1915 az első világháború második éve. A tengeralattjáró-háború bélyegkép|jobbra|300px|A New York Times a Lusitania elsüllyesztésével foglalkozó különkiadása A Német Birodalom 1915. február 4-én jelentette be hivatalosan az ellenséges kereskedelmi hajóforgalom ellen február 18-tól megindítandó tengeralattjáró-háborúját. A Nagy-Britannia és Írország körüli vizeket – a semleges államok tiltakozása ellenére is – hadműveleti területté (háborús övezetté) nyilvánították annak ellenére, hogy a hatékony blokádhoz nem rendelkeztek elegendő számú tengeralattjáróval.Ez a megjegyzés nyilván arra utalt, hogy a nemzetközi törvények szerint csak olyan tengeri blokádot lehetett alkalmazni, ami közvetlenül az ellenséges partvonalat, kikötőket érinti és folyamatosan meg tudja akadályozni a hajóforgalmat. Figyelemre méltó módon a német szócikk-szerkesztők fentebb a brit blokád elégtelenségeit nem kifogásolták, holott a német partoktól távol, nemzetközi vizeken is állították fel, mellesleg az első években a britek sem rendelkeztek kellő számú hajóval a teljes hatékonysághoz. A tengeralattjárók kereskedelmi hajók elleni bevetésével Németország katonai és nemzetközi jogi téren is új területre lépett, mivel a tengeralattjárók nem tudtak minden szempontból teljesen megfelelni a zsákmányjog előírásainak, ráadásul egyre több brit kereskedelmi hajót láttak el fegyverekkel, ami jelentős veszélyt jelentett rájuk. A tengeralattjárók parancsnokai sem kaptak világos végrehajtási utasításokat. A haditengerészet vezetése nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a legtöbb elsüllyesztésre figyelmeztetés nélkül kerül sor és ezzel elriaszthatják a semleges hajókat a brit vizekről. A bejelentés után a semleges államok tiltakozásának hatására a tengeralattjáró-háborút annyiban mégis korlátozták még a megindítása előtt, hogy semleges hajókat ne lehessen megtámadni figyelmeztetés nélkül.

Május 7-én a német U 20 jelzésű tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania brit óceánjárót, ami tiltakozási hullámhoz vezetett az Egyesült Államokban. Több mint 100 amerikai állampolgár volt a fedélzetén, mikor az május 1-én elhagyta New Yorkot, annak ellenére, hogy a német nagykövetség hirdetésekben óvott attól, hogy az Egyesült Királyságba való utazáshoz brit hajókat vegyenek igénybe. Az amerikaiak számára a Lusitania elsüllyedése és számos honfitársuk halála sokként hatott, ami világossá tette számukra, milyen nehéz kimaradniuk a világháborúból. Az utasszállító elsüllyedésekor 1198 ember veszítette életét, köztük 100 gyerek és 127 amerikai állampolgár.Patrick O’Sullivan: Die Lusitania. Mythos und Wirklichkeit. Verlag E.S. Mittler & Sohn, Hamburg/ Berlin/ Bonn 1999, 85. o.Diana Preston: Wurden torpediert, schickt Hilfe – Der Untergang der Lusitania 1915. DVA, München 2004, , 318. o. Az eseményt jegyzékváltás követte az amerikai és a német kormányzat között. A császár június elején támogatta a birodalmi kancellár azon felvetését, hogy a tengeralattjárók ezután általánosan ne támadhassanak nagy utasszállítókat és semleges hajókat. Tirpitz főtengernagy (Großadmiral) és Gustav Bachmann tengernagy emiatt azonnal benyújtották a lemondásukat, amit a császár nem fogadott el. Az Arabic gőzhajó 1915. augusztus 19-ei, U 24 által való elsüllyesztésekor újabb amerikai állampolgárok vesztek oda. A német nagykövet ez után ismertette az amerikai kormányzattal az innentől érvényes korlátozásokat, miszerint utasszállítót csak előzetes figyelmeztetés után szabadott elsüllyeszteni, és csak miután minden utast biztonságba helyeztek. A német sajtót augusztus végén tájékoztatták és a főszerkesztőit a vezérkar arra utasította, hogy az egyes újságok által a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett és a jegyzékei miatt az USA ellen folytatott kampányát azonnal állítsák le.

A győzelem kivívásának keresése a keleti-fronton A keleti fronton 1915. február 2. és 27. között lezajlott második mazuri-tavaki csata során az újonnan beérkezett 10. hadseregük segítségével a németek diadalmaskodtak. Az orosz csapatok ezután végleg kivonultak Kelet-Poroszországból.J. Keegan: Der Erste Weltkrieg. Eine europäische Tragödie. 2001, 246 f. bélyegkép|jobbra|300px|Az oroszok visszavonulását szemléltető térkép (a kék vonal a front májusi, a szaggatott kék vonal annak szeptemberi állását mutatja 1915-ben bélyegkép|jobbra|300px|Német katonák Gorlicénél (1915. június 20.) 1914 novemberében Paul von Hindenburg és a törzsfőnökeként szolgáló Erich Ludendorff kapták meg a főparancsnokságot az összes keleti fronton harcoló német alakulat felett és azóta sikeresen érveltek amellett, hogy a keleti háborút 1915-ben döntésre lehet vinni. A német hadvezetés célja az volt, hogy az ellenséges koalíció felbomlasztását Oroszország meggyengítésével készítsék elő. Mivel a keleti fronton az általános helyzet, főként azután, hogy csaknem Galícia teljes területe orosz kézen volt, egy különbékéről való megegyezést ekkor még viszonylag kilátástalanná tett, ezért fokozni kellett a nyomást Oroszországon és emellett kedvező benyomást kellett tenni a semleges államokra, főként a Balkánon.

Ausztria-Magyarország számára mindenekelőtt Olaszország várt hadba lépésével fenyegetett veszélyes stratégiai helyzet előállása. Az oroszok behatoltak már a Kárpátokba, és az Isonzó felőli támadás a Monarchia végét jelenthette volna. Egy nyugat-galíciai áttörés a San folyóig ellenben visszavonulásra kényszeríthette az oroszokat a Kárpátokból, mivel a bekerítésüket kockáztatták volna. Ehhez 1915 tavaszán a németek a nyugaton lévő erőik egy részét, a 11. hadsereget August von Mackensen tábornok vezetésével átvezényelték a keleti frontra. Május 1-10. között Krakkótól keletre került sor a gorlicei áttörésre, ahol a németek a 4. osztrák-magyar hadsereggel közösen váratlanul mélyen be tudtak hatolni az orosz állásokba és már május közepén elérték a Sant. Ez a csata a fordulat jele volt a keleti fronton. A siker ugyanakkor nem tudta leplezni azt, hogy a Monarchia 1915 márciusáig közel 2 millió katonát veszített és egyre inkább erős német támogatásra szorult.

Június végén a központi hatalmak a támadásukat a Bug irányába folytatták. Przemyśl június 4-ei és Lemberg június 22-ei visszafoglalása után elérhetőnek tűnt a cári hatalom alatti lengyel területeken lévő orosz csapatoknak a bekerítése északról és délről összehangoltan végrehajtott támadásokkal. Ennek a kivitelezéséhez a német főparancsnokság (OHL) a többi fronton visszatartotta a tervezett támadásokat. Ludendorff ezen terve azonban Falkenhayn és Mackensen számára a marne-i csata fényében túlságosan ambiciózusnak tűnt és ennek megfelelően csökkentették a célkitűzéseit. A Bug-offenzíva (június 29.–szeptember 30.) és a Narew-offenzíva (július 13.–augusztus 24.) révén bár nem tudtak bekeríteni nagyobb orosz seregtesteket, az orosz haderőt mégis visszavonulásra tudták kényszeríteni. Ezen 1915-ös nagy visszavonulása idején fel kellett adnia Lengyelországot, Litvániát valamint Kurföld nagy részét, amivel a frontvonal hosszát 1600 km-ről 1000 km-re tudták csökkenteni. Szeptemberig a központi hatalmaknak sikerült bevenniük Varsót (augusztus 4.), Breszt-Litovszkot és Vilniust. A cári Lengyelország területén a megszálló hatalmak két főkormányzóságot hoztak létre, egyet Lublin székhellyel a Monrarchia, egyet pedig Varsó központtal Németország. A német megszállás alatti többi területen hozták létre az Ober Ost-ot, ahol lényegében katonaállamszerű berendezkedést felállítva ezt követően intenzíven igyekeztek kizsákmányolni a területet és a lakosságot. A német 10. hadsereg Ludendorff vezetésével Minszk elfoglalására, az osztrák-magyar csapatok Rovnó elfoglalására indítottak offenzívát, de mindkettő kudarcba fulladt szeptember vége felé. Az orosz hadsereg összességében nagyobb veszteségei ellenére számbeli fölényben maradt a „nagy visszavonulás” után is és a német csapatok visszaküldése miatt a nyugati frontra nem valósulhatott meg a kívánt mértékben.

A nyugati front 1915-ben bélyegkép|jobbra|300px|Az antant 1915-ben megpróbálta a front Lille és Verdun közötti nagy ívét (a kép felső részén) benyomni bélyegkép|jobbra|300px|Gáztámadás (a Blasverfahren szerint) a keleti fronton, a kép jobb oldalán gyalogság készülődik az ezutáni rohamra bélyegkép|jobbra|300px|Champagne: szétlőtt erdő az Argonnokban

A nyugati fronton az antant azt a klasszikus stratégiát követte, hogy a németek nagy, félkörszerűen bedudorodó frontívét Lille és Verdun között a szárnyakon támadva felszámolja és eközben a fontos vasútvonalakat elvágja. E stratégia első felvonása a már 1914 végén előkészített első champagne-i csata volt, ami március végéig tartott és melynek során már megmutatkoztak az anyagcsata jegyei: naphosszat tartó, pergőtűzzé fokozódó tüzérségi aktivitás, amivel az ellenséget igyekeztek demoralizálni és a harceszközeit elpusztítani, mielőtt a gyalogság megindítja tömeges támadását. Ez a taktika azonban nem vezetett sikerre, mivel az ágyútűz miatt a németek számítottak az azt követő támadásra és a jól kiépített lövészárokrendszerükből és állásaikból zárótüzet és géppuskatüzet tudtak zúdítani a támadókra. Az antant által a Saint-Mihielnél lévő stratégiailag veszélyeztetett frontszakaszon (Húsvéti csata) illetve a Maas és a Mosel között (első Woëvre-csata) indított támadások szintén eredménytelenek voltak.

Mérges gázok bevetésére a második yperni csata első napján, április 22-én került sor, „új fejezetet nyitva a hadviselés történetében” és ez az időpont a „modern tömegpusztító fegyverek születési órájának” tekinthető. Bár az antant még ezt megelőzően bevetett irritáló hatású harci gázokat, ezen a napon azonban halált okozó klórgázt alkalmaztak a németek, ami egyértelmű megszegése volt a hágai egyezményeknek és az antant is ennek megfelelően tálalta a propagandájában. A gáztámadást a széliránytól függő haberi kiengedési módszerrel (Blasverfahren) hajtották végre. Az utászokkal a legelső lövészárkokban már márciusban rejtett gáztartályokat helyeztettek el Ypernnél. Mivel a keleti szél Nyugat-Flandriában viszonylag ritkának számít, ezért a támadást is többször el kellett halasztani. Április 22-én állandó északi szél fújt, ezért Ypernnél az ellenséges front északnak néző szelvényénél hajtották végre a gáztámadást. A hatás sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak: a franciák 87. és 45. (algériai) hadosztálya pánikba esve menekülni kezdett, ami által egy hat kilométer széles rés keletkezett az antant frontvonalában. A korabeli becslések szerint 5000 fő veszítette életét a támadásban, míg napjainkban 1200 halottra és 3000 sebesültre teszik a veszteségeket. A német vezetés nem számított ilyen hatással és vélhetőleg ezért nem is tartott elég jelentős tartalékot a gáztámadás utáni előretöréshez. A támadókat ugyanakkor szintén zavarta volna a gáz. A második yperni csata lerövidítette az Ypern körüli frontvonalat és az újonnan beérkező brit és kanadai csapatok sikeresen meg tudták tartani az állásokat. A gáztámadás miatt a védők veszteségei jelentősen nagyobbak voltak, mint a támadókéi, nagyjából szemben a -rel, ami a nyugati lövészárokháború folyamán szokatlannak tűnt.Werner Bernhard Sendker: Auf Flanderns Feldern gefallen: Deutsche und ihr Verhältnis zum Ersten Weltkrieg. 2. Auflage. Der Andere Verlag, Tönningen 2005, , 79 ff.