A macska, más néven házimacska (Felis silvestris catus) kisebb termetű húsevő emlős, ami a ragadozók rendjén belül a macskafélék (Felidae) családjának Felis neméhez és vadmacska (Felis silvestris) fajához tartozik. A vadmacska alfaja. Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának. Ugyanakkor a kedvencként tartott háziállatok között más nemekkel keresztezett hibridjei is találhatók, ilyen például az itt felsorolt sziámi macska v. bengáli macska is. Emellett meglehetősen intelligens, beidomítható egyszerű parancsok végrehajtására vagy szerkezetek működtetésére – illetve képes önállóan is kisebb feladatok betanulására (lásd: A macska intelligenciája).
Körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, háziasításának első ábrázolása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt.
2004-ben Jean-Denis Vigne és kollégái (Nemzeti Természettudományi Múzeum, Párizs) jelentése a macska háziasítására vonatkozó legkorábbi tárgyi bizonyíték feltárásával foglalkozik. A lelet egy ciprusi emberi sírból került elő, melyben egy meghatározatlan nemű felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. A lelet mintegy 9500 éves. A sírból a csontok mellett kőszerszámok, vasoxid-maradványok, maroknyi tengeri kagyló és (az emberi csontoktól 40 cm-re) a saját sírjából egy nyolc hónapos macska csontváza került elő, melyet az emberrel megegyezően nyugati irányba nézve fektettek. Mivel a macska nem őshonos a Mediterrán medence szigetein, ezért csak a szárazföldről kerülhetett oda, minden bizonnyal a közeli levantei partokról. A lelet az ember és a macska tudatos együttélésének bizonyítéka kb. 10 000 évvel ezelőttről a mai Közel-Keletnek nevezett területen. Ez összhangban van a genetikai kutatások eredményeivel is, melyek szintén ezt a földrajzi és időbeli eredetet erősítik. Úgy tűnik, a macska háziasítása az első emberi települések létrejöttének idején, a neolitikus korban történhetett a termékeny félholdként ismert területen.Scientific American, June, 2009, By Carlos A. Driscoll, Juliet Clutton-Brock, Andrew C. Kitchener and Stephen J. O’Brien
A macskának számos fajtája és színváltozata létezik. Csupasz és farok nélküli változatait is kitenyésztették. A macskák több mint százféle hangjel és testbeszéd segítségével kommunikálnak, mint például nyávogás („miaú”), dorombolás, bújás, fújás, morgás, perregés. A lovakhoz és más háziállatokhoz hasonlóan a macskák is képesek vadon élve fennmaradni. Az önállóan élő macskák gyakran kisebb kolóniákat alkotnak. Az állatvédők beszámolói szerint azonban hosszú távon csak igen kevés példány képes gazdátlanul életben maradni, többségüket elpusztítják a járművek, a ragadozók, az éhség, az időjárás viszontagságai és a betegségek. Ezért számos országban, köztük hazánkban is a macskák és más társállatok elhagyása, illetve otthonukból való szándékos eltávolítása (bántalmazásukhoz hasonlóan) büntetendő.. A jelenleg hatályos büntető törvénykönyvben a 244. § b) pontja foglalkozik a kérdéssel. A macska sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel. Általában tisztelik, de olykor becsmérlik is.
Etimológia A „macska” szó szláv eredetű; szerbül, szlovákul, szlovénül, horvátul is mačka. Ez a szláv nyelvekben jelen levő macskahangutánzó vagy macskahívogató szóból ered. A szerbeknél ma is „macs-macs-macs” szóval csalogatják a macskát.
Tudományos osztályozás A háziasítása előtti legközelebbi őse az afrikai vadmacska, avagy líbiai fakómacska (Felis silvestris lybica).
bélyegkép|balra|Európai vadmacska (Felis silvestris) bélyegkép|Afrikai vadmacska (Felis silvestris lybica)
1758-ban Linné a házi macskának a Felis catus rendszertani nevet adta, 1775-ben Johann Christian Daniel von Schreber a vadmacskát Felis silvestris néven sorolta be. Jelenleg a házi macskát ennek alfajaként tartják számon; a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében a faj hivatalos neve azonban F. catus, mivel ezt Linné elsőként publikálta. A gyakorlatban azonban a biológusok a vadmacska példányait F. silvestris, a házi macska példányait pedig F. catus néven tartják számon. A Zoológiai Nevezéktan Közleménye (2003. március 31-én megjelent 60. kötetének 1. részében) 2027-es számú szakvéleménye alapján 17 meghatározott faj a vad fajok alapján nevezendő meg, amennyiben azok egyidősek a vadmacskával vagy annak háziasított formáival. Ennek értelmében a vadmacska neve F. silvestris, a háziasított alfajaié pedig F. silvestris catus (a F. catus továbbra is érvényes marad azokra a háziasított formákra, melyek más őstől származnak).
Johann Christian Polycarp Erxleben Anfangsgründe der Naturlehre (1772) és Systema regni animalis (1777) című műveiben Felis domesticus néven jegyezte fel a házi macskát. A Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében ez az elnevezés és változatai a Felis catus domesticus és a Felis silvestris domesticus habár gyakran láthatók, érvénytelenek.
Ha a régebbi rendszertant nézzük, a házi macskának két külön alfaja létezik vagy tenyésztették ki: a közönséges vagy európai házi macska és a sziáminak is nevezett ázsiai házi macska. Ha viszont magát a házi macskát alfajnak nevezzük, akkor e két állat csak variációnak vagy fővariációnak mondható, vagyis nem sorolható be semmilyen rendszertani egységbe. E két változatot még sok alvariáció követi, például az amerikai macska, mely a közönséges vagy a keleti macska, mely a sziámi macska egyik változata. Persze létezik ezek közül hosszú szőrű is, amely mégcsak nem is variáció, hanem egy bizonyos génkombinálódás következménye, egyfajta mutálásnak nevezhető.
Ismertebb macskafajták
Hosszú szőrű macskák Egyszínű perzsák vörös cirmos perzsa (a 17. század közepén alakulhatott ki) fehér perzsa fekete perzsa (a 16. század végén alakulhatott ki) kámea perzsa csincsilla füst perzsa
Kétszínű perzsák vörös-fehér perzsa fekete-fehér perzsa teknőctarka perzsa teknőctarka és fehér perzsa ezüst cirmos perzsa barna cirmos perzsa
Egyéb hosszú szőrű macskák balinéz birman (másnéven Burmai szent templommacska) Maine Coon Van-macska török angóramacska himalája Norvég erdei macska ragdoll ragamuffin szomáli
Rövid szőrű macskák Brit rövidszőrűek krém kék-krém fekete fekete spriccelt fehér barna cirmos teknőctarka teknőctarka és fehér márványmintás
Amerikai rövidszőrűek makréla ezüst foltos vörös cirmos bengáli szavanna
Egyéb rövidszőrű macskák japán csonkafarkú macska ocicat man-szigeti macska chartreux keleti macska korat szfinx szingapúri macska skót lógófülű macska cymric európai rövidszőrű
Abeszin orosz kék cirmos házi macska fehér házi macska
Burma macskák barna burma vörös burma
Sziámi macskák fókaszínű sziámi csokoládészínű sziámi
Rex macskák cornish rex devon rex
Története A macska háziasítása és története A macska háziasítása rendkívül sokáig tartott, kezdete az ember letelepedésének időszakára tehető.
Egyre több bizonyíték kerül elő, melyek azt bizonyítják, hogy a folyamat már jóval előbb elkezdődött, mint ahogyan azt korábban gondoltuk. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, melyek korát 9000 évesre becsülik. Egy ideig nem volt bizonyíték arra, hogy ezek tényleg háziasított állatok lehettek, de egy francia paleozoológus, Jean-Denis Vigne és munkatársai 2004 áprilisában a ciprusi Shilloukambos mellett feltártak egy egykori kőkorszaki település temetőjében egy sírt, amelyben az eltemetett ember mellett egy macska csontjait is megtalálták. Anatóliában is találtak olyan, körülbelül i. e. 6000 táján készült szobrokat, amelyek macskával játszó asszonyokat ábrázolnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy a macska háziasítása Elő-Ázsia területén már 9500 évvel ezelőtt is elkezdődhetett. Egy 2007-es DNS-vizsgálat eredménye szerint ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, majd a termékeny félhold területén élő emberekhez szegődött, hamarabb, mint a kutya.
bélyegkép|250px|Básztet istennő mint macska (Louvre). Básztetet eleinte oroszlán-, később macskaformában tisztelték és az ókori egyiptomiak egyik legnépszerűbb istensége volt
Az ókori Egyiptomból az ember és a macska közötti kapcsolatot igazoló első leletek (múmiák és írásos adatok) az Ó- és Középbirodalom közötti időszakban, az első átmeneti korban (i. e. 2000 körül) keletkeztek, mikor a macska háziasítása már valószínűleg megtörtént, ugyanis a „miú” és „mií” (avagy „imiú” és „imií”) néven feljegyzett hím és nőstény macskákról nem derült ki egyértelműen, hogy vadállatok voltak-e. Kezdetben csak szent állatként – Básztet szent állataként – tisztelték őket (elpusztításuk halálbüntetést vont maga után) és saját kultuszuk alakult ki, később azonban már amiatt is tenyésztették a macskákat, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is. A macskakultusz erejét jól példázza az az i. e. 525-ben lezajlott hadjárat, mely során II. Kambüszész, perzsa király meghódította Egyiptomot, miután Pelusium ostrománál katonái fedezéséhez élő macskákat (és más az egyiptomiak által szentként tisztelt állatokat) használt fel, mivel rájött, hogy emiatt hadseregével az egyiptomiak nem lesznek hajlandók harcba szállni. (Megjegyzendő, hogy Perzsiában, ahol ez idő tájt a macskákat nem kedvelték különösebben, a muzulmán hit elterjedéséig a kutya számított szent állatnak, bár a fekete macska ezután is a gonoszságot szimbolizálta.) Szicíliai Diodórosz is feljegyzett egy Julius Caesar idejében történt esetet, mikor a feldühödött tömeg végzett egy rómaival, aki véletlenül megölt egy macskát.
Közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy az ősi Egyiptom szent macskáinak egyenes ági leszármazottai napjainkban a kenyai Lamu szigetvilágában élnek. A közvetett bizonyítékok: a hasonló testfelépítés, az archeológiai bizonyíték az évezredes élőhelyekre vonatkozóan, a Lamu és Egyiptom között zajlott vörös-tengeri kereskedelem és a szigetek genetikai elkülönülése.
Számos kínai rajz bizonyítja, hogy a Távol-Keleten már i. e. 1500 körül ismerték a macskát, mely az Egyiptommal ősidők óta kapcsolatban álló Indiából kerülhetett oda, ahol vallási ceremóniáknál kapott fontos szerepet. Kezdetben a gazdagok státusszimbóluma volt, majd a későbbiekben az értékes selyem kártevőktől való megvédéséhez használták fel. Japánban a szent iratok megóvásában nyújtott segítséget.
Az ókori görögök és rómaiak az egyiptomiakhoz hasonlóan nagy tiszteletben tartották őket. Habár Európában már az i. e. 5. században megjelentek a macskák az Appennini-félszigeten létrehozott görög területen, Magna Graeciában, viszonylag későn, az 1. században kezdtek elterjedni az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező állatok, melyek génállományát a későbbiekben az európai vadmacskával történő kereszteződés gazdagította. Egyiptomból az akkortájt féltve őrzött macskák első példányait a görögök csempészték ki, és mire a fáraó csapatokat küldött a visszaszerzésükre, már megkezdődött az állatok terjesztése (a föníciaiak részvételével) a Földközi-tengeren keresztül. Britanniába (ahogy Pannóniába is), az első példányokat a rómaiak vitték be, akik számára az eleinte luxusállatként tartott macskák a szabadság és a függetlenség jelképévé váltak.