Somogyi István (Tarján, 1907. október 28. – 1965. július 12.) a "templomépítő" református lelkész.
Élete és lelkészi pályája
Tarjánban született 1907. október 28-án. A Pápai Református Kollégiumban és a Tatai Kegyesrendi Gimnáziumban tanult. A Pápai Református Theológiai Akadémia elvégzését követően 1930 és 1932 között segédlelkész volt Gyöngyösmelléken, Darányban Tótszentgyörgyön és Csajágon. 1932. február 1-jén Környe-Bánhidára került, ahol 1936-ig mint segédlelkész szolgált, majd 1936 decemberében a Környe-Bánhidai református egyházközség első lelkipásztora lett. Beiktatását Lőke Károly esperes végezte, aki utalt arra, hogy „a környe-bánhidai közös egyházban a régi, elpusztult környei és bánhidai egyház kelt életre.” Továbbá rámutatott arra is, hogy „az egyház csak akkor fejlődik és erősödik, ha a lelkész és a hívek egymást megértve és megbecsülve, a Krisztus szolgálatában támogatják egymást.
Az új lelkész Pál apostolnak bizonyságtételével köszöntött be: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Fil. 4:13.” Dunántúli Protestáns Lap 47. évfolyamának (1936) 52. száma (dec. 27.) 245. p. Somogyi István olthatatlan tettvággyal és nagy energiával látott az új egyházközség felépítéséhez és fejlesztéséhez, amelyekben segédlelkészei és későbbi utódai, Gyimóthy Géza és Bakonyi Dezső, lojális segítői voltak. A fáradhatatlan „kilincselése” és odaadó küzdelme árán megszerzett építési engedély birtokában hamarosan megindulhatott a bánhidai református templom építése is, amely 1940 végéig – a torony kivételével – csaknem befejeződött. Ekkor érte őt el a csőszi gyülekezet hívó szava, amely számára új kihívásokat kínált. Mégis nehéz szívvel hagyta el Környe-Bánhidát, amely több szempontból is életének talán a legjelentősebb állomása volt. Az itt töltött periódusban lett önálló lelkész, s egyben egy egyházközség megalapítója. A bánhidai templom volt az első, amelynek építője volt. Itt ismerte meg Nyírő Gizellát, későbbi feleségét, négy gyermeke anyját, akik közül hárman – Márta, Árpád és Mária Magdolna – itt születtek.
Az 1940-től 1950-ig terjedő, egy évtizedes csőszi szolgálatát a lendületes gyülekezeti élet kibontakozása, különösen az élénk ifjúsági munka jellemezte. A többségében református község számos egyházon kívüli eseményeinek is lelkes kezdeményezője, illetve megbecsült vezetője lett. Az ezáltal kialakult, felekezeteket átívelő hitelessége, különösen a háború borzalmainak idején, támaszt jelentett a falu egészének. A háromszor Csőszön átvonuló front heves harcai sok áldozatot követeltek és nem hagyták a falu egyetlen épületét sem érintetlenül. Temploma pedig, amelynek tornya az egymást váltogató haderők mindenkori kilátója volt, gyakorlatilag megsemmisült. A romokká lőtt illetve bombázott, korábban takaros faluban, a háborút követő 5 évben sem az elektromos-, sem pedig a telefonhálózatot nem állították helyre. Mai szemmel elképzelhetetlenül nehéz körülmények között, de mégis megindult az újjáépítés. A kőművesek, ácsok és asztalosok szolgáltatásain kívül minden más munkát a gyülekezet tagjai önként vállalva ingyen végezték el. Az építő anyagok beszerzésének, a harangok újraöntésének költségeit és egyéb kiadásokat az elszegényedett hívek szerény adományain túl két jelentős forrásból fedezték: Egyrészt a lelkészházaspár által a gyülekezet ifjaiból toborzott és betanított műkedvelő színjátszó csoport a környékbeli gyülekezetekben tartott előadásainak belépődíjaiból, másrészt a lelkipásztor számos testvérgyülekezetben végzett vendégprédikációi alkalmával megkapott perselypénzből. Így hároméves verejtékes, önfeláldozó munkával a csőszi református gyülekezet 1948 nyarán büszkén ünnepelhette újjáépített templomának Győry Elemér püspök szolgálatával történt felszentelését, E szertartás keretében Lillát, a lelkészcsalád negyedik gyermekét is megkeresztelték.
1950-ben Somogyi István a mocsai gyülekezet lelkipásztora lett. Az ötvenes években az egész országnak számos nehézséggel kellett megküzdenie. A konszolidált politikai rendszer tovább korlátozta az egyházak már korábban jelentősen leszűkített mozgásterét. Egyházi jellegű aktivitások, mint például a hitoktatás vagy ifjúsági munka egyre több akadályba ütköztek. Különösen nehéz helyzetben találta magát a mocsai református gyülekezet, amelynek temploma egy bombatámadás megsemmisítő áldozata lett és egyéb gyülekezeti teremmel sem rendelkezett. Ezért az új lelkipásztornak haladéktalanul a templomépítés abban a korszakban különösen nehéz feladatával kellett megbirkóznia. Akkor ugyanis az uralkodó egyházellenes légkörben egy új templom építésére az illetékes hatóságoktól engedélyt kapni és építő anyagokat a kizárólag állami tulajdonban lévő vállalatoknál beszerezni, csaknem lehetetlen volt. Somogyi István türelmes állhatatossággal és céltudatos kitartással folytatott utánjárása és a gyülekezet példás áldozatkészsége azonban többnyire eredményhez vezetett. Sokszor kellett ugyan zárt kapuk előtt csalódottan visszafordulniuk, de a legnagyobb szükség pillanatában gyakran mégis ráleltek az akkori szólás-mondásbeli, mindent megoldó kiskapukra.
Végül is, nehéz évek építőmunkája után 1954 nyarán Győry Elemér püspök felszentelhette a mocsai gyülekezet új templomát. Belső falán elhelyezett emléktábla hirdeti: ”E templomot a gyülekezet Somogyi István lelkipásztor vezetésével építette, aki e helyen hűséggel szolgálta az Urat 1950-65. I. Kor. 13:8.”Tatai egyházmegye levéltára (Ács): Lelkészek és tanítók iratai, régi anyakönyvek, törzslapok. Gerecsei Zsolt adatközlése Hűséges szolgáját egy küzdelmes, de sikerekben és örömökben gazdag, nem egészen 58 évig tartó földi életútjáról 1965. július 12-én magához szólította az Úr.
Jegyzetek
Források 70 év bizonyság: kiállítás a tatabánya-bánhidai református templomban dr. Somogyi Árpád visszaemlékezése
Kategória:Magyar református lelkészek Kategória:1907-ben született személyek Kategória:1965-ben elhunyt személyek