Kessler Hubert (Nagyszeben, 1907. november 3. – Budapest, 1994. február 1.) magyar mérnök, barlangkutató, karszthidrológus, az országos forráskataszter elkészítője, a budapesti Szemlő-hegyi-barlang felfedezője, az Aggteleki-barlang igazgatója, számos barlangi útvonal első bejárója, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli elnöke.
A Budapesti Műszaki Egyetemen mint általános mérnök 1932-ben végzett, majd a Tudományegyetemen földrajz, földtan, őslénytan tárgyakból 1936-ban szerzett oklevelet. Doktori disszertációját „Az Aggteleki barlangrendszer hidrográfiája” címmel 1938-ban védte meg, melynek alapján az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1988-ban aranyokleveles doktori címmel tüntette ki.
1935-től 1945-ig a Baradla-barlang igazgatója. A második világháború után néhány éven át segédmunkásként, villanyszerelőként dolgozott. 1949-től 1965-ig a VITUKI Karszt- és Forráskutató Osztályának vezetője, 1966-tól 1972-ig az ALUTRÖSZT főhidrológusa. A Természetvédelmi Hivatal keretén belül 1975-ben létrehozott Barlangtani Intézet első megbízott igazgatója, majd 1989-ig szaktanácsadóként segítette a barlangvédelem munkáját.
A barlangok iránti érdeklődését a kalandvágy keltette fel, de a barlangjárási és feltárási sikerei eredményeként figyelme mindinkább a barlangok hasznosítása és a tudományos kutatás felé fordult. Nevéhez fűződik – többek között – a Vecsembükki-zsomboly és az Almási-zsomboly első bejárása (1927), a Szemlő-hegyi-barlang (1930) és a Ferenc-hegyi-barlang (1933) felfedezése, a Baradla–Domica-barlangrendszer összefüggésének bizonyítása (1932), a révi Zichy-barlang valamint a Csarnóházi-barlang jelentős szakaszainak felderítése (1942) és a Kossuth-barlang feltárása (1956).
Mint a Baradla igazgatója sokat tett a terület idegenforgalmának fejlesztéséért. Igazgatósága alatt bevezették a villanyvilágítást a Baradlába; tervei alapján épült fel az aggteleki Barlangszálló és a jósvafői Tengerszem Szálló valamint az az épület, ahol ma a nemzeti park igazgatóság székhelye található. Barlanghasznosítási törekvésének eredményeként 1959-ben a nagyközönség számára megnyílt a miskolctapolcai Barlangfürdő, karsztvízmegfigyelő állomás alakult 1962-ben a Gellért-hegyi-barlangban, s szorgalmazója volt a Szemlő-hegyi-barlang kiépítésének is.
Napilapokban, szakfolyóiratokban, kiadványokban megjelent írásainak, tanulmányainak, közleményeinek, könyveinek száma meghaladja a 400-at. Gyakorlati tevékenysége közül kiemelkedik az országos forrásvizsgáló szolgálat és a forrásnyilvántartás megszervezése, városok (Hévíz, Tatabánya, Miskolc, valamint Tirana) vízellátásának megoldása. Egyenletet állított fel a karsztvízbeszivárgás számítására és meghatározta a mértékadó csapadékszázalék-számításon alapuló dinamikus karsztvízkészlet meghatározásának ellenőrzési módját is.
Kezdeményezője volt hazánkban a barlangterápia alkalmazásának. A Nemzetközi Barlangtani Unió az ő javaslatára hozta létre 1969-ben Barlangterápiai Szakbizottságát. Alapító tagja volt az 1926-ban megalakult Magyar Barlangkutató Társulatnak, s részt vett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1958. évi újjáalakulásában is, ahol mindvégig vezető szerepet vállalt, annak tiszteletbeli tagja, majd tiszteletbeli elnöke volt. Jósvafő település 1999-ben díszpolgárrá választotta.
Élete
Felmenői, fiatalsága
bélyegkép|jobbra|200px|Kessler Hubert édesanyja 1899-ben Erdélyi szász családban született. Édesapja, Kessler Károly az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének Signum Laudis érdeméremmel kitüntetett ezredese volt. Apai nagyapja valószínűleg az a Kessler Károly (Medgyes 1851. július 21.) evangélikus lelkész, aki a szülőhelyén elvégzett (1871. július 14.) gimnázium után Bécsben hallgatott 1878-ig teológiát és klasszika-filológiát. Ugyanazon év októberétől a segesvári gimnáziumban lett segéd-, majd rendes tanár egészen 1887. augusztus 7-ig, amikor is miklóstelki lelkésznek nevezték ki.
Kessler Hubert édesanyja, az erdélyi nemes Guggenberger Lipót (1839–1904) és Ipsen Josefin (1844–1901) leánya feltehetően Medgyesen született és Budapesten hunyt el 1960. augusztus 14-én. Az „Ipsen” igen jellegzetes, gyakori név volt az erdélyi szászok között. Kesslernek talán nagybátyja lehetett az a Guggenberger Hans, aki a 19. század fordulóján fotóműtermet működtetett Medgyesen.
bélyegkép|jobbra|200px|Kessler Hubert édesapjával Franzensbadban 1915-ben A Hubert nevet édesapja vadászszenvedélyének köszönhette, mivel születésének napja, november 3-a a vadászok védőszentjének ünnepe. Apja foglalkozásából adódóan természetes, hogy szigorú neveltetést kapott, ennek eredménye lehet felnőttkori pontos munkavégzése. A családban elsajátított elegancia, kulturált viselkedés, higgadt tárgyalóképesség és a kedvesen merev távolságtartás haláláig jellemző volt rá.
Anyanyelvi szintű német nyelvtudását annak köszönhette, hogy otthon – mint az erdélyi szász családok többségében – németül beszéltek, de természetesen hamar elsajátította a magyar nyelvet is. Tökéletes magyar nyelvismerete ellenére kiejtésében, hanglejtésében még felnőtt korában is érezni lehetett az anyanyelv hatását. Gyermekkorát a történelmi Magyarország különböző területein töltötte – mindig ott, ahová édesapját vezényelték. Így négyévesen Boszniába került, és az első világháború kitöréséig Szarajevóban élt, ahol elég jól megtanult horvátul is. Miután a családot kimenekítették Szarajevóból, rövid időre még visszatértek Erdélybe, majd Budapesten telepedtek le.
Szekula Mária
bélyegkép|balra|<center>Feleségével a Baradla jósvafői bejárata előtt
Első felesége Szekula Mária volt. A kedves, fiatal lány talán 1927-től volt aktív szereplője Kessler hegymászó és barlangi túráinak: odaadó társ a nehéz sziklafalak leküzdésekor, a barlangok feltárásában – később a kutatómunkában, a mindennapok viszontagságai között egyaránt.
Bár hosszú évek óta járták közösen a barlangokat és hegyeket, házasságot csak Kessler Jósvafőre költözése után, 1935-ben kötöttek. A boldogító igent november 10-én a Baradla Hangversenytermében, Marcsek János ózdi evangélikus lelkész előtt mondták ki. A nagy eseményen az aggteleki dalárda harmóniumkísérettel énekelt.
Kettőjük kapcsolatát szépen tükrözi Kisfaludi Sándornak a BETE kutatójának az a néhány sora, amit Jósvafőre látogatva, 1943-ban jegyzett naplójába. „A rádión kívül téli estéken egyetlen szórakozásuk volt, hogy sakkoztak. Úgy látszik azonban, hogy nagyon jól érzik itt magukat. Hubert saját tervei szerint építette kis házukat. Igen kedves kis villa… Szemem-szám elállt: kandalló, az emeletre vezető falépcső, modern szép bútorok, kedves kis sarkok. Majdnem olyan volt minden, ahogy én annak idején saját villámról álmodoztam… Boldogan élhetnek itt. Meg is érthetik egymást, hisz felesége annak idején a BETÉ-ben állandó túratársa és rajongója volt későbbi urának. Amint láttam, egyik tekintetben sem változott meg.”
Gyermekük nem volt, és talán igaz a történet, hogy azért nem, mert házasságuk elején, még Jósvafőn egy terhesség majdnem Mária életébe került. Ezután az egymáshoz ragaszkodás erősebb lett a gyermek utáni vágynál.
Kessler Hubertről két szobrot is mintázott, de csak a Kessler Hubert Emlékházban látható bronz fej maradt meg, a hegymászót ábrázoló csak fotóról ismert. Kapcsolatuknak Mária halála vetett véget 1977 tavaszán.
A második világháború után
Kessler Hubert életében a második világháború utáni első időszak soha nem gyógyuló sebet ejtett. Nem volt bosszúálló, az életét lerontókkal beszélő viszonyban maradt, de ha mód volt rá, mindig elmesélte sérelmét. Az igazságtalanság jobban foglalkoztatta, mint a gyermekkor, vagy a fiatalkori események.
Amikor 1945 szeptemberében hazajött a jobb életet ígérő Ausztriából, megdöbbenve tapasztalta, hogy üldözötté vált. Az újságban felhívás jelent meg, hogy a kultuszminiszter keresi, de napvilágot látott olyan anyag is, amelyben az állt, hogy „Hazaszivárgott a hírhedt fasiszta barlangkutató”. Lelkiismerete tiszta volt, ezért jelentkezni akart a miniszternél. Saját elbeszélése szerint a kapun belépve egy régi ismerősével találkozott, aki riadtan tekintett rá, és azt tanácsolta, hogy ha kedves az élete, és azt nem az Andrássy út 60-ban szeretné befejezni, tűnjön el egy időre a hatóságok szeme elől.
Hazatérve szüleitől tudta meg, hogy semmije sincsen, hiszen jósvafői lakását kirabolták, a házat pedig a megmaradt értékekkel együtt államosították. Vértes László, aki a Természettudományi Múzeum és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízottjaként 1945. július 17-én azért érkezett Jósvafőre, hogy megvizsgálja a Baradla háború okozta kárait, jelentésében feljegyezte, hogy Kessler távozása előtt értékeit a barlang bejárata melletti kiszolgáló épület tetőszerkezete alá rejtette, de az átvonuló harcok során a tetőt a légnyomás felszakította, és a helyiek a lyukon át láthatóvá vált értékeket elvitték.
Ez feltehetően igaz is, hiszen abban az időben eltűnt minden, még a Tengerszem Szálló ablakait is kiszerelték. Az azonban már csak feltételezés, amit Kessler az egyik könyvébe beragasztott papírra jegyzett, hogy maga Vértes is vitt volna el értékes dokumentumokat a Baradláról.
Tasnádi Kubacska András a Természettudományi Múzeum megbízott főigazgatója a barlang újjászervezéséről beadott tervezetében azt javasolta gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszternek, hogy „tekintettel arra, hogy a barlang igazgatója túlzottan jobboldali politikai felfogása miatt állását odahagyva távozott” célszerű lenne új vezetőt a Múzeum munkatársai közül választani, és Vértes Lászlót javasolta a posztra. Az igazgatói széket azonban Kessler házával és ingóságaival együtt az ellenállási mozgalomban kiemelkedő szerepet játszott Révész Lajos kapta meg, akinek jelentős turista múltja volt. Révész, a kiváló barlangkutató, akinek emberségéhez kétség nem fér, apránként több mindent visszajuttatott jogos tulajdonosának.
Az államosításra egyébként az adott alapot, hogy két jósvafői lakos feljelentésére Kesslert volksbundistának nyilvánították, ami az akkori rendelkezések alapján azonnali birtokfosztással járt. Bizonyíték nem lévén a feltételezést nevére és német nyelvtudására alapozták.
Kessler a rá jellemző módon nem nyugodott bele az igaztalan döntésbe. Már a legfélelmetesebb időben, 1948-ban panasszal fordult a Földművelésügyi Minisztériumhoz, de ott az eredeti határozatot megerősítették (155.355/1948 sz.), mivel Kessler annak ellenkezőjét nem tudta bizonyítani. Az üggyel 1956 után kezdett el újból foglalkozni, amikor is személyesen kereste fel a barlangot üzemeltető és a házát birtokló IBUSZt felügyelő Kossa István közlekedési és postaügyi minisztert, majd annak tanácsára Apró Antalt, a kormány elnökének első helyettesét.
A magyar kormánykörökben a „népgazdaság” hasznára tett munkái, és az albán kormány köszönő levele alapján az ismert szakember kérését bizonyítékok hiányában visszautasítani nem tudták, de a jogsértést sem akarták elismerni. Így „az elkobzás alapját képező tények valószínű vitathatóságára” tekintettel azt a megoldást találták, hogy a magyar és az albán vízgazdálkodás érdekében kifejtett eredményes tevékenységét elismerve visszakapja jósvafői házát, amit azonban azonnal elad a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumnak. Az erről szóló határozat (948-3/1960.II.) 1960-ban kelt, Apró Antal aláírásával.
A házért a KPM-től kapott forintból építette fel Budapesten a Hermán u 10./b számú házát, ami ezután haláláig otthona maradt. A határozattal nemcsak anyagi elégtételt kapott, de megszabadulhatott az addig ránehezedő politikai nyomástól, és lassan a háttérben suttogó rosszindulatú hangok is elhalkultak. Emlékszem, hogy még az 1960-as évek elején egy-egy viharos MKBT választás alkalmával voltak, akik a vádat felhasználták Kessler háttérbe szorítása érdekében.