A Whitesnake egy brit hard rock zenekar, melyet 1977-ben alapított az egykori Deep Purple-énekes, David Coverdale. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején Coverdale kizárólag brit zenészeket vett be az együttesbe, közöttük a Deep Purple két egykori muzsikusát, Jon Lordot és Ian Paicet is. Az amerikai sikerek elérése érdekében az 1980-as évek második felében Coverdale újjászervezte a zenekart, mely a korai évek bluesos hard rockját korszerűbb, heavy metalosabb stadion rock stílusra cserélte fel. A stílusmódosítás érdekében Coverdale olyan amerikai gitárosokkal dolgozott együtt, akiknek nemcsak megjelenése, de játékstílusa is megfelelt a kor követelményeinek, így a 80-as évek második felében John Sykes, Vivian Campbell és Steve Vai is megfordult a zenekarban. Coverdale jellegzetes blues-rock hangjának, erős színpadi jelenlétének és nem utolsósorban a finom erotikával fűszerezett, érzelmes daloknak köszönhetően a Whitesnake több millió lemezt adott el – csak az Egyesült Államokban több mint 12,5 milliót. Legnagyobb kereskedelmi sikerüket az 1987 lemezzel aratták, melyből világszerte több mint 17 milliót adtak el. A lemezen szereplő Here I Go Again és Is This Love dalok kislemezként is sikeresnek bizonyultak, és klipjeiket is rendszeresen játszotta az MTV.
Az 1990-es évek elején feloszlott a zenekar, amit a következő évtizedben Coverdale többször is megpróbált újjáéleszteni. 1997-ben egy nagylemez, míg 1999-ben egy akusztikus album is megjelent Whitesnake név alatt, de ezek sikertelensége miatt ténylegesen csak 2002-ben alakultak újjá. Coverdale ismét neves zenészeket gyűjtött maga mellé, majd 2006-ban megjelent a Live... In The Still of the Night DVD, melynek révén ismét nagyobb figyelem összpontosult a zenekarra. Ezt egy Live: In the Shadow of the Blues című dupla koncertalbum követte, majd 2008-ban megjelent az együttes visszatérő lemeze, a Good to Be Bad. A folytatás 2011. márciusában Forevermore címmel jelent meg, de ezen már ismét egy más felállású zenekar hallható. A 2002-es újjáalakulás óta David Coverdale mellett Doug Aldrich és Reb Beach tekinthető állandó tagnak.
A VH1 zenecsatorna 100 legnagyobb hard rock előadó című listáján a 85. helyen szerepelt a Whitesnake.The Greatest - "100 Greatest Artists of Hard Rock" VH1
Története Előzmények, Snakebite és Trouble (1976–1978) David Coverdale 1973 és 1976 között volt a Deep Purple énekese, ahol három nagylemezt énekelt fel. A zenekar feloszlását követően új csapat indítását tervezte, így megkereste az ismert blues-rock gitárost Micky Moodyt. Moody korábban olyan előadók számára dolgozott, mint a folk-rock énekes/gitáros Frankie Miller, valamint a Snafu és a Juicy Lucy zenekarok. Hozzájuk csatlakozott az ismert session dobos Simon Phillips is, mielőtt bevonultak volna a londoni Kingsway Recorde stúdióba, hogy rögzítsék Coverdale és Moody szerzeményeit. A felvételek során további stúdiózenészek voltak Coverdale és Moody segítségére, a produceri teendőket pedig Roger Glover látta el. Az album White Snake címmel David Coverdale szólólemezeként jelent meg, a Purple Records gondozásában. Az 1977-ben megjelent album a new wave és a punk hullám közepette nem aratott sikert, a kritikusok többsége is csalódásról beszélt az album kapcsán. Coverdale azonban nem adta fel, állandó kísérőzenekart szervezett maga köré, majd nekiállt felvenni második szólólemezét. A Northwinds című album lényegesen jobb visszhangban részesült, mely nagyobb hangsúlyt fektetett a blues-rock dalokra, mint kísérletező elődje. A blues balladákat és keményebb rocknótákat egyaránt tartalmazó album Give Me Kindness dalában Ronnie James Dio és Wendy Dio is felbukkant, mint vendégénekesek.
Coverdale kísérőzenekarát Moody mellett Bernie Marsden gitáros, Neil Murray basszusgitáros, David Dowie dobos és a billentyűs hangszereken játszó Pete Solley alkotta. A Brian Johnstont felváltó Pete Solley korábban a Procol Harum soraiban volt ismert, Dowie Ian Gillan zenekarában dobolt, míg Bernie Marsden a Babe Ruth gitárosa volt, de dolgozott Cozy Powell oldalán is. Moody kivételével ők ugyan még nem játszottak a Northwinds lemezen, de Coverdale látott annyi potenciált a zenészekben, hogy teljes értékű zenekart állítson fel maga mellé. 1978-ban felvette a Whitesnake nevet,Whitesnake timeline 1978-1981.Classic Rock presents Whitesnake The Official Magazine pg.127 majd Roger Glover és Martin Birch producerek segítségével rögzítette a Snakebite EP-t. Első koncertjüket 1978. március 3-án a Lincoln városában található Technical College-ban adták. A 4 számot rejtő Snakebite megjelenése egybeesett az 1978 tavaszára időzített debütáló turnéval, így a kiadvány hamarosan felkerült az angol lemezlistákra is, a zenekar iránt pedig elkezdtek érdeklődni a nevesebb popmagazinok is. Ezt követően a The Police előzenekaraként turnéztak, a körút nagy része százfős klubokban zajlott. Az EMI által kiadott Snakebite egy Ain't No Love in the Heart of the City című Bobby Bland feldolgozást is tartalmazott, de az anyag négy dala mellé további négy szerzemény is felkerült Coverdale Northwinds című szólóalbumáról.
1978-ban Jon Lord lett az együttes új billentyűse, így az 1978-ban megjelent debütalbum dalain is már az egykori Deep Purple muzsikus volt hallható. A United Artists és a Geffen kiadásában megjelenő Trouble produceri munkálatait Martin Birch látta el, a felvételek pedig 1978 nyarán zajlottak. Az év őszén megjelenő album iránt nagy volt az érdeklődés, mely a brit albumlistán az 50. helyre került. A kritikusok előszeretettel hasonlítgatták a lemezt, a Deep Purple korábbi albumaihoz azonban a kritikák többsége kevésbé volt lelkes az anyagot illetően. A Deep Purple rajongói csalódva vették tudomásul, hogy Coverdale új zenekara, kevésbé hasonlított az énekes egykori zenekarára, a bluesosabb dalok pedig előszeretettel merítenek a soulból és a jazzből is. A kritikusok Coverdale szemére vetették, hogy nem képes fazont adni zenekarának, zenészeit pedig stílustalannak és arctalannak titulálták. A Day Tripper képében egy Beatles feldolgozást is rejtő albumot ugyan nem ölelte keblére a sajtó, ennek ellenére a megjelenést követő turnén csaknem hónapok leforgása alatt hódította meg Európát a zenekar.
balra|bélyegkép|300px|Bernie Marsden (baloldalt) és Micky Moody az együttes korai éveinek gitárosai. A fotó 1981-ben készült a London városában található Hammersmith Odeon-ban.
Lovehunter és Ready an' Willing (1979–1980)
1979-ben stúdióba vonult az együttes, hogy rögzítse második, Lovehunter című albumát. A Martin Birch producelte album lényegesen jobb kritikákban részesült, mint elődje, zeneileg pedig egy blues hatásokban bővelkedő hard rock album született. A korong kereskedelmileg is jobban szerepelt, mint elődje a brit listákon a 29. helyet sikerült megszereznie. Elődjével ellentétben a Lovehunter révén már egy slágerrel is rendelkezett a zenekar, a Long Way from Home a brit kislemezlistán az 55. helyig jutott.http://www.chartstats.com/songinfo.php?id=8537 Kisebb botrányt okozott a Chris Achilleos által tervezett lemezborító, melyen egy meztelen nő látható, egy óriáskígyó társaságában. Ez volt az együttes első olyan kiadványa, mely az Egyesült Államokban is kereskedelmi forgalomba került, azonban a Lovehunter nem keltett különösebb feltűnést a tengerentúlon. A megjelenést újabb európai koncertek követték, de arra is szakítottak időt, hogy 1979 márciusában Andy Peebles műsorában szerepeljenek a BBC Radio 1 hullámhosszán. 1979 derekán David Dowle helyére Ian Paice került, hogy markánsabbá tegyék az együttes hangzásvilágát.
1980 márciusában egy hatszámos koncertlemezt adtak ki Live at Hammersmith címmel, melynek felvételei az együttes első európai és japán turnéján készültek 1979-ben, így a dalokban még David Dowle dobjátéka volt hallható. A két Deep Purple dalt is tartalmazó kiadványt az EMI mellett a Toshiba és a Sunburst Records jelentette meg.
A Coverdale-Lord-Paice-Murray-Moody-Marsden felállású zenekar 1979 decemberében kezdte meg a harmadik album munkálatait, mely 1980. május 31-én jelent meg Ready an' Willing címmel. A lemez rögzítésére a Sunburst Records stúdióban került sor, ismét Martin Birch produceri felügyelete mellett. A korong mind kritikai, mind kereskedelmi szempontból sikeresebb, volt mint két elődje. Az AllMusic három csillaggal jutalmazta a lehetséges ötből és hozzátette, hogy a zenekar addigi legjobb albuma készült el. Eduardo Rivadavia a cikk írója megjegyezte, hogy a korongon egy sor emlékezetes ballada is található, viszont hozzátette, hogy a lemez vége csupa „fáradt” és „sablonos” dalt rejt. A brit albumlistán a 6. helyig kúszott fel a lemez, míg Norvégiában a 32. helyig jutott. Ez volt az együttes első olyan lemeze, mely révén az Amerikai Egyesült Államokban is felfigyeltek a zenekarra, a Ready an' Willing 90. helyre juttatta az együttest az amerikai lemezeladási listákon. A sikerekhez nagymértékben hozzájárult a kislemezen is kiadott Fool for Your Loving, mely Angliában a 13. helyre került a kislemezlistákon, de 1980 augusztusában az amerikai Billboard listára is felkerült, ahol az 53. helyig jutott. Az év során még kétszer sikerült felkapaszkodniuk a hazai slágerlistákra, először a címadó Ready an' Willing" révén, mely a 43. helyre volt elegendő. Ezt követte a már korábban rögzített Ain't No Love in the Heart of the City mely az 51. helyre juttatta a Whitesnake nevet.
balra|bélyegkép|200px|Whitesnake koncert 1981-ben a londoni Hammersmith Odeonban.
A Fool for Your Loving ugyan amerikában is ismertté tette az együttest, az igazi áttörés azonban még váratott magára. A dal érdekessége, hogy eredetileg B B King számára írta a zenekar, de annyira erősnek találták, hogy inkább megtartották maguknak. A megjelenést újabb koncertek követték, 1980-ban a Reading fesztiválon is felléptek, melyet Angliában élőben sugárzott a BBC. Amerikában a Jethro Tull és az AC/DC előzenekaraként adtak koncerteket.David Coverdale bio at musicianguide.com A korábbi kritikák is enyhűlni látszottak, a zenekart úgy jellemezte a sajtó, mint a „Deep Purple-családfa legéletképesebb ágát”. Az együttes menedzsmentje kihasználta a kedvező fogadtatást, így 1980 novemberében megjelent a Live...in the Heart of the City című koncertalbum. A kiadvány felvételei 1978-ban és 1980-ban kerültek rögzítésre, melyek közül a 78-as felvételek a már korábban kiadott Live at Hammersmith című hatszámos koncertanyagról lettek átmásolva. A dupla formátumban kiadott koncertlemezt pozitívan fogadta a kritika, mely a hazai listákon az 5. helyre került. A Live...in the Heart of the City megjelenésekor már a következő stúdióalbum munkálataival volt elfoglalva a zenekar.
Come an' Get It és Saints & Sinners (1981–1982)
1981 elején a Whitesnake elkezdte negyedik stúdióalbumának felvételét Martin Birch producerrel Ringo Starr ascoti (Berkshire) Startling stúdiójában. Az 1981. április 11.-én Come an' Get It címmel megjelenő anyag felvételei az év januárjában értek végét, a kiadást pedig a United Artists végezte. A lemez ismét sikeresnek bizonyult, Angliában egészen a 2. helyre került a listákon. Amerikában továbbra is csak mérsékelt sikerekben részesült a Whitesnake, a Come an' Get It mindössze a 151. helyre került a Billboard listán. A lemezről kimásolt Don't Break My Heart Again a 17. helyezett lett a brit kislemezlistákon, míg a másodikként kiadott Would I Lie to You a 37. helyet szerezte meg. A kritikusokat ismét nem sikerült meggyőzni, a lemez kapcsán gyakran elhangzottak az „átlagos” és „unalmas” jelzők is.