bélyegkép|263px|A tulipán termőtája, amelynek termője – jól láthatóan – három termőlevélből képződött, tehát trimer ginőceum bélyegkép|263px|Egy ősi nyitvatermő csoportba, a cikászok törzsébe tartozó Dioon edule faj termőlevele, melyen jól látszik a két méretes, sárga magkezdemény
A termőtáj (gynoeceum, ógörög eredetű szó a güné = „nő, leány” és az oikosz = „lakás” szavak összetételéből; magyarosra átírva: ginőceum vagy günőceum; a virágképletbeli jele: G) a virág női jellegű tája, voltaképpen a termőlevelek összessége, a virág legbelső tája, melyet kétivarú virágban a porzótáj (andrőceum) vesz körül. A termőlevelek (carpellum) – melyek a termőtájat alkotják – a nyitvatermőknél („Gymnospermae”) még szabadon állnak, a zárvatermők (Magnoliophyta, Angiospermae) esetében üreges képződménnyé, termővé (pistillum) lesznek. Mind a nyitva-, mind a zárvatermők termőlevele homológ képződmény a heterospórás harasztok makrosporofillumával, vagyis a nagyméretű, női jellegű spórákat – makrospórákat – létrehozó levelével (phyllum = „levél”). Vagyis tulajdonképpen a heterospórás harasztok makrosporofillumából levezethető a virágos–magvas növények (Spermatophyta) termőlevele, mely az ősi magvas növényeknél (pl. magvaspáfrányok – Pteridospermae; cikászok – Cycadophyta) még erőteljesen lomblevélszerű, és a magkezdemények teljesen fedetlenül helyezkednek el rajta. A zárvatermők termőlevelének alsó része zárt, üreges, ez a magház (ovarium), melyben a magkezdemények helyezkednek el. Fölfelé keskenyedő folytatása a bibeszál (stylus), befejező, csúcsi része pedig a bibe (stigma). Ha a bibeszál hiányzik, akkor ülő bibéről beszélünk (pl. mák).
A termőlevelek morfológiai értelmezése máig erősen vitatott probléma. Alapvetően két morfológiai elmélet áll szemben egymással. A fillospória elve alapján a termőlevelet egyes kutatók levéleredetű képződménynek, míg a sztachiospóra elve alapján mások tengelyeredetűnek gondolják. Valószínűleg az előbbi a helyes elmélet, hiszen a zárvatermők őseinek vélt magvaspáfrányok – ahogyan pl. a cikászok is – fillospórásak, azaz a magkezdemények a levelek felületén ülnek. Feltételezhető, hogy éppen ezen levelek széleinek összeforradásával alakult ki az ősi zárvatermők termőlevele. A sztachispórás növények ága – ahová a páfrányfenyők (Ginkgophyta), a toboztermők (Pinophyta) és a leplesmagvúak (Gnetophyta) tartoznak – valószínűleg soha nem jutott el a teljesen zárt termőlevélig, de igencsak megközelítették azt (csikófarkfélék családja – Ephedraceae).
A termőtájak osztályzása bélyegkép|263px|Apokarp ginőceumokból kialakuló termések: a – boglárkafélék családja; b – békabuzogányfélék családja
A zárvatermők termőtáját a termőlevelek száma és azok összenövése alapján több csoportra oszthatjuk. Ha a termőtáj egyetlen termőlevélből áll – mely így maga a termő is – akkor egytermőleveles vagy monokarp (monocarp) termőtájról beszélünk (pl. búza, barack, szarkaláb). Ha a termő kettő vagy több termőlevél összenövéséből alakul ki, akkor többtermőleveles vagy polikarp (polycarp) termőtájról beszélünk. Ennek további két típusát különíthetjük el. Az ősibb típusban a termőlevelek külön-külön, önmagukban nőnek össze, vagyis annyi termő alakul ki, ahány termőlevél eredendően volt. Ez az ún. apokarp (apocarp) termőtáj (ez jellemző pl. a boglárkafélékre). Fejlettebb az olyan polikarp ginőceum, amelyben a termőlevelek széleikkel egyetlen termővé nőttek össze. Ezt hívjuk forrt vagy cönokarp (coenocarp) termőtájnak. Az összenövés mértéke szerint a cönokarp ginőceumot további két típusra oszthatjuk. Ha a szomszédos termőlevelek nagyobb felületeikkel nőnek össze, és az összenőtt termőlevélrészletek a termő, elsősorban a magház üregébe benőve középen összeérő válaszfalakat alkotnak, akkor szünkarp (syncarp) termőtájról beszélhetünk. Az ilyen magház magától értetődően többüregű (pl. liliom). Ha viszont az összenőtt termőlevelek szélei csak bizonyos mértékig nyomulnak be a magház üregébe, akkor parakarp (paracarp) termőtájról van szó. A magházba betüremlő részeket rekeszfalaknak nevezik. A parakarp ginőceum magháza bár együregű, de több rekeszre tagolódik (pl. pipacs). A cönokarp termőtájak közül a szünkarp termőtájat tekintik az ősibb típusúnak, mert a parakarp termőtáj úgy alakult ki, hogy a szünkarp termőtáj magházában lévő válaszfalak részben vagy egészben eltűntek, így létrehozva az együregű, többrekeszű magházat.
A termőtájtípusok összefoglalása a fentiek alapján a következő: monokarp termőtáj polikarp termőtáj apokarp termőtáj cönokarp termőtáj szünkarp termőtáj parakarp termőtáj lizikarp termőtáj
A termő maga tehát alakulhat egy termőlevélből, méghozzá a monokarp és az apokarp termőtájban; ilyenkor monomer termőről beszélünk (pl. szarkaláb, bazsarózsa). A termő képződhet több termőlevélből is – a cönokarp típus esetében; ilyenkor beszélhetünk dimer, azaz kéttermőlevelű (pl. káposzta), trimer, azaz háromtermőlevelű (pl. tulipán) és polimer, azaz többtermőlevelű termőkről (pl. mályva).
A termőlevelek összenövési mértéke is igencsak eltérő lehet. A termőlevelek általában fölfelé széthajlanak egymástól, s bekövetkezhet az az eset, hogy a magház alul még szünkarp, felette parakarp, a csúcsán pedig már szabad bibeszálakat és bibéket visel (pl. őszi kikerics). Az összenövés mértéke szerint lehet egy magház több bibeszállal és bibével, vagy egy magház egyetlen bibeszállal és több bibével, de akár több magház egyetlen összenőtt bibeszállal és bibével.
A termőlevél anatómiája bélyegkép|350px|A termőlevél anatómiája: n – bibeepidermisz szövetdudorokkal; p – virágporszem; ps – pollentömlő; g – bibeszál; mi – peteszáj (mikropile); nu – test (nucellusz); e – embriózsák (női gametofiton); ei – petekészülék; ie – külső peteburok (külső integumentum); ek – központi diploid mag; ii – belső peteburok (belső integumentum); an – ellenlábas sejtek; cha – köldökfolt (chalaza); fw – a magház fala; fu – köldökzsinór (funikulusz); fs – virágtengely
Bibe
A bibén a protodermából – az bőrszövetet létrehozó „előszövet” – kialakuló bőrszövet mirigyepidermisszé differenciálódik, a sejtek papillásan kidomborodnak, és felületüket kutikula borítja. A bibeepidermisz cukros váladékot választ ki, amely a rákerülő virágporszemet (pollen) tömlőhajtásra indítja. A bibe tehát strukturálisan és funkcionálisan is nektáriumnak tekinthető. A bibe epidermisze alatt parenchimatikus szöveteket – azaz alapszöveteket – találunk, melyek ugyancsak gazdag plazmájúak, és mirigyszövetté alakulnak át.
Bibepárna A termő pollent fogadó része.A bibepárnát porozzák be a méhek virágporral amely megtermékenyíti a bibeszálban a pollentömlőt.
Bibeszál A termő azon része, amely összeköti a bibepárnát a magházzal. Ebben termelődik a virágporszemcse magházba jutását lehetővé tevő pollentömlő. A bibe közvetlen folytatása a bibeszál, mely kapcsolatot biztosít a bibe és a magház között. Ha ez a rész hiányzik – mint már olvashattuk –, akkor ülő bibéről beszélünk. Ez ritka esetben felső részén üres és nyitott, s belsejében ún. bibecsatorna vagy bibekanális alakul ki, melyen keresztül a pollentömlő a magház belsejébe juthat (pl. viola, liliom). A bibeszál legfontosabb alkotója az ún. összekötő vagy stigmatoid szövet, melyen keresztülhalad a pollentömlő, miközben a magház felé nyomul. A stigmatoid szövet nem csak utat biztosít a pollentömlőnek, de azt tápanyagokkal is ellátja. Neve – stigmatoid szövet – utal arra, hogy hasonló a bibe – a stigma – szövetéhez. Csatornás bibeszál esetében a stigmatoid szövet kibéleli az egész csatornát, sőt egészen az mikropiléig nyomul (az ún. obturator által, mely a pollentömlőt a bibeszál stigmatoid szövete helyett táplálja).
A zárvatermők nagy részében azonban a bibecsatorna nincs jelen, a bibeszál belső szövetei igen tömöttek, de természetesen a stigmatoid szövet is jelen van. Az ilyen bibeszálban nagyon sok sejtközötti járatot, intercellulárist találhatunk: ezekben nyomul előre a pollentömlő. Azonban a pollentömlő maga is hozzájárul a bibeszál szöveti sejtjeinek elnyálkásításához, fellazításához: pektináz enzimet termel. Vagyis a pollentömlő előrehaladása közben mintegy feloldja a sejtfalanyagokat, így a sejtek elvesztik feszességüket, és összeesnek: ezért van az, hogy a tömlő nem okoz semmiféle jelentős térfogat-növekedést a bibeszálban, vagyis nem feszíti szét azt. A bibeszálban a tipikus szállítószövetet is ez a stigmatoid vagy más néven transzmissziós szövet képviseli. Ez tehát a bibeszál legspecializáltabb szövete a bőr- és alapszöveteken belül, bár tipikus szállítóelemek is keletkezhetnek benne (pl. tracheidák és tracheák).
Magház A magház (ovarium) a termőlevél alsó, kiszélesedő, üreges része. Szövettanilag legjellemzőbb része az alapszövetbe beágyazott nyalábrendszere. A nyalábok száma páratlan: egy, három, öt vagy több. Megkülönböztetjük a fő- (gerincnyaláb, dorziális nyaláb) és mediánnyalábot (ventrális nyaláb, placentális nyaláb). A pillangósvirágúak (Fabales) egy termőlevelében pl. egy dorzális és kettő ventrális nyaláb van. Ha több ér fut a termőlevelekben, akkor az oldalsókat laterális nyaláboknak nevezzük (pl. a tüsző termésfalában). Ha a magház több termőlevélből alakuló cönokarp, akkor a magház üregébe bizonyos mélységig benyomuló rekeszfalakon lévő magkezdeményeket (ovulum) a rekeszfalakban futó nyalábok táplálják. A magkezdeményeket tápláló nyalábok igen gazdagon elágaznak, és a placentális nyalábokból differenciálódnak.
A magház helyzete bélyegkép|350px|A magház helyzete a virágban vázlatosan: I. felső állású magház; II. középső állású magház; III. alsó állású magház; a betűk jelentése: a – porzótáj; g – termőtáj; p – sziromlevelek; s – csészelevelek; r – vacok A magház helyzete a többi virágrészhez (takarólevelek, porzók) viszonyítva háromféle lehet. Egy teljes virágban a viráglevelek rendesen térbeli és időbeli egymásutániságban a következő sorrendben alakulnak ki: csészelevelek, sziromlevelek, porzólevelek és termőlevelek. Az ősibb jellegű virágban a magház tehát a virágtengely csúcsán, a takaró- és porzólevelek fölött ered. Ez a tipikus felső állású magház, s az ilyen virágot flos hypogynusnak – vagyis magház alatti elhelyezkedésű virágnak – nevezzük. (A magyar és a görög szakkifejezés más-más nézőpontból közelíti meg ezt a morfológiai sajátosságot: a magyar arra mutat rá, hogy a magház a többi viráglevél fölött helyezkedik el, míg a görög kifejezés arra, hogy a viráglevelek a magházhoz képest alacsonyabban vannak.) Ha a virágtengely vége, vagyis a vacok kehelyszerűen (hypanthium) kiszélesedik, avagy a magház a vacokba kissé besüllyed, s a viráglevelek a magház középtája körül helyezkednek el, akkor középállású magházról beszélünk, magát a virágot tekintve pedig perigün virágról (flos perigynus). Ha a magház teljesen belesüpped a vacokba, s az körbe is növi a magházat szövetével, s így a többi viráglevél a magház tetejétől ered, akkor alsó állású magházról illetőleg epigün virágról (flos epigynus) beszélünk.
Látszólag egyszerűnek tűnik a felső, középső és alsó állású magház létének megállapítása. Azonban a magház valóságos helyzete csak szövetfejlődéstani (hisztogenetikai) vizsgálatokkal dönthető el. Pl. az ernyősvirágzatúak (Umbelliferae) virágfejlődését vizsgálva megállapították, hogy a magház alapvetően mint felső állású magház szerveződik, azonban a többi viráglevél hozzánő a magház külső falához, s így a takaró- és porzólevelek a magház felső részétől erednek; mindebből az következik, hogy egy eredendően felső állású magház a virágfejlődés közben ál-alsóállású magházzá alakul. A magházat körülvevő szöveteket kétféleképpen is le lehet vezetni, mely két szembenálló elméletet is jelent. Tekinthetjük a magházat körülvevő szöveteket a vacok és a termőlevelek szoros összenövésének, vagyis tengelytermészetűnek: ez az ún. receptákuláris elmélet (receptákulum = vacok). Tekinthető a magházat körülvevő rész a külsőbb viráglevéltájak alapi részeinek és a termőlevelek összenövéseként (virágkehely – hypanthium): ez az ún. appendikuláris elmélet.
A placentáció típusai