bélyegkép|IV. Béla ábrázolása a Thuróczi-krónikában bélyegkép|IV. Béla menekülése a tatárok elől IV. Béla (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország királya 1235-től haláláig. II. András magyar király és első felesége, Merániai Gertrúd második gyermeke. A magyar történeti emlékezetben az 1241–1242-es mongol pusztítás utáni országújjáépítő tevékenységéért „a második honalapítóként” tartják számon, emellett ő a Budavár alapítója is.
Trónra lépve szakított apja politikájával: megkezdte az eladományozott királyi birtokok visszavételét és a központi hatalom erősítését, valamint befogadta a hazánk területére érkező kunokat. Az országot felkészületlenül érő, súlyos pusztítást hozó tatárjárás után radikálisan átalakította az ország védelmi és gazdasági rendszerét: elindította a korszerű kővárak építését, nyugati telepeseket hívott be, városokat alapított és stabilizálta a pénzverést. Külpolitikájában a nyugati határvidék ellenőrzésére törekedett, ami a Babenberg-örökségért vívott évtizedes, II. Ottokár cseh királlyal szembeni háborúskodásba torkollott, de az 1260-as kroissenbrunni vereség után le kellett mondania Stájerországról. Uralkodása második felét a trónörökössel, fiával, a későbbi V. Istvánnal vívott hatalmi osztozkodás és az azt követő belháború árnyékolta be. Béla egy megerősített, tekintélyes külpolitikai súlyú királyságot hagyott utódjára, emlékét pedig a korabeli források és a sírjára vésett versek is a „szent béke” megteremtőjeként őrzik.
Út a trónig és uralkodásának kezdete
Apja, II. András halálát követően, 1235. október 14-énrubicon.huSzilágyi Sándor: A magyar nemzet történelme koronázták királlyá Székesfehérváron, jóllehet a főurak nyomására ifjabb királlyá koronázása már 1214-ben megtörtént. Elődeitől és utódaitól eltérően szertartására nem az I. István által alapított Nagyboldogasszony-bazilikában, hanem a Géza nagyfejedelem által 972-ben építtetett, majd Béla által kibővített Szent Péter és Pál-templomban került sor.
Béla már trónörökösként is nyílt viszályban állt apjával, uralmát megkezdve pedig azonnal szakított annak politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma, célja a királyi hatalom tekintélyének és III. Béla korának visszaállítása volt. Ennek érdekében megkezdte az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételét, hogy megtörje a bárók befolyását. Ezzel párhuzamosan 1237-ben privilégiummal erősítette meg a kialakuló hazai városok jogalapját jelentő fehérvári jogot.
A birtokvisszavételek azonban olyan heves ellenállást váltottak ki a nemesség körében, hogy a király 1239-ben kénytelen volt felhagyni velük. A belpolitikai válságot tovább mélyítette a pogány kunok befogadása. Béla elsősorban jelentős haderejük és megkeresztelésük reményében engedélyezte letelepedésüket, nomád életmódjuk miatt azonban állandósultak az összetűzések a helyi társadalommal.
A tatárjárás
1240 végére a mongol fősereg elérte az ország keleti határát. Béla már Julianus barát 1236-os Volga-vidéki útja kapcsán,„A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul.” Katona Tamás: A tatárjárás emlékezete. Bp., 1981, 99. oldal valamint Batu kán 1237-es, hódolásra felszólító leveléből„… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó, Debrecen, 1986; 113. oldal értesült a fenyegetésről, ám érdemi védelmi lépések helyett figyelmét a birtokvisszavételek kötötték le.
Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. A Kárpátok hágóinál emelt favédművek (gyepűk) gyengének bizonyultak a túlerővel szemben. A helyzetet súlyosbította, hogy a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban a magyar nemesek felkoncolták. A felbőszült kunok erre hatalmas pusztítást végezve kivonultak az országból, megfosztva a királyt legértékesebb, mozgékony könnyűlovas erejétől.
A király hívására egyedül Babenberg Frigyes osztrák herceg jelent meg Pesten, de egy kisebb tatár előőrs felett aratott győzelem után hazatért Bécsbe.Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 5. 10. A magyarok tevékenysége a sajómelléki (mohi) csatáig.
A mongolok támadása 1241 tavaszán indult meg három irányból. A Vereckei-hágót védő Tomaj nembeli Dénes nádor seregét hamar szétverték. Középkori hagyomány alapján a 19. századig úgy gondolták, hogy IV. Béla eközben Pesten hatalmas, 60–100 ezer fős sereget gyűjtött. A modern magyar hadtörténetírás a logisztikai, valamint a demográfiai realitásokat figyelembe véve azonban megállapította, hogy a magyar sereg valószínűsíthetően 15, de legfeljebb 25 ezer fegyveresből állhatott. Béla serege április elején indult meg Pestről, és a Sajó menti Muhinál vert tábort. A sík terepen, szűk szekérvárba zsúfolódott sereg elhelyezése végzetes taktikai hibának bizonyult.„Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.” Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó, Debrecen, 1986; 121. oldal Bár április 10-én éjjel Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek még visszaverte a hídfőnél próbálkozó mongolokat, másnap hajnalban az ellenfél bekerítette és megsemmisítette a királyi hadat. Ugrin érsek és a templomosok nagymestere elesett, Kálmán herceg halálos sebet kapott, maga a király is csak hívei önfeláldozása árán tudott elmenekülni.Kristó: Az Árpád-kor háborúi; 121. oldal
IV. Béla előbb északnyugatra, Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez menekült. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette, és egy korábbi békeszerződés ürügyén váltságdíjként kizsarolt tőle három határmenti vármegyét (Pozsony, Sopron, Vas). Az uralkodó hiába kért segítséget a pápától és a német-római császártól, magára maradt.
Eközben 1241 nyarára az ország keleti fele a Duna vonaláig a mongolok kezére került; a déli szárnycsapatok bevették Erdély kulcsvárait (Radna, Kolozsvár, Nagyvárad), a fősereg pedig Pestet elfoglalva hatalmas mészárlást rendezett. Télen a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, és Kádán kán vezetésével a király nyomába eredtek. Béla a családját a dalmáciai Splitbe, majd a jobban védhető Klissza várába küldte (ahol Osl nembeli I. Herbord udvari comes vigyázott rájuk),MNL.DF.86766.1248-05-01 végül ő maga is az Adriai-tenger egyik szigetén álló Trau várába menekült.
Kádán kán már Traut ostromolta, amikor 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul, a romba döntött országot hátrahagyva kivonult Magyarországról. A hirtelen visszavonulás oka a történettudományban ma is vitatott: szerepet játszhatott benne Ögödej mongol nagykán halála (és a kánválasztás), a nomád hadviselésre jellemző, hódítást előkészítő megfélemlítő taktika, de akár a magyar ellenállás és az éhínség okozta súlyos tatár katonai veszteségek is. A tatárok kivonulása után a király visszatért a romba döntött Magyarországra. Távozását kihasználva a dalmát tengerparton a Velencei Köztársaság 1243. június 5-én megtámadta, majd hosszas küzdelem után el is foglalta a stratégiai fontosságú Zárát.
A második honalapítás link=https://en.wikipedia.org/wiki/File:IV._B%C3%A9la_aranypecs%C3%A9tje.jpg|alt=|bélyegkép|IV. Béla aranypecsétje, aranybullája A visszatérő királyt a mongol hadjárat következményei ráébresztették korábbi belpolitikájának tarthatatlanságára. A továbbiakban konfrontáció helyett kompromisszumra törekedett: felhagyott a királyi birtokok erőszakos visszavételével, és az ország újjáépítése, valamint egy újabb mongol támadás elhárítása érdekében megegyezett a nagybirtokosokkal. A „második honalapítás” komplex, az ország működését átalakító reformprogram volt.
A védelem alapját a korszerű kővárakban látta. Szakítva a korábbi királyi monopóliummal, birtokokat adományozott azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonosok várakat építenek. A királyi család is példát mutatott: Mária királyné 1250 körül építtette fel Visegrádot. Alig három évtized alatt a magánvárak aránya 60 százalék fölé nőtt. Bár ez a lépés védelmet biztosított az országnak, hosszú távon a királyi hatalom meggyengüléséhez és a tartományurak felemelkedéséhez vezetett.Béres Attila: Akik az ország egy-egy részét a magukénak hitték – a magyar oligarchák fénykora A haderőreform során a tatárok nyílzáporának ellenálló nehézlovasság fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, a kiváltságolt városokat is lovagok kiállítására kötelezte. A déli határvédelem érdekében 1247-ben letelepítette a johannita lovagrendet a Szörénységben és Kunországban, ám a lovagok nem teljesítették a katonai és várépítési feltételeket, így a szerződést 1260 előtt felbontotta. Ennél sikeresebb volt a mozgékony, könnyűlovas erőt és jelentős népességet képviselő kunok visszahívása és végleges letelepítése az Alföldön.
A lakosságveszteség pótlására és a gazdaság újraindítására nyugati telepeseket (hospeseket) hívott be, és tudatos városfejlesztésbe kezdett. Ekkor kapott városi kiváltságot többek között Zólyom, Körmend, Korpona és Besztercebánya. A király a privilégiumokat egy esetleges újabb támadás elleni védekezésül rendre kőfalak építéséhez kötötte (így tette szabad királyi várossá még a dalmáciai menekülése során, az 1242-es aranybullával a Zágráb melletti Gradecet is). A dalmáciai pozíciók és a hűséges városok erősítése érdekében, részben a velencei terjeszkedést (Zára elestét) ellensúlyozandó, 1244-ben szabad királyi városi rangot adományozott a tengerparti Pag városának is. A legjelentősebb városalapítása Budavár volt. A tatárdúlás után a védtelen pesti síkság lakosságát a jól védhető budai Vár-hegyre (akkori nevén pesti Új-hegyre) költöztette át, ahol 1243 és 1255 között kiépült az új, falakkal övezett település, amely hamarosan az ország új központjává vált.
bélyegkép|IV. Béla ezüstdénárjának hátlapja az uralkodó trónon ülő képmásával
A várépítésekkel és birtokadományozásokkal kieső királyi bevételeket az uralkodó a gazdaság modernizálásával pótolta. A földalapú jövedelmek helyett egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, vagyis a felségjogon szedett bevételek (a vámok, a sókereskedelem és a pénzverés haszna). Apjával ellentétben Béla értékálló, jó minőségű ezüstdénárokat veretett (a királyi pénzverdét Esztergomból a biztonságosabb Budára költöztette), ami nagymértékben fellendítette a bel- és külkereskedelmet.
Külpolitikai konfliktusok
A tatárjárás utáni külpolitika fókuszába a nyugati határvidék és az osztrák–stájer területek feletti ellenőrzés került. A konfliktus 1242 tavaszán kezdődött, amikor a tatárjárás dúlta Magyarország szorult helyzetét kihasználva II. (Civakodó) Frigyes osztrák herceg Pozsonynál rátört a nyugati gyepűkre. IV. Béla seregei visszaverték a támadást, és visszafoglalták a tatárjárás alatt a herceg által váltságdíjként kizsarolt három magyar vármegyét. Frigyes 1246 nyarán ismét Magyarországra támadt. A Lajta partján június 15-én megvívott csatában – amelyben a magyarok oldalán Béla veje, Rosztyiszlav csernyigovi herceg (Anna királylány férje) is részt vett – a magyar seregek vereséget szenvedtek, ám a harctéren elesett maga Frigyes herceg is. Vele férfiágon kihalt a térséget évszázadok óta uraló Babenberg-ház. A tartományt a pápa támogatásával átmenetileg VI. Hermann badeni őrgróf szerezte meg, de 1250-ben bekövetkezett halála után hatalmi űr keletkezett, és nyílt harc robbant ki a gazdag örökségért.