thumb|400px|Maja hieroglifák stukkóban Palenque múzeumában A maja írás, vagy a maja hieroglifák a Kolumbusz előtti Közép-Amerika maja civilizációjának írásrendszere volt. Mára túlnyomórészt sikerült megfejteni.
Kialakulása és főbb jellemzői A maja hieroglifák (és a velük szoros összefüggésben álló maja naptár) kifejlesztése a maja civilizáció a preklasszikus korából a klasszikus korba történő átmenet társadalmi és politikai fejleményeiig vezethető vissza. Ekkor vált fontossá, hogy hangsúlyozzák a törvényes, dinasztikus leszármazást, a szent királyság, az isteni eredet koncepcióját a maja államokban, az egyes uralkodók elhelyezését a szent időrendben.
A maja hieroglifák nem hasonlíthatóak a világ egyetlen ősi írásrendszeréhez sem gazdagságuk és vizuális kidolgozottságuk miatt. A fennmaradt maja írást az egyik legjelentősebb maja nyelvcsoport, a csolti nyelv fejlesztette ki valamikor a középső preklasszikus korban. Később más csoportok is átvették, például a jukaték-maja nyelven beszélő északi maják, de a királyi feliratok az egész maja kultúrkörben csolti nyelven íródtak, vagyis ez lehetett az elit által használt, magas presztízsű nyelv.
A maja írást alkalmazó legkorábbi feliratokat az i. e. 3. századból találták a mai San Bartolomeo, Guatemala területén. Az írás folyamatosan használatban volt a spanyol konkvisztádorok érkezéséig, illetve amíg spanyol hittérítők ki nem szorították azt a használatból.
A maja hieroglif írás fonetikai alapjának, a megfejtés kulcsának felfedezése nagyrészt az orosz Jurij Valentyinovics Knorozov érdeme, s ez adta meg a kulcsot az írás megfejtéséhez. Más hieroglafikus írásokhoz hasonlóan ugyanis a maja is kevert rendszerű, egyes jelek egész szavakat takarnak (logogrammák), mások azonban csak szótagokat és magánhangzókat. A rendszer bonyolultsága részben a különböző helyeken alkalmazott különböző helyesírási szabályokból fakad, amelyek értelmében ugyanazt a kifejezést gyakran számos különböző formában is leírhatták. Például az aiaw (úr, uralkodó) szó leírható egyetlen logogrammával (számtalan variációban) egy logogrammával, amelyet kiegészítettek a kiolvasásához szükséges fonetikai kulcsot adó szótaggal több szótagból megalkotva (és a szótagok gyakran maguk is többféle jelből rakódnak össze).
Az egyes jelek grafikája is változatos lehet, előfordul, hogy az egyik „beékelődik” a másikba, de ettől még ugyanúgy kell mindkettőt kiolvasni.
A rendszer soha nem használt többet egyszerre ötszáz jelnél, amelyek közül a leggyakoribb háromszázat a 21. század elejére már sikerült megfejteni, de a részletek kutatása tovább folytatódik.
190px|jobbra|bélyegkép|Egy maja felirat a Naranjo lelőhelyről, Itzamnaaj K'awil király (784-810) uralkodásáról
Eredete, története Korábban a szakértők úgy tartották, hogy a maja írás az olmék írásból alakult ki. A legújabb kutatások azonban több évszázaddal visszatolták a maja írás kialakulásának idejét, így lehetségesnek látszik, hogy a maják maguk hozták létre írásukat Közép-Amerikában.See Saturno, et al. (2006).
A maja írást a spanyol gyarmati időszak elején is ismerték és használták, néhány spanyol pap is megtanulta. Később azonban Diego de Landa püspök a pogány vallás elleni hadjárata során összegyűjtette és megsemmisíttette az összes elérhető maja írást, kódexet. Annak érdekében, hogy maja nyelven folytathassa térítő tevékenységét, tolmács segítségével összeállított egy maja „ábécét”. Mivel azonban a maja írás nem betűírás, az általa rögzített jelek szótagjelek lettek, ami céljaira használhatatlannak bizonyult, ezért a korai kutatók azt nonszenszként vetették el. Knorozov ismerte fel, hogy Diego de Landa „ábécéje” szótagjeleket tartalmaz, így a püspök műve végül mégis hozzájárulhatott a maja írás megfejtéséhez.
Landa ugyancsak részt vett a legelterjedtebb maja nyelvjárás, a jukaték-maja nyelv latin betűs ortográfiájának megalkotásában. Később még mintegy 30 különböző latin ábécé készült a maja nyelvekre.
Csak négy maja kódex vészelte túl a konkvisztádorok pusztítását eddigi ismereteink szerint. A legtöbb maja írású szöveg kerámiákon, épületeken, sírokon maradt fenn.
Az írásrendszer a 16. század végére feledésbe merült. A maja romvárosok felfedezése azonban a 19. században újra felkeltette az érdeklődést iránta.
A maja írás szerkezete A klasszikus korban használt maja írás úgynevezett logoszillabikus írás, mely több elemből állt annak megfelelően, hogy az egyes írásjelek vagy grafémák a nyelv milyen egységét jelölték. A jelek legnagyobb csoportja egy-egy önálló morfémát jelölt, vagyis a nyelv legkisebb jelentéssel bíró egységét, amelyhez kapcsolódhattak más ún. kötött morfémák. Ezen jeleket logogrammáknak nevezik. A legtöbb önálló morféma egyszótagú volt (CVC – mássalhangzó + magánhangzó + mássalhangzó), mint b'ak, kan, tun, de akadtak több szótagú morfémák is, mint k'ihnich, b'ahlam vagy ak'b'al, melyeket szintén egy-egy logogramma jelölt.
A jelek következő nagy csoportja a kezdő mássalhangzóból és végső magánhangzóból álló nyílt szótagokat jelölte (vagyis CV – mássalhangzó + magánhangzó). Ezeket ma szillabogrammáknak nevezik. A klasszikus kori maja nyelv, hangkészletéből adódóan 95 nyílt szótaggal rendelkezett – mint például ka, ke, ki, ko, ku – amit viszont jóval több CV típusu szillabogrammával jelölt, ami a nem teljesen kanonizált írásrendszer egyik sajátossága. Jelenleg a lehetséges 95 CV szótagból 7 nincs igazolva, a fennmaradó 88 szótagot pedig közel 300 szillabogramma jelölheti, beleértve ugyanazon jel időbeli és területi változatait is.
bélyegkép|balra|200px|A maja feliratokat leggyakrabban két oszlopba írták, és azokat balról jobbra, fentről lefelé kell olvasni Az írás elemeinek harmadik csoportját a determinánsok alkották, melyek egy adott morféma egy bizonyos morféma-csoporthoz tartozását jelölték. Ezidáig egyetlenegy ilyen elemről tudunk biztosan, az ún. kartusról amelyet a 260 napos maja naptár neveit jelölő logogrammák alá írták, jelezve, hogy ezáltal egy naptári nap nevéről van szó.
A negyedik csoportot egy diakritikai jel alkotja, eleddig önmagában, amely két egymás mellé/felé írt pontból állt, amelyet a legtöbbször egy adott szillabogramma (mindig CV típusú) elé, a bal felső sarokba írtak és kettőzést jelentett.
Minden írásrendszer sajátossága az, hogy bizonyos fonetikai vagy morfológiai elemeket nem jelöl. Ennek mértéke változhat, úgymint a magánhangzókat jószerivel nem jelölő, klasszikus arab mássalhangzó rendszertől, a hosszú magánhangzókat jórészt nem jelölő ékírásig. A maja sem volt ebben kivétel, és ma már elfogadott, hogy két mássalhangzó találkozásakor az első mássalhangzót soha, vagy csak nagyon ritkán írták le, csakúgy mint a szóvégi h, j, w, x, l, n és ' (gégezárhang) fonémákat. Ebből következően nagyon sok szó csak a nyelvészeti rekonstrukció segítségével válik érthetővé.
A maja írást használó írnokok számos módon leírhattak egy-egy szót, de az általános gyakorlat az volt, hogy az önálló morfémákat logogrammákkal, míg az egyes ragokat szótagjelekkel írták mint
'u-CHOK-wa/uchok[o]w~szétszórta
CHUM-wa-ni/chumwan~leült
ahol CHOK és CHUM tárgyas igetövek, illetve önálló morfémák/logogrammák is egyben;
míg például
-wa/-[o]w~rag
-wa-ni/-wan~rag
három kötött, tehát egyedül nem álló morfémát jelöltek, és szillabogrammákkal írták le őket.
Mivel a legtöbb klasszikus kori maja nyelvben lévő szó mássalhangzóra végződött, ezért az utolsó nyílt szótagjel magánhangzóját nem 'olvasták', noha akadt számos olyan eset, ahol ez a szabály nem volt érvényes, ezt persze a maja írnokok fejből tudták, ám ma ez néha problémát okoz.
Az írásrendszer nem jelölt minden fonetikai vagy morfológiai elemet, ezért számos esetben probléma van egy adott szó rekonstruálásával, ezért epigráfusok az első lépésben csak az egyes maja jeleket írják át (transzliteráció, fekete nagy vagy kisbetűk, az előbbiek a logogrammáknak, az utóbbiak a szótagjeleknek felelnek meg) majd különböző módon rekonstruálják a kiejtést (transzkripció, amit dőlt betűk jelölnek).
Maja epigráfusok körében jelenleg az egyik legvitatottabb téma az ún. szinharmónia-diszharmónia problematika. Ennek lényege, hogy az egy szótagú morfémákat két CV vagy egy CVC-CV típusú grafémával írták-e, ahol a legtöbb esetben a magánhangzók azonosak voltak, így:
pa-ta~pat
CH'OK-ko~ch'ok
Azonban számos esetben előfordult, hogy a magánhangzók értéke nem volt azonos, mint például:
tu-ni
pa-ti
Az előbbi jelenséget a kutatók szinharmónia, az utóbbit diszharmónia néven tartják számon. Számos magyarázat közül ma az látszik legvalószínűbbnek, hogy a diszharmóniával írt szavak egyes esetekben a magánhangzók hosszúságát vagy egy gégezárhangot jeleztek, így az előző példákat figyelembe véve tuun (vagy ahogy a magyar írásrendszerben jelölik: tún) illetve paat (pát) lenne a helyes kiejtés. Habár ez a biztosnak látszó elmélet jelenleg megdőlni látszik, annyi bizonyos, hogy a szinharmónia-diszharmónia jelensége fontos volt, hiszen gyakorlatilag az egész periódusban fennállt.
Az írásrendszer azonban változott, nemcsak koronként, hanem egyik városról a másikra is. A legfontosabb vonása az volt, hogy a szillabogrammák aránya a 600-as évektől kezdve egy-egy szövegben elérhette a 80%-os arányt is, ám ezek általában nem publikus, hanem magánhasználatra készült műtárgyakon jelentek meg, illetve idézett szövegek voltak, ami arról tanúskodik, hogy különböző műfajokban a grafémák aránya eltérő volt. A publikus szövegeken a CVC, illetve CV típusu jelek aránya 53-47% között volt, és ez jószerével így is maradt a 400-as évektől egészen a 900-as évekig, ami nagyfokú konzervativizmusról tanúskodik, kivéve a Yukatán-félsziget északnyugati részét, ahol a szillabogrammák aránya folyamatosan növekedett az ott jelenlévő nyelvi diglosszia következtében.
Az összes katalogizált graféma száma 750 és 800 körül van, ám egy írnok valószínűleg soha nem használt többet egyszerre 400-nál, sőt a legtöbbször 200 is elegendő volt egy adott szöveg lejegyzésére. A jelek azonban sokszor átalakultak mind formailag, mind jelentésüket tekintve, illetve egyes jelek kombinációja következtében új grafémák születtek. Mégis, körülbelül 85 jel, érdekes módon szillabogrammák, végig használatban maradt a legkorábbi időszaktól egészen a 16. századig. 514 és 534 között körülbelül 50 új graféma jelent meg, ami arra vall, hogy ekkor egy nagyobb arányú reform zajlott le, csakúgy mint 654 és 714 között, amikor 80 új jellel gazdagodott az írásrendszer.
A grafémákat alapvetően fentről lefelé, kettős oszlopokba írták, ám sokszor eltértek ettől a szabálytól, ami a legtöbbször a különböző képi ábrázolásoknak tulajdonítható. Általában egy lexémát vagy szót egy hieroglifa blokkba írtak, és ettől csak a klasszikus korszak legvégén tekintettek el, főleg Chichén Itzában. A feliratok számos és eltérő anyagú tárgyra íródtak, mint mészkőstukkó, kő, csont, fa, kerámia, kódexlap, jádekő, obszidián, textil stb. A rendkívül csapadékos időjárás miatt a fennmaradt feliratok elsősorban égetett polikróm kerámiákon (mintegy 8-9000 darab) és mészkőstukkóval beborított kőemlékeken (sztélék, oltárok, panelek, áthidaló gerendák stb., kb. 2-3000 darab) találhatóak. A kerámia feliratok témája változatos, ám megfejtésük csak az utóbbi évtizedben került a kutatás középpontjába, ellentétben a kőemlékekkel, melyek dokumentálása egészen a 18. század végéig nyúlik vissza.