Szíria (arabul سوريا – Sūriyā vagy سورية – Sūriya, ejtsd Szúrija, régebben használatos elnevezése الشام – aš-Šām – as-Sám) teljes nevén Szíriai Arab Köztársaság (arabul: الجمهورية العربية السورية al-Jumhūriyyah al-'Arabiyyah as-Sūriyyah) egy Magyarországnál csaknem kétszer nagyobb területű ország Délnyugat-Ázsiában, a Közel-Keleten. Muszlim és arab többségű, ám jelentős keresztény vallási és kurd, örmény, illetve asszír nemzeti kisebbséggel bír.
A tágabban értelmezett, döntően mindig is sémi lakosságú szíriai térség – melybe Fönícia és Palesztina területe is beletartozik – hosszú története során szemtanúja volt az ember letelepülésének, majd pozíciója révén fontos kereskedelmi utak kereszteződése, illetve kultúrák és birodalmak ütközőpontja volt az egész ókorban és a középkorban is. Történelmének viszonylag nyugalmas időszakát az Oszmán Birodalomban eltöltött mintegy 400 év jelentette 1517-től 1918-ig, de a 20. században, a Közel-Kelet folytonos válságában ismét meghatározó jelentőségű színtérré, az 1946-ban függetlenedő szíriai arab állam pedig főszereplővé vált.
Az 1970-es államcsínyt követően a Baasz Párt, és az Aszad család vette át az irányítást. A vezető Háfez el-Aszad majd annak 2000-es halála után fia, Bassár el-Aszad lett. Uralmuk alatt az ország totalitárius diktatúrává vált. Az Aszad család körül személyi kultusz alakult ki. A sajtó és a szólásszabadság rendkívül korlátozott, és a közel-keleti térség legkorruptabb országává vált.*
2011-ben polgárháború tört ki, melynek hatását az egész Közel-Kelet megérezte. A háború miatt a lakosság több mint fele hagyta el az otthonát, sok millió ember menekült el, a gazdasága visszaesett és a pénzneme erős inflációnak lett kitéve.
2024 decemberében a lázadó erők végül behatoltak Damaszkuszba, elfoglalták azt és környékét és az irányításuk alá vették. Bassár el-Aszad Oroszországba menekült, ezzel az Aszad-rezsim összeomlott.
Etimológia Szíria csak a római kor óta, Syria provincia megszervezésével vált politikai megnevezéssé. Korábban egy földrajzi, geopolitikai név volt, annak a térségnek a jelzése, amely a föníciai városkirályságok magasságától az Eufrátesz nagy kanyarjáig tartott. A nevet valószínűleg Türosz városáról kapta, melynek akkád neve Szurru volt, ebből lett a luvi Szurai, amelyből a görög Szüroi (Σύροι), és a latin Syria.
Földrajz Fekvése, határai Szíria a keleti félgömb 35° és 43° hosszúsági fokai, illetve az északi félgömb 32° és 38° szélességi körei között fekszik a Közel-Keleten. Területe 185 180 négyzetkilométer, amivel az országok méret szerinti rangsorában a középmezőnyben található. Az államhatár hossza mintegy 2253 kilométer, ebből 193 kilométer tengerpart. Az állam legnagyobb szélessége nyugat-keleti irányban kb. 830 kilométer, észak–déli irányban pedig kb. 740 kilométer.
Nyugaton Libanonnal és a Földközi-tengerrel, északon Törökországgal (egy rövid északkeleti szakaszon a Tigris a határ a két állam között), keleten Irakkal, délen pedig Irak mellett Jordániával és délnyugaton a Szíria által hivatalosan el nem ismert, a szíriai Golán-fennsíkot 1967 óta megszállás alatt tartó Izraellel határos. Korábban Törökországgal szemben is határvita állt fenn az Antakya központú Hatay tartomány kapcsán, de ez mára elült – igaz, hivatalos szír térképeken a hajdani és a jelenlegi határt egyaránt jelölik.
bélyegkép|bal|180px|Szíria domborzati térképe bélyegkép|bal|180px|Műholdas képe
Domborzat A termékeny, homokdűnés, csak kevés tengerparti szirt által megszakított parti síkságot az észak–déli irányban húzódó, főleg mészkőből és dolomitból felépülő Alavita-hegység (arabul Nuszajrijja- vagy Anszárijja-hegység) és folytatása, a libanoni és izraeli határon húzódó Antilibanon választja el az ország belső részeitől. A Nuszajrijja- és a Závija-hegység között húzódik a Szír-Jordán-árok szíriai szakasza, amely az Eurázsiai- és az Arab-tábla határvonala. Benne kanyarog az Orontész, melynek völgye szintén termékeny, hasonlóan a tenger felől érkező, nedves légáramlatok hatásának kitett nyugati lejtőkhöz az Alavita-hegységben, melynek legmagasabb csúcsa, a Dzsabal Nabi Júnisz 1575 méteres.
Az Antilibanon és a Alavita-hegység vonulatai között Homsz városánál egy szoros található, mely évezredek óta kedvelt kereskedelmi útvonal – jelenleg is itt fut a libanoni Tripoliba menő autópálya és vasútvonal.
Az Antilibanonban emelkednek Szíria legnagyobb csúcsai, köztük az ország legmagasabb pontja, a 2814 méteres Dzsabal as-Sajh (Sejk-hegy, izraeli megszállás alatt, ivrit neve Har Hermon). Az ország délnyugati csücskében terül el a vulkanikus eredetű Haurán magasföld, amely a Földközi-tenger felől érkező csapadéknak köszönhetően az ország legtermékenyebb övezetei közé tartozik. A Hauránnal kezdődik a Harrát as-Sám elnevezésű, Jordánia és Szaúd-Arábia területére is átnyúló vulkanikus mező; ennek része a legmagasabb pontján 1803 méteres Drúz-hegység (Dzsabal ad-Durúz), a szíriai drúz szekta lakhelye.
Az ország keleti felét egy kiterjedt fennsík uralja, amit hegyláncok szelnek ketté: a Ruvák-, az Abu Rudzsmajn-, a Rasíd- és a Bisrí-hegység északkeleti-keleti irányban húzódnak egészen az Eufráteszig. A hegylánctól délre fekvő hatalmas, száraz, terméktelen területek a Szír-sivataghoz tartoznak. A Törökország felől délkeleti irányban Irakba tartó Eufrátesz és a török határon magasodó hegyek közti sík terület, a Dzsazíra jelentős része a mezopotámiai folyam mellékfolyóinak köszönhetően termékeny és jól művelhető.
Vízrajz
Az ország területének meglehetősen csekély százalékát, alig 1130 km²-t tesz ki a vízfelület. Messze a legjelentősebb vízfolyás az Eufrátesz, amely a szíriai víztartalék mintegy 80%-át teszi ki. Az Eufrátesz és a Dzsazírát átszelő egyik nagy mellékfolyója, a Rakka városánál belecsatlakozó Balíh egyaránt Törökországban ered; a másik fontos mellékfolyó, a Circesium ókori romjainál Eufráteszbe futó Hábúr pedig a határ szír oldalán fekvő Rasz al-Ajnnál bukkan felszínre, de ezt is számos török eredetű vízfolyás táplálja (a legfontosabb a Dzsagdzsag, amely Haszaka városánál fut bele). Az Eufráteszt a jobb part felől ezzel szemben csak csekély vízhozamú, ideiglenes vízfolyások táplálják. 1968–1973 között épült meg szovjet segítséggel Rakka felett a Tabaka-gát, amely a tervekkel ellentétben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket sem energiatermelés, sem az öntözhető terület növekedése tekintetében. A gát révén jött létre a 80 kilométer hosszú Aszad-tó, Szíria legnagyobb édesvíz-felülete.
bélyegkép|220px|Nória, azaz öntözésre szolgáló vízemelő kerék Hamá városában az Orontészen
Az ország déli, sivatagos vidékein csak kevés vízfolyás akad, közülük sok csak időszaki, de ezek elengedhetetlenül fontosak az oázisok fenntartásához. A legfontosabb ezek közül az Antilibanonban eredő, majd a Szír-sivatagban elenyésző Barada, mely több ágra szakadva évezredek óta táplálja azt az oázist, melynek területén Damaszkusz jött létre.
A nyugati országrészben jelentős szerepet tölt be a Bibliából is ismert Orontész (arab nevén al-Ászi), mely Libanonban ered és Törökországba tart, és vizét szintén előszeretettel használják öntözésre.
Éghajlat
Szíriában alapvetően a szubtrópusi klíma az uralkodó, mely azonban az ország egyes tájain eltérő módon jelentkezik. A tengerparti rész alapvetően mediterrán, így meglehetősen nagy mennyiségű esőben részesül, de az Alavita-hegység és az Antilibanon láncai nagyrészt megakadályozzák, hogy kelet felé is jusson a csapadékból.
Az Alavita-hegység, a török határ hegyvidékei, illetve a sivatag peremén húzódó hegyek által határolt terület félszáraz, sztyeppi jellegű: itt átlagosan évi 750-1000 milliméter csapadék hullik, zömmel a november és május közti időszakban. Az átlagos középhőmérséklet 7,2 °C januárban és 26,6 °C augusztusban. A fagy ebben a régióban ismeretlen, hó legfeljebb az Alavita-hegység csúcsain jelenik meg. Hasonló viszonyok jellemzik az Antilibanontól keletre eső területeket, így Damaszkusz vidékét is. Szíria legkeletebbi része, az Eufrátesz vidéke szintén sztyeppjellegű terület, hozzávetőleg 250 milliméternyi csapadékkal évente – itt a víz elsősorban a folyókból származik. A nyár forró, de november és március között komoly fagyok is előfordulnak.
A Ruvák-, az Abu Rudzsmajn-, a Rasíd- és a Bisri-hegységtől délre és az Antilibanontól keletebbre eső vidék kopár és száraz, forró sivatag. Nyaranta gyakran emelkedik 43,3 °C fölé a hőmérséklet. Évente kevesebb mint 100 milliméternyi csapadék éri a területet. Februárban és májusban gyakoriak a homokviharok.
Élővilág, természetvédelem
Az emberi tevékenység nagyrészt a mediterrán parti sávban összpontosul, így a természetes élővilág itt szorult vissza a leginkább. Főleg a magasabb régiókban maradt meg a bozótos jellegű növényzet (például tamariszkuszfélék), az Alavita-hegységben pedig fenyvesmaradványok, a szárazabb központi részeken pedig tölgyesek vannak. Az ország több mint felét kitevő sztyeppi övezetben a dombosabb vidékeken a terpentin-pisztácia (Pistacia terebinthus), a síkságon pedig a fehér üröm (Artemisia absinthium) a jellemző, a Drúz-hegységben pedig több helyen sűrű, száraz, tüskés macchia az uralkodó növényzet.
balra|bélyegkép|Békés táj Aleppó környékén
Az állatvilág részben mediterrán, részben sivatagi jellegű, és a legzavartalanabb a sivatag és a sztyepp embertől elkerült vidékein. Ezeken a területeken számos hüllő- és ízeltlábúfaj osztozik. Az emlősöket elsősorban a rágcsálófajok (leghíresebbjük a házikedvencként szerte a világon elterjedt, de a vadonban fokozottan veszélyeztetett szíriai aranyhörcsög), illetve az ezekre és a madarakra vadászó kisragadozók (számos macskaféle, vörös róka, aranysakál, csíkos hiéna) képviselik. Az emberi tevékenység miatt a nagy termetű, legelő állatokkal együtt a nagyragadozók száma is megcsappant, elsősorban a 20. században. Az előbbi csoportot ma már jóformán csak a golyvás gazella (Gazella subgutturosa) és a mezopotámiai dámvad (Dama dama mesopotamica) képviseli, míg az utóbbiakra elsősorban a farkas helyi alfaja (Canis lupus arabs), illetve a hegyekben élő, nagyon ritka szíriai barna medve (Ursus arctos syriacus) a példa. Tervezik az arab bejza (Oryx leucoryx) visszatelepítését. Szíria fontos madártelelőhely, számos ritka faj (például a lilebíbic) telel itt. A helyi madárvilág ritkaságai közé tartozik a kerecsensólyom (Falco cherrug), a dögkeselyű (Neophron percnopterus), a kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala), vagy a tarvarjú (Geronticus eremita).
A szíriai környezetvédelem legsúlyosabb gondját a gyors ütemű népességnövekedés jelenti, amely fokozott szennyezéssel jár együtt. A termékeny területeken összpontosuló népesség ellátása a mezőgazdasági tevékenység kiterjesztését igényli, ami rombolja a természetes élőhelyeket. A túllegeltetés és túlhalászás is komoly károkat okoz. A szíriai kormány 1991-ben a FAO támogatásával hozta létre első természetvédelmi területét, a fallal körülvett Talíla rezervátumot Palmüra romvárosa közelében, ahol számos sivatagi faj sikeresen szaporodik. Az ország 1998-ban csatlakozott a Rámszari egyezményhez az Aleppó közelében fekvő Szabhat al-Dzsabbul időszakos tó védetté nyilvánításával.
Történelem A kezdetektől
21. század thumb|Romok a kormányerők egy légi bombázása után 2012. augusztusában az Aleppó melletti Azaz városában