bélyegkép|260px|Az első miskolci távíróállomás emléktáblája a Színház falán
A miskolci távközlés története 1859-ben kezdődött: ekkor lépett üzembe a távíróállomás a városban. Az első telefonvonal 15 évvel később létesült: a helyi tűzoltókat segítette. Az első telefonközpont 1888 decemberében kezdte meg munkáját, az induláskor 23 előfizetővel. Az előfizetőket még név alapján azonosították, az előfizetői számokat 1900-ban vezették be. Ekkorra érett meg a helyzet a telefonhálózat továbbvitelére, miután már Budapesttel és Kassával – ezeken keresztül pedig a külfölddel is – megnyílt a kapcsolatteremtés lehetősége. A telefonközpont a postával együtt, annak részeként költözött újabb és újabb bérleményekbe, mígnem felépült a miskolci Postapalota, ahol a távközlés is korszerű központot kapott. A második világháború során a németek meg akarták semmisíteni a telefonközpontot, de a dolgozók meghiúsították a robbantást és a berendezések elszállítását. Az 1950-es években hatalmas igény mutatkozott a telefonhálózat bővítésére, de ez évtizedekig meglehetősen lassú ütemben ment. 1987 végén telefonra várakozót regisztráltak, pedig időközben több mellékközpontot telepítettek a város különböző pontjain. A szinte ugrásszerű változás 1986-ban kezdődött, miután a Postapalota mögötti területen átadták a Regionális Távbeszélő Központot. 1990-ben a távközlés levált a postáról, és akkor Magyar Távközlési Rt., ma Magyar Telekom Nyrt. néven viszi tovább a szakterületet.
A kezdetek Az első távíróállomást 1859. május 27-én állították fel Miskolcon, és ideiglenesen az alig két évvel korábban elkészült Nemzeti Színház második emeletén helyezték el. Az első állomásvezető Francz Zappa, a távíró hivatalos nyelve pedig a német volt. Az első magyar távírófőnök Pathy Nagy Kálmán volt, akit 1870-ben neveztek ki.
Viszonylag hamar, már 1874-ben létesítették az első telefonvonalat a városban. Ez közérdekű távbeszélővonal volt, amely a miskolci Önkéntes Tűzoltó Egyesület munkáját segítette. Négy beszélő működtetésére volt alkalmas, amit 860 méter huzalhossz biztosított, és tűzjelző berendezésük is volt. A miskolci tűzoltókat ebben a tekintetben csak a kassai tűzoltók előzték meg. A vonal fölötti felügyeletet a postafőnök látta el.
A telefon azonban csak akkor indulhatott meg a szélesebb körben való elterjedtség felé, amikor telefonközpontot telepítettek, és ezen keresztül biztosították a kapcsolatot. A budapesti, Puskás Ferenc által, 1881. május 1-jén nyitott központ után sorrendben a következő városokban létesült telefonközpont: bélyegkép|250px|Wilhellm és Jenei hirdetése a Borsod-Miskolci Értesítő 1889/3. számában
VárosVállalkozóAz engedély kelte 1.TemesvárPuskás Tivadar1881. szeptember 13. 2.PozsonyKragl Károly1883. december 9. 3.SzegedPuskás Tivadar1883. december 9. 4.AradPuskás Tivadar1884. január 22. 5.PécsKoharits János1885. március 22. 6.ZágrábSchwartz Vilmos1886. augusztus 7. 7.DebrecenBalkányi Miklós1887. augusztus 24. 8.ÚjpestPuskás Tivadar1887. október 18. 9.MiskolcWilhellm Herman ésJenei Soma1888. április 29.
bélyegkép|250px|balra|Az első miskolci telefonközpont a Silbiger-ház udvarának hátsó felében működött (Széchenyi utca 52.) A telefon már 1881-től állami monopólium volt, ezért ritka kivételnek számított, hogy magánvállalkozás kapta meg a lehetőséget. Wilhelm Herrmann később így nyilatkozott erről: „Az utánam következő engedélyt Eger városának már nem adták ki, mert ott már az állam létesítette a telefont. Magam jártam előfizetőket gyűjteni. Az előfizetés díja 12 forint volt egy hónapra, ezért az összegért bármikor és bármennyit lehetett telefonálni…”. Az engedély megszerzése után a kassai Posta- és Távírda-igazgatóság szakértőt küldött ki Reif Illés posta- és távírdatitkár személyében, aki október 13. után végezte el a bejárást. Ezt követően gyors ütemben kezdődött a hálózat kiépítése, és a miskolci telefonközpontot 1888. december 15-én nyitották meg. A két „engedélyes”, Wilhellm Herman és Jenei Soma újsághirdetésben tette közzé vállalkozásuk indulását. Ekkor 24 előfizetőjük volt (18 intézményi és nyolc magán), és nyitottak két nyilvános állomást is. A készülékek a budapesti Terta gyárból érkeztek. A telefonközpont a mai Széchenyi utca 52. szám alatti Silbiger-ház udvarának hátsó szárnyában működött. Az épület az 1880-as években épült, s lényegében – eltekintve az üzletportáloktól – máig megőrizte eredeti homlokzatát. A városlakók egy része nem fogadta egyértelmű örömmel a telefonhálózat kiépülését, mert – feltehetően a sietség okozta szabálytalan szerelés miatt – a házfalakon vezetett huzalok „…kiállhatatlan zizegést, brugolást, sipolást vittek véghez” – írta a Borsod-Miskolci Értesítő. A panaszokat a Közmunka- és közlekedési minisztérium vizsgálta ki, és javításra, illetve pótlásokra kötelezte a vállalkozókat. 1891-ben Wilhellm Herman kiszállt az egyébként jól jövedelmező vállalkozásból, amit azután Jenei Soma vitt tovább.
A telefonközpontban dolgozó három, majd négy hölgy nehéz körülmények között dolgozott: a kapcsolószekrény előtt állva végezték munkájukat, fejükön nehéz fülhallgatót viseltek, a mikrofon az arcuk előtt elhelyezett huzalon lógott, munkaidejük 12–13 óra volt. Az első telefonos kisasszonyok közül háromnak ismert a neve: Jankovics Júlia, Jankovics Mária és Horeczky Hermina. Az éjjel-nappali ügyeletet 1895. május 1-jén vezették be. Kapcsolási számok még nem voltak, a hívott állomást név szerint kérték. Ráadásul a vonalak bontására külön kellett figyelniük (magyarul: bele kellett hallgatniuk, hogy folyik-e még a társalgás a felek között), mert a beszélgetés végét még nem jelezte a rendszer. A kisasszonyok havi 20 forintot kerestek, az előfizetők pedig havi 6 forint előfizetési díjat fizettek. 1888-ban korszerűsítették a központot, az új kapcsolószekrények már lehetővé tették az ülve való munkavégzést, és 1897-ben bevezették a mellbeszélő használatát is.
bélyegkép|250px|A posta egykori ideiglenes épülete (Radványi-ház, Déryné utca) Az első „telephon”-készülékek falra szerelhető fadobozok, ún. Berliner-rendszerű (LB) berendezések voltak. Az LB a Local Battery rövidítése, ami a helyi telepes rendszert jelöli: a mikrofon működtetéséhez szükséges egyenáramot a készülékben elhelyezett 24 voltos Leclanché-telep biztosította. A következő generáció a CB (common battery) jelű, központi, vagy közös telepről működtetett rendszer volt. A tetején két csengőharang, bal oldalán kézibeszélő, jobb oldalán a hívás kezdeményezésére szolgáló tekerő (kurbli), alatta egy második kézibeszélő, szemben pedig a beszélő tölcsér helyezkedett el. A készülékek csak 1902-től kerültek le a falról, ekkor kezdtek el gyártani itthon asztali készülékeket.
bélyegkép|balra|150px|Kézikapcsolású LB központ A miskolci telefonközpontnak 1895-ben 97, 1898-ban pedig már 141 előfizetője volt. 1890 után már csak állami telefonközpontok nyíltak, és a korábbiakat is fokozatosan megváltotta az állam. „A miskolci telefonhálózat 1900. április 1-jével állami kezelésbe került, vagyis a posta fogja kezelni az egészet, amely eddig Jenei Soma magántulajdona volt” – írta a Borsod-Miskolci Közlöny. A központ beköltözött a posta épületébe, amely akkor a mai Déryné (akkor Deák) utca 11. szám alatti Radványi-házban működött (ma banképület). Ekkor vezették be az előfizetők számmal való jelölését. A hálózatot folyamatosan bővítették, az addigi egyvezetékes rendszert kétvezetékessé alakították, de a kapcsolat még csak a városon belül volt meg. Új légvezeték-hálózatot és a vezetékek egy részének földalatti kábelekre való cseréjét is tervezték. A nyomvonalakat – az előírásoknak megfelelően – szakértő bizottság általi bejáráson döntötték el. A közvélemény egyre erőteljesebben sürgette a Budapest és Kassa irányába kiépített összeköttetést, sőt a kezdeményezéshez Eperjes is csatlakozott. A fővárossal és Kassával való kapcsolat 1900. október 26-án valósult meg, így rajtuk keresztül akár külfölddel is kapcsolatot lehetett teremteni. A második közvetlen vonal becsatlakozott a Budapest–Ungvár vonalba, majd 1905-ben létrejött a Nyíregyháza–Debrecen–Nagyvárad kapcsolat is. 1905-ben egyébként 255 előfizető volt, akik összesen helyi és 5088 interurbán beszélgetést folytattak le. Emellett 849 táviratot adtak fel és 700-at kaptak telefon útján. A szűkös hivatali körülmények miatt a posta 1906-ban ismét költözni kényszerült, ezúttal a Kazinczy utcai Munk-házba. Már ekkor felvetődött azonban egy új postaépület felépítésének is a gondolata.
Telefonkönyv eleinte nem volt, az első előfizetők neveit az induláskor megjelentetett laphirdetés tartalmazta. Az első ismert telefonkönyv 1908-ban készült a miskolci és a megyei előfizetők adataival. A következő 1912-ben jelent meg, majd az első világháború idején megjelent egy szaknévsor is. Ezt követően már időnként, többé-kevésbé rendszeresen jelentek meg a telefonkönyvek.
A 20. század bélyegkép|250px|A Magyar Telekom miskolci épülete 2007-ben Az első világháború, illetve a Trianon utáni rendezetlen, kissé kapkodó helyzetben a miskolci postát 1920-ban Posta- és Távírdaigazgatósággá minősítették, vezetője dr. Rákóczy Mihály főigazgató lett, majd 1923-ban az intézmény neve Miskolci Postaigazgatóságra változott. Az igazgatóságot 1924-ben ismét kirendeltséggé alakították, majd 1925. június 30-án megszüntették (de nem a postaszolgáltatást!), a területét Debrecen vette át. Ezután Miskolc, miután nem volt igazgatósági központ, némileg háttérbe szorult, pedig a város telefonforgalma 1930-ban ötödik volt az ország városai között. A fejlesztések – amelyek az ország más részein 1929-től megvalósultak – Miskolcon sokáig elmaradtak: az Ericsson AGF típusjelű új, gépi kapcsolású telefonközpontját csak 1939. május 17-én adták át, mégpedig Miskolc új, 1936-ban átadott Postapalotájában. A késlekedésnek előnyös vonatkozásai is voltak, mert átadásakor ez a központ volt Magyarország legkorszerűbb központja. A Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap így számolt be az eseményről: „Megkezdte működését Európa legmodernebb telefonközpontja, a miskolci automata.” A központ 500 előfizető bekapcsolásához szükséges állványegységekből állt, és 1300 fővonalú és 700 ikerállomásra tervezték. Működését 24 V-os telep biztosította. A forgógépek meghajtására szolgáló hajtómotorok közül az egyik hálózati váltóáramról, a másik, egyenáramú motor központi 24 voltos telepről működött, és csak szükség esetén kellett belépnie. A következő napon átadták az új távíróváltót is. Még abban az évben két törpeközpontot is üzembe helyeztek: Újdiósgyőrben, Diósgyőrben, majd 1941-ben Miskolctapolcán is egyet. A központ 1940-ben naponta több mint kapcsolást hajtott végre, az átlagos, órára vonatkoztatott fajlagos hívásszám meghaladta azt a szintet, amire tervezték. A következő napon átadták Miskolc új távíróváltóját is.
A második világháború idején, 1941. március 19-én, a németek a mai Hősök terére (akkor még rendezetlen terület) hírközlési egységeket telepítettek, a Postapalota telefonközpontjába pedig híradósokat ültettek, akik megfelelő számú viszonylatot lefoglaltak. 1944 késő őszén, amikor már visszavonulóban voltak, le akarták szerelni a telefonközpont minden szállítható egységét, amit pedig nem tudtak volna, azt fel akarták robbantani. A miskolci postások azonban titokban rengeteg alkatrészt, készüléket ládákba csomagolva kimentettek, és különböző helyekre eldugták. Először egy Murai nevű asztalos műhelyét töltötték fel, faforgács és hulladék alá rejtve a ládákat, a többit Hudák István tetemvári pincéjébe szállították. A művelet idejére a német parancsnokot a Postapalotában lakó postaigazgató, Csikesz Lajos foglalta le. A németek aláaknázták a géptermet, a helyközi központ kábeleit és a pincében lévő egyéb szerkezeteket, de ezek nagy részét a központ műszerészei megmentették: hatástalanították a robbanószerkezetek csaknem mindegyikét, így a robbanószerkezetek aktiválásakor csak a helyközi kábelek sérültek meg minimális mértékben.