A weimari köztársaság () a németországi monarchia államrendszerét 1919-ben felváltó polgári demokratikus, parlamenti képviseletű, szövetségi köztársaság történészek által adott neve, melyet Weimar városa után kapott, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés összeült. Az ország hivatalos elnevezése továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) volt. A köztársaság az első világháborút követő 1918–1919-i német forradalomban alakult ki.
Az 1919-es januári választások alapján Weimarba összehívott nemzetgyűlés Friedrich Ebertet, a legerősebb párt, a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) vezetőjét megválasztotta köztársasági elnöknek, Philipp Scheidemann (SPD) vezetésével koalíciós kormányt alakított, megszövegezte az ún. weimari alkotmányt, melyet ugyanazon év augusztus 11-én fogadtak el. Ez hiányosságai ellenére a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, mely széles körű polgári szabadságjogokat biztosított. A köztársaság stabilizálása éveket vett igénybe, számos bal- és jobboldali próbálkozás volt a megdöntésére, például a Bajor Tanácsköztársaság (1919), a Ruhr-felkelés (1920), a Kapp-puccs (1920) és a müncheni sörpuccs (1923). Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés nagyarányú területvesztéssel és rendkívül súlyos jóvátételi törlesztéssel büntette Németországot. A gazdaság az összeomlás szélén állt, az infláció elszabadult. A német járadékmárka bevezetése és a Dawes-terv rendezte a jóvátétel ügyét és az amerikai hitelek elindították a gazdasági fejlődést, mely néhány év alatt a világ legnagyobb termelékenységnövekedését produkálta. Külpolitikai téren a rapallói egyezmény (1922) a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, míg a locarnói egyezmény (1925) a határok garantálásával az európai megbékélést és Németországnak a Nemzetek Szövetségébe való felvételét (1926) szolgálta. Friedrich Ebert köztársasági elnök halála (1925) után Paul von Hindenburg töltötte be a tisztséget.
A köztársaság első komolyabb válságjelét az jelentette, amikor 1928-ban a két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt, a Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei – DNVP) és a Centrumpárt vezetésében jobbratolódás következett be. A DNVP elnöke a szélsőjobboldali Alfred Hugenberg lett, míg a Centrumpártban növekedett Heinrich Brüning és Franz von Papen politikai befolyása. A nagy gazdasági világválság (1929) kirobbanása következtében magasba szökött a munkanélküliség, az Adolf Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) támogatottsága gyors ütemben megnőtt. Az 1930-as választásokon a második legerősebb, míg az 1932-es választásokon a legerősebb párttá vált. A köztársaság kormányzása csak az alkotmány rendkívüli jogköröket biztosító 48. törvénycikkének egyre gyakoribb alkalmazásával volt lehetséges. Végül az újraválasztott Hindenburg 1933. január 30-án Hitlert bízta meg kormányalakítással, aki rövid idő alatt felszámolta a köztársaság demokratikus törvényeit, intézményeit, kiépítette a totális nemzetiszocialista diktatúrát, az úgynevezett Harmadik Birodalmat. A weimari alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, de a nemzetiszocialista többségű törvényhozás már tevékenysége legelején jelentéktelenné tette.
Története Az alkotmányreform bélyegkép|jobbra|Miksa badeni herceg (katonai egyenruhában) 1918. november 3-án
Az első világháborús vereség bizonyossá válásával, a fegyverszünet mielőbbi megkötésének szándéka Erich Ludendorff császári főszállásmestert és a köré tömörülő politikai erőket arra az indítványra késztette, hogy a Hohenzollern-ház hatalmának átmentése érdekében II. Vilmos császár Hertling kancellár helyére Miksa badeni herceget (Max von Baden) nevezze ki. A herceg liberális nézetei közismertek voltak, a brit uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték, ezért személye a legalkalmasabbnak tűnt, hogy elhitesse az antant vezetésével, hogy demokratikus változások történtek a császárságban. A herceg október elején koalíciós kormányt alakított, mely a Nemzeti Liberális Párt, a Haladó Néppárt, a katolikus Centrumpárt és az ún. többségi szociáldemokrata párt, illetve a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) részvételével jött létre. Az SPD-ben óriási viták előzték meg a kormányba való belépést. A pártvezetés megosztottságát mutatja, hogy az elnökség 25 tagja támogatta, míg 11 tagja ellenezte. Az SPD kormányba lépési feltételei igen mérsékeltek voltak, gyakorlatilag kimerültek az alkotmányos monarchia követelésében. Az SPD képviseletében Philipp Scheidemann, Gustav Bauer, Robert Schmidt és Eduard David belépett Miksa herceg kormányába.
1918. október 4-én a kormány a legfelső hadvezetés kezdeményezésére fegyverszünet közvetítését kérte Woodrow Wilson amerikai elnöktől, aki kinyilvánította, hogy csak a nép bizalmát bíró, demokratikus kormánnyal kész tárgyalni. A Reichstag október 22-én ült össze, s elhatározta az alkotmányreformot, ami lényegileg a császár hatalmának alkotmányos korlátozására irányult: „a hadüzenet és a békekötés többé már nem a császár és a Szövetségi Gyűlés kizárólagos joga volt, hanem a Reichstag jóváhagyása is kellett hozzá; kormánytagok Reichstag-képviselők lehettek; a birodalmi kancellár és az államtitkárok kinevezését a Reichstag bizalmához kötötte; a császár valamennyi politikai tettéért a birodalmi kancellár felelt; a tisztekre és a tábornokokra vonatkozó döntésekhez kancellári hozzájárulásra volt szükség.” Az alkotmányjogilag parlamenti-demokratikus monarchia új államformája 1918. október 28-án lépett életbe, ám fennállása két hétig sem tartott.
A novemberi forradalom (Novemberrevolution) A kieli matrózfelkelés bélyegkép|balra|Matróztüntetés Wilhelmshavenben 1918. november 10-én
Wilson tárgyalást elutasító jegyzéke a tábornoki kar ellenállását váltotta ki, akik a teljes mozgósítás és a harc végsőkig való folytatása mellett álltak ki. Erich Ludendorff gyávasággal vádolta a kormányt, melyre válaszul Max von Baden leváltatta, s helyébe Wilhelm Groener tábornokot neveztette ki a császárral. Reinhard Scheer tengernagy, a hadiflotta parancsnoka, önkényesen, a kormány tudomása nélkül október 27-én kifutási és támadási parancsot adott a többszörös túlerőben lévő brit hajóhaddal szemben, és fel akarta újítani a már 1917-ben beszüntetett korlátlan tengeralattjáró-háborút. Előbb az SMS Thüringen, majd az SMS Helgoland nevű hajókon a fűtők, később a teljes legénység megtagadta a parancsot, s kitűzték a forradalmi ellenállást jelképező vörös zászlókat. A parancsnokság 47 lázadó matrózt letartóztatott és katonai fogdába záratott. Erre az ellenállás kiszélesedett, sztrájkba lépett a kieli kikötő munkássága is. November 4-én Karl Artelt hajófűtő elnökletével megalakult az első forradalmi katonatanács. Az esemény mint a kieli matrózfelkelés (Kieler Matrosenaufstand) vonult be a történelembe. A párhuzamosan létrejövő munkástanács tagsága főleg többségi és független szociáldemokratákból állt. November 4-ére kiszabadították fogvatartott társaikat, elfoglalták az egész várost és 5-én egy 14 pontból álló követeléslistát adtak ki. A következő napokban az észak-németországi kikötővárosokban sorra munkás- és katonatanácsok alakultak, amelyek átvették a tényleges tartományi és helyi hatalmat. A tömegek a háború befejezését, s az egyre népszerűtlenebb császár lemondását, köztársaságot követeltek. A kormány megijedt az események váratlan alakulásától, s a történések lecsillapítására és ellenőrzésére Kielbe küldte Gustav Noskét, az SPD katonai szakértőjét, Hausmann minisztert és szárnysegédjét, Wilhelm Canarist, a katonai hírszerzés későbbi vezetőjét. Noskénak sikerült is a helyi katonatanácsban kezébe vennie az irányítást, de a forradalom továbbterjedését már nem tudta megakadályozni.
Az egész országban futótűzként terjedő forradalom hírére Hindenburg azzal bízta meg Groener tábornokot, hogy tárgyaljon Berlinben az SPD vezetőivel, melyre november 6-án került sor. Ezen a szociáldemokraták a rend helyreállításának programját képviselték, ugyanakkor felvetették a monarchia megmentése érdekében a császár azonnali lemondását. Groener a tárgyalások eredményeként azt javasolta Hindenburgnak, hogy a csapatok megbízhatatlansága miatt a forradalom fegyveres leverése helyett lépjen szövetségre az SPD-vel, aki ezt nehezen, de elfogadta.
A berlini forradalom vezetése a munkások képviselőiből álló bizalmitestület, az Obleute kezében volt, mely néhány napon belül általános felkelésre való felhívást szándékozott kiadni. Erre az SPD november 7-én ultimátumot intézett a kormányhoz: a császár azonnali lemondásának, a korlátlan gyülekezési és szervezkedési szabadságnak, a hadsereg és a rendőrség be nem avatkozásának, a porosz kormány SPD számára további pozíciókat biztosító átalakításának követelésével, ellenkező esetben az SPD kormányból történő kivonulását helyezték kilátásba. Ezzel egyidejűleg Münchenben a százezres tömeg lemondásra kényszerítette III. Lajos bajor királyt, a Wittelsbach-dinasztia utolsó uralkodó tagját. A hatalmat a munkástanács vette át, melyben egyenlő arányban vettek részt a többségi és a független szociáldemokraták (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD), s élén a független Kurt Eisner állt. November 8-án kikiáltották a köztársaságot, az ideiglenes bajor kormány miniszterelnöke szintén Kurt Eisner lett. A többi kisállamban hasonló forradalmi események zajlottak le.
A hatalomátadás és a (két) köztársaság kikiáltása bélyegkép|jobbra|Forradalmi tüntetés. Berlin, Unter den Linden, 1919. november 9.
November 8-án, miután kiderült, hogy a császár ragaszkodik trónjához, az SPD képviselői hatékony taktikai lépéssel elhagyták a kormányt, fenntartva azt a látszatot, hogy a forradalmi tömegekkel tartanak, így az események élére tudtak állni. November 9-én reggel az SPD lapja, a Vorwärts „Általános sztrájk!” főcímmel jelent meg. Berlinben általános sztrájkkal egybekötött hatalmas tüntetés kezdődött. A tömegek a monarchia megdöntését, a császár lemondását, tanácshatalmat követeltek, elfoglalták a császári palotákat, a város stratégiailag fontos pontjait, a rendőrkapitányságokat, a pályaudvarokat, a Reichstagot és más fontos középületeket. Ennek hatására II. Vilmos császár a belgiumi Spában lévő főhadiszállásra távozott, de lemondásra még mindig nem volt hajlandó, így Max von Baden miniszterelnök a forradalmi légkör nyomásának engedve önállóan jelentette be a császár leköszönését és a trónörökös lemondását a trónról. A kancellári nyilatkozat után hamarosan Németország Többségi Szociáldemokrata Pártja (MSPD) küldöttsége (Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Braun, és az üzemek két képviselője) jelent meg Miksa kancellárnál. „Nevükben Ebert kijelentette, hogy a vérontás elkerülése érdekében a kormányhatalmat a nép teljes bizalmát élvezők kezébe kell adni, s ebben pártjának is részesednie kell. Igennel felelt a kancellár azon kérdésére, hajlandó-e a birodalmi kancellári tisztséget átvenni. Ezután Scheidemann attól tartva, hogy kicsúsznak ellenőrzésük alól az események, »megelőzve« a függetleneket és a spartakistákat, 14 óra körül a Reichstag egyik ablakából rögtönzött beszédében kikiáltotta a köztársaságot.” Időközben megnyíltak a börtönök is, s szabadon engedték a politikai foglyokat, köztük a spartakisták egyik vezetőjét, Leo Jogichest.
Délután 4 óra körül a tengerészgyalogosok által elfoglalt császári palota erkélyéről a független szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Karl Liebknecht kikiáltotta a német szocialista köztársaságot, s meghirdette a „Minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak!” jelszót.
A Népmegbízottak Tanácsának megalakulása bélyegkép|jobbra|Hugo Haase (1905)
Este a Birodalmi Gyűlés épületében tárgyalásra ültek össze az SPD, az USPD és a Spartakus-csoport képviselői, hogy közös koalíciós kormányról állapodjanak meg. A kezdeti teljes elzárkózás után a spartakisták nevében Liebknecht és Wilhelm Pieck hat feltételhez kötötte a részvételt: