Kemecse város az Észak-alföldi régió, azon belül is Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye területén; a Kemecsei járás központja.
Fekvése A vármegye nyugati-északnyugati részén, a Rétközben fekszik. A környező települések közül Nyírbogdány 5, Vasmegyer 6,5, Nyírtura 7,5, Nagyhalász 9, Nyírpazony pedig 10,5 kilométer távolságra található.
A közvetlen szomszédos települések, településrészek: észak felől Tiszarád, északkelet felől Vasmegyer, kelet felől Nyírbogdány, délkelet felől Nyírtura, dél felől Nyírpazony, délnyugat felől Nyíregyháza-Sóstóhegy, nyugat-délnyugat felől Kótaj, nyugat felől Nagyhalász-Homoktanya, északnyugat felől pedig Nagyhalász.
Megközelítése Közúton Nyírbogdány és Kótaj felől a 3823-as, Vasmegyer felől a 3824-es, Nagyhalász felől a 3825-ös, Nyírtura irányából pedig a 3829-es úton érhető el.
A megyeszékhely, Nyíregyháza felől Sóstóhegy érintésével közelíthető meg a legegyszerűbben, a 3834-es, majd a 3823-as úton.
Vonattal elérhető a Budapest–Záhony-vasútvonalon, melynek egy megállási pontja van itt. Kemecse vasútállomás a belterület déli részén helyezkedik el, közúti elérését a 3823-as és a 3825-ös utak találkozásánál dél felé kiágazó 38 315-ös számú mellékút teszi lehetővé.
Kemecse a 17 települést magába foglaló Ibrány-Nagyhalászi kistérség legnagyobb múlttal rendelkező, harmadik legnagyobb lakosságszámú, egyik legdinamikusabban fejlődő települése.
Története Kemecse nevét 1222-ben a Váradi regestrumban említik először, amikor egy idevaló Farkas nevű lakója van említve. Nevét ekkor Kemesa alakban írták.
1290-ben kemecsei Farkas – magnélküli elhunyta miatt – Kemecse nevű földjét IV. László király a Balog-Semjén nemzetséghez tartozó Mihály fiainak, nagysemjéni Ivánnak és Pálnak adományozta.
A 14. században a nagysemjéni Kállay család birtoka volt.
14. század közepén a Kállayak leányági leszármazottjának Mihály -nak, a Kemecsei család későbbi megalapítójának birtoka. Az 1300-as évek közepétől az 1600-as évek közepéig fő birtokosa a Kemecsei család. 1647-ben a Kemecsei család tagjai megosztoztak birtokaikon, de a 18. században a Kemecsei család kihalt.
1772-től királyi adományként és nőági örökség címén a birtokon több kisnemes – köztük a Megyery család is – osztozott. Főbb birtokosai ekkor Niczky József és Csepei Zoltán és Pál voltak.
1870-ben a falunak már 2202 lakosa volt, majd 1910-ben már 3353 lakost számoltak össze a településen.
Az addig nagyközség státuszú település 2005. július 1-jei hatállyal várossá vált.
2013-tól a város a Kemecsei járás központja.
Címere Kemecse város címere keretbe foglalt, négy mezőre osztott pajzs.
Bal oldalt felül sárga mezőben zöld fák, bal oldalon alul kék mezőben szőlőlevél szőlőfürttel, jobb oldalon felül kék mezőben hal és vízhullámok, jobb oldalon alul sárga mezőben búzakalász, az alsó mezőkben a pajzs csúcsában piros-fehér-zöld nemzetiszínű mező.
A pajzs felső részében a négy mező fölött a KEMECSE felirat.https://magyarcimerek.hu/1285-kemecse
Címerének története A hal a község címerében
A vízi világ érdekes állata közül kiemelkedik a hal. Ősidők óta fontos tápláléka az embereknek. A halászat, a vadászat az ehető növények gyűjtögetése kísérte az emberiség fejlődésének sok ezeréves útját.
Közismert az a bibliai történet, amelyben Jézus kenyérrel és hallal vendégeli meg a tanítását hallgató több ezer embert. Kemecse ősi település, életében mindig jelentős szerepe volt a halnak. A természet ingyen adta ezt a fontos ősi táplálékot.
Kiss Lajos néprajztudós Kemecséről szóló tanulmányában írja, hogy a Rétköz és a Nyírség találkozásánál fekvő település határában az 1772. évi összeírás szerint 51 tó, rét van. Ezek kisebb-nagyobb tavak a Tisza szabályozásáig, a Lónyay csatorna megépítéséig halászó helyek voltak. A tavak nagy része a lecsapolással megszűnt, de még mindig vannak soha ki nem száradó tavaink. Az idősebb lakosok ma is ismerik a tavakat vagy a megszűntek helyét: Fertő, Kerek Mága, Kis Zsadány, Nagy Zsadány, Bertény, Halastó, Tapogatóstó, Kárászos kotymány,Malom ér, Mikóere stb.
A szabályozás előtt a Tisza évenként a kemecsei határig lejött, majd 3-4 nap múlva visszahúzódott. Hagyott maga után vizet és halat is.
Egy 1852-ben készült írásban olvashatjuk: „néha annyi hal volt, hogy még a boglya árkában is fogtak kézzel, meg rostával. Sokszor disznókkal etették meg”.
A halas vizekben potyka, csuka, kárász, keszeg, sigér, tat voltak. Az iszapos fenekű tavakban tömegével élt a ma már védetté nyilvánított réti csik. A csikot télen a jég alól is fogták „csikassal”. Hordóba rakták, szánon vitték, faluról-falura árulták. Káposztába főzték, úgy ették, főleg a szegények. A vizekben sok rák volt, legtöbb a Ludas tóban és a Zsadányban. A rák az urak asztalára került.
A halak fogására a következő szerszámokat használták: tapogató, ez volt a főszerszám, vele a sásos mocsarakban is lehetett halat fogni. A varsát régen lézsának nevezték fűzveszőből készítették, majd a kenderből font hálót fűzfakarikákra rögzítették. Ma már drótszövetből is készítenek varsát.
A tiszta, hínártól mentes vízben a gyalom volt a legeredményesebb halfogó szerszám. Különösen sok halat fogott a gyalom a kimélyített csatornákban, a segges versével elzárt ún. „tanyák” húzásával.
Ősi szerszám volt a ma már szigorúan tiltott szigény. Volt hármas és négyágú. Tavasszal, áradáskor használták, amikor az ívó halak „megjámborodtak”. Főleg potykát és csukát szúrták le vele. A csukát lószőrhurokkal is fogták, olyankor amikor az átlátszó vízben mozdulatlanul zsákmányra lesett.
Régen szabad halászat volt Kemecsén is, a szabad vizeken. 1988-ban hoztak tiltó állami rendeletet, mely azt is előírta, hogy április 20-ától július 1-jéig engedéllyel sem szabad halászni a halak ívásának idején. Régi írásokból tudjuk, hogy Kemecsén mintegy ötven család élt a halászatból. A tavakat bérbe vették a földesuraktól, a fogott halat kofának, kereskedőknek adták el. A kemecsei halat Nyíregyházán, Kisvárdán, Nagykállóban, sőt a hajdúsági Debrecen, Böszörmény és Nánás városokban is árulták. A halszállítás hordóban, kádban történt, jég közt, amit a kereskedők a faluban pénzért vettek a jégveremmel rendelkezőktől.
A Lónyay-csatorna 1882-ben készült el, a község határában két nyírségi főcsatorna ömlik bele. Ezekben mindig bőven volt ha. Tavaszi áradáskor, amikor a Tisza a beletorkoló Lónyay-csatornát felduzzasztotta, a tiszai halak is feljöttek a csatornán. Ilyenkor előfordult benne folyami harcsa, márna is. Elszaporodtak a külföldről behozott halak: törpeharcsa, amur, busa.
Amikor Kemecsén a halról beszélünk, illik megemlékezni a Bogár családról. Az 1880-as években a Lónyay-csatorna gátőre volt Bogár Vencel, aki egyben halász és vadász is volt. Háza mellett halastavakat létesített. Négy fiúgyermeke folytatta az apa mesterségét. Ferenc és Gyula élethivatásul választotta a halász-vadász ősi mesterséget.
Bogár Ferenc tiszai halász lett, egyben az akkori vármegye vezetőinek megbecsült vadászati szakembere. Két fia, Ferenc és Emil örökölte az apa szenvedélyes hivatását, melyet a ma is élő Emil közel nyolcvan évhez most is aktívan végez a Tiszán Dombrádtól Ibrányig. Bogár Ferencnek sok neves vendége volt a Tiszatelek-Halásztanyán. Móricz Zsigmond, majd lánya Móricz Virág írásában is megörökíti a vendégséget. A szabolcsi Tiszáról szóló írások, rádióműsorok, filmek őrzik a család szép munkáját.
Bogár Gyula Kemecsén volt halász-vadász élete végéig. Évtizedeken át járta csónakjával a Lúnyay-t Berszektől Bujig őrizte a környék halas vizeit. Halála óta nincs a községben hivatásos halász. Mindenkinek hiányzik, akik ismerték. A múlt után néhány mondat a jelenről. A községben jelentős számmal élnek szenvedélyes sporthorgászok. Helyi egyesület nincs, így a környék egyesületeinek a tagjai.
Településünk természet adta lehetőségeit napjainkban is kihasználják a haltenyésztéssel foglalkozó vállalkozók. Így létesült a község határában két tórendszer, mely a mai követelményeknek megfelelően korszerű haltenyésztéssel foglalkozik.
A régmúlt, a jelen és a jövő is indokolja, hogy címerünkben ott legyen a hal.
Az erdő a község címerében
A kemecsei határ erdőjéről a leleszi levéltár 1424-i iratában olvashatunk legrégibb adatokat. A község déli részén fekvő, ma már beépített terület ma is Csere nevet viseli. Csere, vagyis a cserfára, tölgyfára utal.
A cserét borította az ősi tölgyerdő, amelynek utolsó tanúfáját 1919-ben vágták ki. A kiirtott csereerdő helyén legelő volt, melynek területéről nem győzték kiirtani a csipkefát /vadrózsa/, melyből az akkor használt tövisboronát készítették.
A cserén kívül még erdőterületre utalnak a következő határnevek: Rakottyás, Nyárjas, Tölgyfabokros, Kereknyár, Fűzfás.
A szántóföld növelése során, az 1980-as években már nem volt a községnek nagyobb összefüggő erdőterülete. A határ dűlőútjait gondozott fasorok szegélyezték, ezek pótolták a kiirtott erdőket.
Az 1900–as években indult meg az erdők tervszerű telepítése az Alföldön, az Amerikából származó akácfával. Dobos László birtokán létesül az első összefüggő akácerdő, a turai út mentén. Ezt követi a Nyárjas birtokosainak erődtelepítése. Néhány év alatt az egész Nyárjas és a Barkóca egy részén díszlik a község jelentős erdeje.
A község közlegelő dombhátát is betelepítik akáccal. Ez a Kiserdő lett az első világháború utáni években az iskolai majálisok színtere. Minden gyermeknek életre szóló élménye volt a Kiserdei-majális, a „Madarak és fák napja.”
A község erdőterülete a második világháború után jelentősen növekedett. Állami irányítással telepítették be a Pap–tagot, a HAMVAS dombjait, növelték a Nyárjas erdőterületét is. Az akácon kívül megjelenik az erdőkben a fenyő és a főleg a gyorsan növő kanadai nyár. Az erdőkkel arányosan növekedett a mezei vadállomány. Különösen a fogoly, a fácán és az őz. A ma már megszűnt állami gazdaságban országos hírű intenzív fogoly-fácán nevelőtelep működött.
Amikor címerünk fáiról beszélünk, szólnunk kell községünk „emlék- és tanúfáiról” is. A tanúfák a régi évek tanúi.
A községben emlékfákat először 1896-ban, a millenniumi ünnepség alkalmával ültettek. Két tölgyfa fogadta a régi községháza udvarába belépőket. Egy százéves példánya ma is él a tűzoltószertár déli sarkán. Itt volt a régi községháza, később gazdakör udvarának a kapuja. Millenniumi tölgyfákat ültettek a római katolikus templom kertjébe, a vasút melletti temetőbe és egyet a szőlőskertbe.
Ebben az időben már működött a két gyárkéményes petróleumfinomító. Irodaépületének bejáratához is ültettek két emlékfát. Egyik máig él – megtépetten – a Tüzép-telepen.
A temető emlékfája néhány éve „állva meghalt”. Erre a sorsra jutott a szőlő emlékfája is. A római katolikus templomkert emlékfáit emberi kezek vágták ki.
Emlékfát ültetett az iskola 1948-ban, a forradalom és szabadságharc századik évfordulóján, a régi római katolikus kántorlakás kertjében. A vadgesztenyefa ma is él – gyökerei közt üvegben az akkori emlékekkel. az iskola és Harmati György telkének mezsgyéjén.
1948-as emlékfa áll a református iskola nagy épületének délkeleti sarkán, egy éltes akácfa. Fenyő és tujafák vannak a temetőben. Elpusztult tanúfái voltak a községben a következők: a Haas-tanyai jegenyesor, a Cifrakert sok-sok nemes fája (a malom kazánjait fűtötték vele 1945/46-ban), a Dobos-kastély jegenyesora, parkjának nemes fái, Kriston Sándor Derék-szeren /Móricz Zs. u./ lévő, a pénzügyőrség által bérelt lakása udvarát díszítő két hatalmas ősi akácfa.
Sokan emlékeznek még a község leghatalmasabb fájára, biztosan a vasúttal volt egyidős. Az állomáson állt, sokan megcsodálták. A második világháború után lett a vasúti építés áldozata. Hajnal Pál, a község ismert favágója vágta ki nagy szakértelemmel.
A most is élő tanúfák a következők: református templomkert és Niczky-kastély /Ruhagyár/ kertjének fái; az Ifjúsági lakótelep parkjának ősi szilfái; a gyógyszertár egészen éven át virító japán akácai;