A Nevermore egy amerikai metal együttes, amely Seattle-ben alakult 1991-ben a Sanctuary nevű power metal zenekar romjain. A Nevermore számos metal stílust egyesít zenéjében, többek között a power metal, a thrash metal, a death metal, a progresszív és neo-klasszikus metal stílusjegyeit, melyet Warrel Dane énekes széles skálán mozgó, egyedi hangja tesz még változatosabbá. Az együttes 2000-ben megjelent Dead Heart in a Dead World című albumával tört ki végleg a metal-undergroundból és azóta meghatározó szereplői a műfajnak.
2011. április 21-én az alapító gitáros, fő dalszerző Jeff Loomis, valamint a dobos Van Williams bejelentették, hogy elhagyják a Nevermore-t.Jeff Loomis és Van Williams kiléptek a Nevermore-ból 2017. december 13-án szívrohamban elhunyt Warrel Dane énekes.
Történet 1987 – 1991: Előzmények A Nevermore-t alapító Warrel Dane énekes és Jim Sheppard basszusgitáros az 1980-as évek második felében a Sanctuary együttesben zenéltek. A zenekart a Megadeth gitárosa Dave Mustaine fedezte fel és segített nekik a multinacionális CBS/Epic kiadóhoz szerződni, ahol két albumuk jelent meg. Az átlagos színvonalú 1987-es bemutatkozó album után az Into the Mirror Black a technikás agresszív Bay Area-i thrash metal és az európai ízű dallamos power metal összeolvasztásával már előrevetítette azt a zenei világot, amely a Nevermore-t a mai napig jellemzi. A második album lemezbemutató turnéján csatlakozott a Sanctuaryhoz második gitárosként Jeff Loomis, akit korábban Dave Mustaine is meghallgatott, amikor a Megadeth új gitárost keresett, de az akkor 17 éves Loomis túl fiatalnak bizonyult a munkára.
A Sanctuary tagjain ekkoriban már folyamatos volt a nyomás a lemeztársaság részéről, hogy próbáljanak az aktuális trendeknek megfelelően a grunge stílus felé elmozdulni. A jövőbeli zenei irányvonal megválasztása feszültséget szült a tagok között, amely végül oda vezetett, hogy a Sanctuary feloszlott. Dane, Sheppard valamint Loomis együtt maradtak és megalapították a Nevermore-t.
1992–1996: Nevermore és In Memory A Nevermore-hoz Mark Arrington dobos csatlakozott negyedikként és a csapat Neil Kernon producer segítségével felvette az Utopia című tízszámos demót. Az Epic Records továbbra is egy grunge anyagot várt volna az együttestől, ezért a Nevermore más kiadókkal is kapcsolatba lépett. Közben Arrington helyére Van Williams érkezett, akivel további felvételeket készítettek. Amikor a Century Media kiadó meghallotta a demókat azonnal lemezszerződést ajánlott a Nevermore-nak. Az 1995-ben megjelent debütáló Nevermore albumot a Neil Kernonnal készített felvételekből állították össze. Az album az utolsó Sanctuary-lemez egyenes folytatása volt, a thrash és power metal kiváló ötvözete, megfűszerezve Loomis progresszív gitárjátékával, Williams húzós tempóival, Dane drámai énekstílusával és időnként filozofikus mélységű dalszövegeivel. Az együttes történetének első videóklipjét a "What Tomorrow Knows" dalra forgatták.
A lemezbemutató turnén csatlakozott a zenekarhoz Pat O’Brien gitáros is, akivel így öt főre nőtt a Nevermore tagsága. Európában a Blind Guardian előzenekaraként játszottak, Amerikában pedig Chuck Schuldiner zenekarával a Death-vel koncerteztek. A turnéról hazatérve azonnal nekiláttak a következő album felvételeinek Neil Kernon producerrel. Ekkor rögzítették egy Judas Priest tribute-album számára a brit heavy metal legenda "Love Bites" című 1984-es dalának feldolgozását is.
A Century Media közben elhatározta, hogy a nyári metal fesztiválokra újra Európába küldi az együttest és a fellépések promóciójához egy mini-album összeállítását kérték a Nevermore-tól. Ez lett az ötszámos In Memory EP, amely az új nagylemez irányvonalát bemutató "Optimist or Pessimist" mellett a debütáló albumról lemaradt dalok új változatát és két egymásba olvasztott Bauhaus-dal feldolgozását is tartalmazta. Az In Memory megjelenésével közel egyidőben a Nevermore 100.000 ember előtt mutatkozott be a korszak legnagyobb európai metal seregszemléjén, a hollandiai Dynamo Open Air fesztiválon.
1996–1998: The Politics of Ecstasy Az 1996 novemberében megjelent The Politics of Ecstasy című második nagylemez a Nevermore technikai tudását csillogtatta meg. Ez volt az első Nevermore album, melyet teljes egészében Van Williams dobolt fel, aki ennek megfelelően igazán elemében volt. Komplex játéka meghatározó a lemezen. A virtuóz Jeff Loomis is méltó társat kapott Pat O'Brien személyében, akinek súlyos ritmusgitározása új dimenziót nyitott a zenekar számára. A lemez elkészülte után azonban a death metal rajongó O'Brien kilépett a csapatból, hogy csatlakozzon a Cannibal Corpse-hoz, ami régi vágya volt a gitárosnak. Utódja a Forbiddenből érkező Tim Calvert lett. Európában az Iced Earth előzenekaraként lezajló lemezbemutató turnén már ő játszott az együttesben.
A koncertek energikus előadásai és a The Politics of Ecstasy album death-thrash-doom-power vegyületként leírható számai rengeteg új rajongót szereztek a Nevermore-nak az undergroundban. A szélsőséges vokális megoldásokat felvonultató Warrel Dane sötét hangulatú dalszövegei között ezúttal direkt politikai témájúak is felbukkantak és az egész anyag jóval fenyegetőbb, súlyosabb lett, mint elődje. A lemez címét az 1960-as években LSD guruként hírhedtté vált Timothy Leary azonos című könyvétől kölcsönözték. Az album promotálására a "Next in Line" dalhoz készítettek klipet.
A következő másfél évet turnézással töltötte a Nevermore. Európában ismét az Iced Earth társaságában koncerteztek, Amerikában pedig a Flotsam And Jetsam volt a partnerük. 1998 nyarán az Overkill előzenekaraként első alkalommal léptek fel Budapesten, ahol az első két album dalai mellett a készülő új nagylemezről is játszottak.
1999–2000: Dreaming Neon Black A Nevermore harmadik nagylemeze 1999 januárjában jelent meg. Az ismét Neil Kernon producer segítségével rögzített anyag jóval lassabb és érzelmesebb lett, mint elődje. Ennek fő oka, hogy a Dreaming Neon Black egy koncept-album, mely az énekes Warrel Dane egyik korábbi szerelmi kapcsolatáról szól. A történet szerint barátnője halála után a főszereplőt hallucinációk gyötrik és lassan belesüllyed az őrületbe. Az egyes dalok az ő lelki állapotát tükrözik és ennek megfelelően egy kevésbé virtuóz, sokkal drámaibb és hangulatilag meglehetősen változatos lemez született. A Dreaming Neon Black kivételes alkotás a Nevermore életműben, megosztja a rajongótábort. Sokak egyik nagy kedvence, míg mások szerint ez a legkevésbé sikerült Nevermore-album. Ennek ellenére számos szaklapban az Év Albumának választották.
thumb|right|Warrel Dane a színpadon, 2007. A lemez megjelenését újabb maratoni hosszúságú koncertsorozat követte. Turnéztak a Mercyful Fate, az Arch Enemy, az Opeth és újra csak az Iced Earth társaságában. Egy teljes évnyi koncertezés után, 2000 elején a frissen megnősült Tim Calvert kilépett a zenekarból. A csapat pedig úgy döntött, hogy nem keresnek azonnal másodgitárost, előbb négyesben megírják és felveszik a következő albumot.
2000–2002: Dead Heart in a Dead World A negyedik albumra egy másfajta hangzást akart a Nevermore és szakítottak Neil Kernonnal, és az új anyagot végül Andy Sneap producer segítségével vették fel. A 2000 októberében megjelent Dead Heart in a Dead World tökéletes arányban tartalmazza a Nevermore zenei világának karakteres elemeit: a súlyos riffeket, a virtuóz szólókat, a lüktető és komplex ritmusjátékot, valamint az emlékezetes énekdallamokat. Loomis első ízben ezen a lemezen használt héthúros gitárt a felvételeknél. A lemez nagy slágerei az olyan power metal balladák, mint a "The Heart Collector” vagy a kislemezen is kiadott, klipes "Believe in Nothing". Az album nagy meglepetése a Simon & Garfunkel-dal "The Sound of Silence" kíméletlen átdolgozása, amely nagy közönségkedvenc lett. És nem csak ez a dal, hanem a teljes album, amely első alkalommal került fel a lemezeladási listákra, ez pedig azt jelezte, hogy a Nevermore rajongótábora világszerte megnőtt. Az együttes népszerűségét meglovagolva a lemezkiadó pár héttel a hagyományos CD megjelenése után újra kiadta az albumot egy másfajta csomagolásban és három bónusz dallal, hogy a fanatikus rajongókról még egy kis pénzt bezsebeljenek.
A koncerteken Curran Murphy csatlakozott az együtteshez második gitárosként, aki már Pat O'Brien távozása idején is kisegítette a csapatot rövid ideig. Először Amerikában turnéztak a Fates Warninggal, aztán európai fellépések jöttek, ahol az Annihilatorral felváltva voltak a főzenekar, majd újra Amerikában játszottak a Savatage előtt. A koncerteken, köztük a 2001 márciusi budapesti állomás is, szinte a teljes Dead Heart... albumot eljátszották. 2001 novemberében Chris Broderick a Jag Panzer gitárosa érkezett a csapatba miután Murphy átigazolt az Annihilator soraiba. Murphy utolsó fellépése a Nevermore-ral a Century Media USA 10 éves jubileumi partiján történt Los Angelesben.
2002 elején a Nevermore-dobos Van Williams létrehozta Pure Sweet Hell nevű projektjét Christ Eichhorn gitárossal. A session-dobossal kiegészült duó egy év alatt rakta össze debütáló albumát (The Voyeurs of Utter Destruction as Beauty), amely azonban csak 2005-ben jelenhetett meg.
2003–2004: Enemies of Reality A Nevermore kis pihenő után 2003 tavaszán látott neki a következő nagylemez felvételeinek. Az előző két albumon megszokott epikus hangvételnek nyoma sincs az Enemies of Reality című lemezen, melyet ismét négyesben rögzített az együttes. Ez a Nevermore történetének legdurvább lemeze. A producer ezúttal a korábbi Queensryche gitáros Kelly Gray volt, mivel Andy Sneap éppen az Arch Enemy következő albumán dolgozott. A végeredmény produkciós szempontból csalódást okozott. Hiába voltak a dalok ismét kiválóak, a finom részletek elvesztek a brutálisnak szánt, de masszaszerű, egysíkú hangzásban. Ennek ellenére az Enemies of Reality lett a legtöbb példányban elkelt Nevermore album.
A szeptember-októberi Európa-turnéra az Arch Enemy társaságában indultak el, de mire október 5-én Budapestre értek az Arch Enemy kiszállt a turnéból, így első ízben a Nevermore abszolút főbandaként játszott Magyarországon. A színpadon a másodgitáros posztját a Testamentből kölcsönvett Steve Smyth töltötte be. A novemberben startoló amerikai turnén három skandináv zenekar, a Dimmu Borgir, a Children Of Bodom és a Hypocrisy volt a partnerük. Smyth pedig bevált és 2004 áprilisában a Nevermore állandó tagja lett. A 2004 nyarára tervezett angliai fellépéseket azonban le kellett mondaniuk, mivel az énekes Warrel Dane egészségi állapota erősen megrendült a folyamatos alkoholizálás és egy rohamot kiváltó 2-es típusú diabetes miatt. Dane két hétig feküdt eszméletlenül a kórházban.Blabbermouth.net – Warrel Dane interjú, részletek, 2005. 07. 11.
A Century Mediaval kötött öt albumra szóló lemezszerződés az Enemies of Reality elkészítésével járt le, és ez is közrejátszott abban, hogy kisebb költségvetéssel, nem a maximális támogatással vették fel az anyagot. Kelly Gray megbizatása is ennek a kényszerhelyzetnek volt köszönhető. Az, hogy a Nevermore megújítja szerződését a Century Mediaval, nem volt eleve eldöntött kérdés. Több ajánlat közül is választhattak, de végül maradtak a megszokott kiadónál és újabb három albumra hosszabbítottak. Az Enemies of Reality hangzásának hiányosságait orvosolandó Andy Sneap újrakeverte az albumot 2005-ben és a Century Media ismét kiadta a lemezt.
2005–2006: This Godless Endeavor