: A Greek-English Lexicon, átd. Henry Stuart Jones, Oxford: Clarendon Press, 1940, ὑπόστασις szócikk.
A klasszikus és hellenisztikus görögben a hypostasis több árnyalatban szerepelt: jelenthette azt, ami valamely jelenség mögött ténylegesen fennáll, továbbá alapot, állapotot vagy konkrét valóságot. A filozófiai nyelvben fokozatosan kapcsolatba került a létező önálló fennállásával és a szubsztancia fogalmával.
A keresztény teológia a görög filozófiai nyelvből vett szavakat nem egyszerűen átvette, hanem a bibliai hit kérdéseinek kifejezésére pontosította. Emiatt a hypostasis, az ousia, a physis, a prosópon, a latin substantia és persona jelentése a 3–5. századi viták során nem mindig fedte egymást, és a szóhasználat csak fokozatosan vált szabatosabbá.
Általános filozófiai jelentése
Filozófiai értelemben a hiposztázis az önállóan fennálló egyedi valóságot jelölheti. A skolasztikus szóhasználatban ennek közeli megfelelői a suppositum, a subsistens és bizonyos összefüggésekben a substantia prima, vagyis az elsődleges szubsztancia. A hangsúly azon van, hogy nem puszta tulajdonságról, elvont természetfogalomról vagy másban létező járulékról van szó, hanem konkrétan fennálló alanyról.Peter Coffey: Ontology or the Theory of Being. London: Longmans, Green and Co., 1918, IX. fejezet: „Nature and Person”.
A skolasztikus metafizika különbséget tesz a természet és a személyes alany között. A természet arra válaszol, hogy „mi” valami; a hiposztázis vagy személy arra, hogy „ki” vagy „melyik” konkrét alany hordozza azt a természetet. Például az emberi természet általánosan megmondja, mi az ember, de Péter vagy Pál mint konkrét személy nem azonos az emberi természet általános fogalmával.Gilles Emery: „The Dignity of Being a Substance: Person, Subsistence, and Nature”, Nova et Vetera, English Edition, 9/4 (2011), 991–1001.
A suppositum kifejezés az alanyt jelöli: azt, amiről állításokat teszünk, és ami cselekvések hordozója. A skolasztikus alapelv szerint actiones sunt suppositorum, vagyis a cselekvések a konkrét alanyok cselekvései. Ez a krisztológiában különösen fontos, mert Krisztus emberi cselekvései a Fiú isteni személyének cselekvései, nem egy önálló emberi személyé.
Hiposztazálás
A hiposztazálás valamely elvont fogalom, tulajdonság vagy viszony önálló dologként való kezelése. A filozófiai és nyelvfilozófiai használatban ez sokszor kritikai kifejezés: arra utal, hogy valaki egy fogalmat úgy kezel, mintha önálló létező volna. Például az „állam”, a „történelem”, a „haladás” vagy a „halál” megszemélyesítése lehet pusztán retorikai alakzat, de bizonyos gondolkodásmódokban hiposztazált elvként is megjelenhet.
A vallástörténetben hiposztázisnak nevezhetik egy isteni tulajdonság, erő vagy tevékenység megszemélyesített formáját. Ilyen értelemben valamely magasabb istenség bölcsessége, szava, akarata vagy hatalma külön isteni alakhoz hasonló szerepet kaphat. Ez a vallástörténeti jelentés azonban nem azonos a keresztény szentháromságtani fogalommal, ahol a hiposztázis nem puszta megszemélyesítés, hanem személyes fennállás.
A megszemélyesítés és a hiposztázis ezért megkülönböztetendő. A költészetben a Halál vagy a Természet megszemélyesítése lehet irodalmi eszköz. A dogmatikai teológiában viszont a hiposztázis olyan szakkifejezés, amely a személy, a természet és az önálló fennállás viszonyát határozza meg.
A keresztény teológiai nyelv kialakulása
Újszövetségi és korai használat
Az Újszövetség görög szövegében a ὑπόστασις szó nem a későbbi szentháromságtani technikai értelemben szerepel. A Zsidókhoz írt levél 1,3 szerint a Fiú az Atya dicsőségének kisugárzása és „lényének képmása”; a görög szövegben itt a hypostasis szó áll. A későbbi teológia ezt a helyet a Fiú isteni méltóságának kifejezéseként értelmezte, de a szó technikai jelentése ekkor még nem rögzült.Joseph Pohle: The Divine Trinity: A Dogmatic Treatise. St. Louis: B. Herder, 1912.
A 3–4. században a görög hypostasis és ousia, valamint a latin substantia és persona megfeleltetése komoly nehézségeket okozott. Egyes szerzők a hypostasis szót még az ousia szinonimájaként használták, vagyis lényegnek vagy szubsztanciának értették. Ez különösen a niceai hitvallás korai szóhasználatának értelmezésében fontos, mert a terminológia ekkor még nem volt teljesen egységes.
A latin teológusok számára a görög „három hiposztázis” formula eleinte félreérthetőnek tűnhetett, mert latinra „három szubsztancia” módon fordítva az isteni lényeg megosztásának látszatát kelthette. A görögök viszont a latin persona kifejezéstől tartottak, mert a prosópon eredetileg arcot, szerepet vagy maszkot is jelenthetett, és így a puszta megjelenési módokat tanító modalizmus veszélyét idézhette fel.
A kappadókiai atyák szerepe
A 4. század második felében a kappadókiai atyák, különösen Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely, döntő szerepet játszottak a terminológia pontosításában. A teológiai nyelvben az ousia az egy közös isteni lényeget, a hypostasis pedig az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyes fennállását jelölte.
Ez a megkülönböztetés lehetővé tette, hogy a keresztény hit egyszerre vallja Isten egységét és a három személy valóságos különbségét. A három isteni személy nem három isten és nem három rész az isteni lényegben, hanem három egymással viszonyban álló hiposztázis az egyetlen isteni természetben.
A görög formula: μία οὐσία, τρεῖς ὑποστάσεις („egy lényeg, három hiposztázis”) a latin teológiában az una substantia, tres personae („egy szubsztancia, három személy”) formulával vált megfelelővé. A két nyelv közötti megfeleltetés nem puszta szótári fordítás volt, hanem teológiai tisztázás eredménye.
Hiposztázis a szentháromságtanban
A szentháromságtanban a hiposztázis az isteni személyt jelenti. A keresztény tanítás szerint egyetlen isteni lényeg van, de három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A személyek nem az isteni természet részei, nem is három egymástól független istenség, hanem az egy isteni természetben fennálló valóságos személyes különbségek.
A nyugati skolasztikus teológia, különösen Aquinói Szent Tamás, a személyek különbségét a származási viszonyokkal magyarázta. Az Atya atyaság, a Fiú fiúság, a Szentlélek pedig a származás sajátos viszonya szerint különbözik. Istenben a személy nem valami abszolút dolog megsokszorozása, mert az isteni lényeg osztatlan; a személyek a relációk rendjében különböznek.Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I, q. 29–43.
A tomista megfogalmazás szerint az isteni személy „subsistáló viszony” (relatio subsistens). Ez azt jelenti, hogy Istenben a személyes különbség nem járulékos kapcsolat, mint teremtményekben, hanem az isteni lét egyszerűségében fennálló valóságos reláció. A fogalom célja annak megőrzése, hogy Isten egyetlen lényeg, mégis három valóságos személy.
A „személy” szó ezért nem teljesen ugyanabban az értelemben áll Istenre és emberre. Ember esetében a személy egy önálló, értelmes természetű szubsztanciát jelöl. Istenben a személy a közös isteni természetben fennálló, egymástól viszonyok által különböző hiposztázis. A fogalom analóg: van közös jelentésmagja, de isteni alkalmazása meghaladja a teremtményi személyfogalmat.
Hiposztázis a krisztológiában
A krisztológiában a hiposztázis fogalma arra szolgál, hogy megkülönböztesse Krisztus személyét és természetét. A keresztény hit szerint Jézus Krisztus egyetlen személy, az örök Fiú vagy Ige, aki két teljes természetben létezik: isteni és emberi természetben.„Hypostatic Union”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 7. kötet. Gale / The Catholic University of America, 2003.
A nesztorianizmus vitájában a kérdés az volt, hogy Krisztusban nem kell-e két személyt vagy két alanyt feltételezni: egy istenit és egy emberit. Alexandriai Szent Cirill hangsúlyozta az Ige és az emberi természet valóságos egységét. A khalkédóni zsinat ezt úgy fogalmazta meg, hogy Krisztus egy személyben és egy hiposztázisban ismerendő el, két természetben.
A másik oldalon a monofizita értelmezések veszélye az volt, hogy az egyetlen személyből egyetlen természetet következtessenek. A khalkédóni meghatározás ezért egyszerre őrzi az egységet és a különbséget: a személy egy, a természetek kettősek. Az isteni természet nem változik emberivé, és az emberi természet nem olvad fel az istenségben.Joseph Pohle: Christology: A Dogmatic Treatise on the Incarnation. St. Louis: B. Herder, 1916.
A bizánci teológiában Leontiosz és más szerzők az anhypostatos és enhypostatos kifejezésekkel magyarázták Krisztus emberségének helyzetét. Krisztus emberi természete nem önálló emberi személyben áll fenn, tehát nem saját emberi hiposztázisa van; ugyanakkor nem is személytelen semmi, mert az Ige személyében áll fenn. Ezt nevezik enhiposztatikus fennállásnak.
A hiposztatikus egység a katolikus, ortodox és a khalkédóni hagyományt követő protestáns krisztológiák alapfogalma. A fogalom segítségével lehet kifejezni, hogy ugyanaz a Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, és hogy emberi cselekedetei, szenvedése és halála az isteni Fiú személyének cselekedetei és szenvedése az emberi természet szerint.
Boëthius és a személy meghatározása
A latin teológiai hagyományban nagy hatást gyakorolt Boëthius személydefiníciója: persona est naturae rationalis individua substantia, vagyis „a személy értelmes természetű egyedi szubsztancia”. Ez a meghatározás a középkori skolasztikában alapvető kiindulópont lett.Boëthius: Contra Eutychen et Nestorium, III.