Klein György vagy Georg Klein (Budapest, 1925. július 28. – Stockholm, 2016. december 10.) svédországi magyar sejtbiológus, immunológus, onkológus, esszéíró, a biológiai tudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A daganatképződés sejtszintű folyamatainak, a rákos megbetegedések virológiai és immunológiai szempontú vizsgálatának nemzetközileg elismert tudósa. 1957 és 1993 között a stockholmi Karolinska Intézet daganatbiológiai tanszékének vezetőjeként tevékenykedett.
1947-től haláláig Klein Éva (1925–2025) immunológus, onkológus férje. Három gyermekük született: egy fiú, aki matematikus, és két lány, akik közül az egyik orvos, a másik dramaturg. A pár karrierjük kezdetét és találkozásukat ismertette egy cikkben, amelyet 1989-ben írtak együtt: "Hogyan vezetett az egyik dolog a másikhoz".
Életútja Középiskoláit a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban végezte, majd 1944-ben jogi tanulmányokba kezdett a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. Zsidó származása miatt 1944-ben a 8935/1944. B.M. rendelet alapján a budapesti gettó területére kellett beköltöznie.
A holokauszt alatt Klein a Pietà könyvében és máshol is írt tapasztalatairól a holokauszt során tinédzserként Budapesten, az 1944 márciusi német invázió után. 1944 májusában vagy júniusában Klein a Zsidó Tanács ifjúsági titkáraként dolgozott a Sip utcában, amikor főnöke, Dr. Kohn Zoltán megmutatta neki az Auschwitz-jegyzőkönyv másolatát. A jelentés szemtanúi beszámoló volt az Auschwitzban történtekről, beleértve a gázkamrák részleteit is. A szerzők, Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler az év áprilisában menekültek el a táborból. Figyelmeztették, hogy a táborba érkező deportáltak többségét megölik, és nem telepítik át.Klein, George (2011). "Confronting the Holocaust: An Eyewitness Account", in Randolph L. Braham and William vanden Heuvel. The Auschwitz Reports and the Holocaust in Hungary. Columbia University Press.
Klein megpróbálta figyelmeztetni családját és barátait, de senki sem hallgatott rá. Amikor eljött az ideje, hogy felszálljon az egyik deportációs vonatra, ő inkább elmenekült és 1945 januárjáig egy pincében rejtőzött. Évtizedekkel később megkereste Vrbát, aki akkor a kanadai farmakológia professzor volt, hogy köszönetet mondjon neki, majd két esszében írt róla és beszámolójáról: "A pokolból visszatérő utazó végső félelme" megjelent a Pietà-ban (először Svédországban 1989-ben), és "A holokauszt szembeszállása: szemtanú beszámolója" (2011) az Auschwitz-jelentések és a magyarországi holokauszt témában, Randolph L. Braham és William vanden Heuvel szerkesztésében.
A háború után 1945-ben egy féléven keresztül a Szegedi Tudományegyetem orvosi karán, ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán folytatott tanulmányokat. Tanulmányaival párhuzamosan 1945–1946-ban szövettani, 1946–1947-ben pedig patológiai demonstrátor volt a fővárosi egyetemen.
1947-ben a stockholmi Karolinska Intézet tumorbiológiai osztályának ösztöndíjas kutatója lett, s 1948 elején végleg Svédországban telepedett le. 1950-ben a philadelphiai Rákkutató Intézetben (Institute for Cancer Research) folytatott kutatásokat. 1951-ben a Karolinska Intézetben szerezte meg orvostudományi oklevelét, 1952-ben pedig a biológiai tudomány doktora címet is megvédte. 1951-től a Karolinska Intézet citológiai tanszékén oktatott docensként Torbjörn Caspersson mellett, 1957-től 1993-ig az intézet daganatbiológiai tanszékének volt tanszékvezető professzora. Közben 1961-ben a Stanford Egyetem vendégtanára, 1972-ben a washingtoni Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health, NIH) Fogarty-ösztöndíjasa volt, 1973 és 1993 között pedig a jeruzsálemi Héber Egyetemen oktatott vendégprofesszorként. 1993-tól a Karolinska Intézet Mikrobiológiai és Daganatbiológiai Központjában dolgozott kutatócsoport-vezetőként, professor emeritusi címmel.
Munkássága bélyegkép|260px|jobbra|Klein Éva és Klein György Stockholmban 1979-ben
Fő kutatási területe a rákos megbetegedések kialakulásának sejtbiológiai, sejtgenetikai, virológiai és immunológiai vonatkozásai, a rákos sejtek, daganatok által kiváltott immunválaszok sajátosságai. A Karolinska Intézet kutatójaként 1948-tól élete végéig felesége, Klein Éva számított legközelebbi munkatársának, több sejtbiológiai kérdést közös erőfeszítéssel tisztáztak.
A sejtek rosszindulatú elváltozásait, a daganatképződést (karcinogenezis) tanulmányozva már pályája korai szakaszában felismerte a daganatsejtek populációdinamikájának szelekciós mechanizmusait. Részletesen feltárta a mutálódott beteg sejtek osztódását, a szövetburjánzást stimuláló onkogének szerepét, valamint a daganatképződés folyamatát gátló szuppresszió folyamatát, és az abban részt vevő szuppresszorgének működését. Behatóan vizsgálta több DNS-vírus daganatképző képességét, így többek között foglalkozott a bőr- és méhnyakrákot előidéző humán papillomavírusokkal, a nyirokszövetrákot okozó Epstein–Barr-vírussal, illetve a Kaposi-szarkóma kialakulásában közrejátszó herpeszvírusokkal.
Tumorimmunológiai kutatásai során az immunrendszer azon – immunsurveillance néven ismert – képességét vizsgálta, amellyel felismeri a nem saját antigéneket, ezen keresztül a szervezetben kifejlődött kóros, daganatos sejteket, és felveszi ellenük a harcot. Kutatásai kiterjedtek az immunválaszt kiváltó transzplantációs tumorantigének szerepére, behatóan vizsgálta a csontvelőben termelődő B-limfocitáknak és a csecsemőmirigyben differenciálódó T-limfocitáknak az immunreakciókban játszott szerepét, antigénfelismerő képességét, illetve az idegen antigént hordozó sejt károsításához vagy elpusztításához vezető immunfolyamatokat. Klein Évával elsőként mutattak rá a Burkitt-tumor vizsgálata kapcsán a limfóma (nyirokrendszeri daganat) és a limfociták kromoszómatranszlokációra, s bebizonyították, hogy a transzlokáció aktiválja a celluláris onkogéneket, ezzel megindítja a sejtek rákos átalakulását.
Jelentős tudományos közleményeinek száma meghaladja a háromszázat, az Advances in Cancer Research és az Advances in Viral Oncology szerkesztője volt. Az 1980-as évektől több memoárkötete, önéletrajza és tudományfilozófiai esszéje jelent meg könyv alakban svédül, némelyiknek magyar fordítását is közreadták.
Társasági tagságai és elismerései 1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, emellett részt vett a Nyugati Magyar Tudományos Tanács munkájában is. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia rendes tagja, a Finn Tudományos Társaság, az Amerikai Egyesült Államokbeli Nemzeti Tudományos Akadémia és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia külső tagja, 1999-től a liège-i székhelyű Európai Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja volt. Számos más nemzetközi tudományos szervezet munkájában részt vett: tiszteleti tagja volt az Immunológusok Amerikai Egyesületének (American Association of Immunologists), 1989-től az Amerikai Rákkutatási Egyesületnek (American Association for Cancer Research), a Francia Immunológiai Társaságnak (Société française d’immunologie), külső tagja az Amerikai Filozófiai Társaságnak (American Philosophical Society). 1999-től a New York-i Daganatimmunológiai Akadémia (Academy of Cancer Immunology) alapító tagja, 2002-től az Európai Rákkutatási Egyesület (European Association for Cancer Research) tiszteleti tagja volt. 1957 és 1993 között a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj-bizottság tagjaként tevékenykedett.
1960-ban feleségével, Klein Évával megosztva Bertha Goldblatt Teplitz-díjat, 1967-ben Clowes-emlékérmet, a Dán Patológiai Társaság díját és Lennander-emlékérmet, 1972-ben Shai Shacknai-, 1973-ban Bertner-, 1974-ben Griffuel-, 1975-ben Harvey-, 1976-ban Gardner-, 1977-ben Behring-, 1978-ban Björken-, 1979-ben a General Motors rákkutatási alapítványának Sloan-díját és a Santa Chiara Academy díját, 1983-ban Klein Évával megosztva Erik Fernström-, 1989-ben Letterstedt-, 1990-ben a Svéd Irodalmi Akadémia Dobloug-, valamint az Oslói Egyetem Lisl és Leo Eitinger-díját, 1991-ben az Arizonai Egyetem Donald Wae Waddel-emlékérmét, 1995-ben a Ramat Gan-i Bar-Ilan Egyetem Tovi Comel-Walerstein-díját, 1996-ban Thomas P. Infusino- és Kaposi-díjat, 1997-ben Chester Stock-díjat, 1998-ban Robert Koch-aranyérmet, a Kolumbiai Köztársaság Nemzeti Érdemrendjét és a baltimore-i Humánvirológiai Intézet életműdíját, 2001-ben Paracelsus-érmet és Wick R. Williams-emlékérmet, 2002-ben Ingemar Hedenius-díjat kapott. 2005-ben humánbiológiai kutatásaiért a Cseh Tudományos Akadémia Mendel-érdemérmét, 2006-ban a Rákregiszterek Nemzetközi Egyesületének (International Association of Cancer Registries, IACR) érdemérmét vehette át.
1966-ban a Chicagói Egyetem, 1988-ban a Debreceni Orvostudományi Egyetem, 1989-ben a jeruzsálemi Héber Egyetem, 1991-ben a Nebraskai Egyetem, 1994-ben a Tel-avivi Egyetem, 2001-ben pedig az Oszakai Egyetem díszdoktorává avatták.
Főbb művei Histocompatibility changes in tumors. in: Journal of Cellular and Comparative Physiology 1958. 52:125–168. (Klein Évával) Antigenic properties of lymphomas induced by the Moloney agent. in: Journal of the National Cancer Institute 1964. 32:547–568. (Klein Évával) Genetic determinants of morphological differentiation in hybrid tumors. in: Journal of the National Cancer Institute 1972. 48:465–486. (Többekkel) Cellular localization of an Epstein-Barr virus (EBV)-associated complement fixing antigen in producer and non-producer lymphoblastoid cell lines. in: International Journal of Cancer 1973. 11:499–520. (B. M. Reedmannel) Human leukemia-associated anti-nuclear activity. in: Proceedings of the National Academy of Sciences 1974. 71:685–862. (Többekkel) Immunological surveillance against neoplasia. in: The Harvey Lectures 1975. 69:71–102. Characteristic chromosomal abnormalities in biopsies and lymphoid-cell lines from patients with Burkitt and non-Burkitt lymphomas. in: International Journal of Cancer 1976. 17:7–56. (Többekkel) Phenotypic and cytogenetic characteristics of human B-lymphoma cell lines and their relevance for the etiology of Burkitt´s lymphoma. in: Advances in Cancer Research 1982. 37:319–380. (Kenneth Nilssonnal) Viruses as the causative agents of naturally occurring tumors. Ed. by Georg Klein. New York, Raven, 1985, 263 p. Do human renal cell carcinomas arise by a double-loss mechanism? in: Cancer Genetics and Cytogenetics 1988. 36:197–292. (Többekkel) How one thing has led to another. in: Annual Review of Immunology 1989. 7:1–33. (Klein Évával)
Memoár- és esszékötetei ... i stället för hemland: Memoarer. Stockholm, Bonnier, 1984, 234 p. Ateisten och den heliga staden: Möten och tankar. Stockholm, Bonnier, 1987, 249 p.Angolul: The atheist and the Holy City: Encounters and reflections. Cambridge, MIT Press, 1990, 223 p. Pietà. Stockholm, Bonnier, 1989, 297 p.Angolul: Pietà. Cambridge, MIT Press, 1992, 297 p. Motståndet: Arton brev om död och liv. Stockholm, Bonnier, 1991, 262 p. (Per Ahlmarkkal) Utvägen: En familjeberättelse. Stockholm, Bonnier, 1992, 313 p.Angolul: Live now: Inspiring accounts of overcoming adversity. Amherst, Prometheus Book, 1997, 311 p.