A magyar nyelv szókincse is arra mutat, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek családjába tartozik. Ezt a magyar és a nemzetközi nyelvtudomány kétségtelen ténynek tartja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarok genetikailag is rokonságban lettek volna a finnugor népekkel, még kevésbé mondható el ez a mai magyarságról. Mértékadó történészek feltételezik, hogy a genetikailag és kulturálisan közép-ázsiai eredetű ősmagyarok bizonyos finnugor csoportokkal való évszázados együttélés során, nyelvcsere révén jutottak alapvetően finnugor szerkezetű, hangzású és szókészletű nyelvükhöz.
A magyar szókincs eredete A legelfogadottabb elmélet szerint szókincsünk egy része finnugor (azaz saját és önfejlődéses) eredetű, ezt a legjobban a magyar szóbokrokat bemutató Czuczor–Fogarasi-szótár igazolja. A mai magyar szövegekben előforduló szavaknak a nyelvészet álláspontja szerint 80-90%-a finnugor szavakra vezethető vissza, ugyanakkor alig 500 alapszó rokonítható közvetlenül a finnugor nyelvek valamelyikével. A magyar nyelv emellett már az ősmagyar korban magába olvasztott iráni (alán, perzsa stb.) és török szavakat. Ez utóbbiakról sok laikus úgy tartja, hogy nem egyszerűen nyelvi kölcsönzés eredményei, a türk–magyar nyelvrokonság elmélete szerint ugyanis a magyar a török nyelvekkel áll közelebbi rokonságban. A türk-magyar nyelvrokonításnak gyakran erős politikai felhangja is van. (lásd: turanizmus ). A honfoglalás korától mutatható ki jelentős szláv hatás. Az ómagyar nyelv korában (896-1526) a magyar nyelv elsősorban latin és újlatin elemekkel bővült, és – különösen Mátyás idején – a francia és olasz szavak is megjelentek, ekkor a déli- és északi-szláv nyelvekben eltérő szavak a magyar közvetítésével jutottak el egymáshoz. Majd a középmagyar nyelv (1526-1772) korszakában a német behatás nyomait lehet felfedezni. A török hódoltság alatt jelentős volt az oszmán-török hatás, ez azonban a hódoltsági területek fokozatos elnéptelenedése miatt kevésbé érvényesült (pl.: Bács 1522-1550 között a magyarok teljesen eltűntek, a lakosságot kicserélték más nyelvűekreBárczi Géza: A magyar nyelv életrajza /1962.március/(Custos kiadó 1996)). A 18. századtól kezdve megerősödött a német nyelv hatása, a 20. században pedig számos nemzetközi vándorszó került a magyar nyelvbe, főleg az angolból, illetve kisebb részben a franciából, olaszból és más nyelvekből.
A nyelvi átvételek gyakran érdekes történelmi összefüggésekre is mutathatnak, azonban ezekkel a következtetésekkel nagyon óvatosan kell bánni, mert az idegen nyelvből történt átvételek semmiképpen sem bizonyítják azt, hogy az adott fogalmat azt megelőzően nem ismerték az átvevő nyelvben. Sokszor előfordul, hogy az adott fogalomra, tárgyra saját szó is volt korábban az adott nyelvben, a jövevény egyszerűen annak a helyébe lépett.
Finnugor eredetű szavak a magyar nyelvben Állatvilág hal, keszeg, őn, menyhal, sün, nyúl, nyuszt, egér, róka, eb (kutya) ló, lúd, fajd, fogoly; méh, hangya, légy, szú
Mindennapi élet háló, vejsze (nádból vagy vesszőből készített halfogó rekeszték), hajó, nyíl, íj, ideg, lő, fog (ige); fő, főz, süt, fazék, lé, eszik, iszik, köles, kenyér, ajtó, küszöb, ház, lakik, rak (ige, épít jelentésben); lepel, öv, szíj, fúró, kés, nyereg, ostor, kengyel nevét. (A kengyel valószínűleg összetétel: egyik eleme, a kengy bőr lábbelit jelentett, a másik pedig a valaminek alja jelentésű al szó: e magyarázat szerint a kengyel jelentése „talp alá való”.)
A szavak jelentéstartalma, az a tárgy, dolog, amit eredetileg jelöltek, idővel nagy változásokon mehetett keresztül. A ház oldalát jelentő ősi szavunk, a fal eredetileg növényi fonadékból készített rekesztőhálót jelentett, később vesszőfonadékot, amelyet a kunyhó falaként sárral betapasztottak. Az ágy is finnugor eredetű szó, de az őskorban ez a földre terített nemez vagy bőr fekhelyet jelentette.
Természeti jelenségek ég, menny, világ, villám, csillag, éj, hajnal, víz, jég, hó, fagy, tó, vadon, ár (áradat), hegy, orom, tűz, domb, tél, tavasz, ősz. (A nyár szó valószínűleg ótörök eredetű.)
Testrészek szem, száj, kéz, szív, fej (fő), fül, máj, áll, váll, mell, epe, könyök, arasz. Az arc szó összetétel eredménye, az ősi orr és a száj szavakból alakult ki (orr+sza, orca). Hasonló összeolvadás zajlott le más finnugor nyelvekben is.
Rokonság apa, anya, fiú, öcs (eredeti jelentése „húg”), ip, nap, meny, vő, lány. Az ember szó is ősi eredetű: első eleme, az em jelentése „nő” volt (ez rejlik az emse meg az Emese szavakban is), második tagja, a ber pedig a férj, férfi szó "fér" tagjának felel meg. Az ember tehát szóról szóra annyit jelentett: „nő + férfi”. Ebben az esetben is hasonló összeolvadások történtek más finnugor nyelvekben is.
Ősi finnugor eredetűek a személynévmások is: az én, te, ő, mi, ti, ők.
Számok A számnevek legtöbbje szintén finnugor eredetű, így az egy, kettő, három, négy, öt, hat. A hét, a tíz, a száz viszont már iráni eredetű, de érdekes módon eljutottak a többi finnugor nyelvbe is, ami nyilván azt jelenti, hogy mindezek a népcsoportok már korán kapcsolatba kerültek iráni kereskedőkkel.
A finnugor szavaknak nem csak az ősi jelentése, hanem a használatuk gyakorisága is jellegzetes: egy kutatás szerint a beszélt magyar nyelvben minden három szó közül kettő finnugor eredetű.
A szókincs bővülésének forrásai
Iráni eredetű szavak Az Uráltól délre elterülő vidék kereskedői ebben a korban a perzsák voltak, Nyelvük a szkíták, a szarmaták, a médek, alánok (vagy másképp oszétok) nyelvével együtt az iráni nyelvek közé tartozik. Iráni hatás más finnugor nyelveket is ért, így a legtöbb rokon nyelvben megtalálható az ősi iráni eredetű arany, illetve a hét, tíz, száz számnevek. Valószínűleg iráni eredetű a magyarban a tehén, a nemez, a sátor, a fizet (ige), az öszvér, a szekér és a vászon szó is.
Az iráni nyelveken belül alán vagy oszét eredetű magyar szavak: asszony, híd, vért, verem, tölgy, méreg, üveg, kard, húg, gazdag, zöld, egész. Az egykori kölcsönös hatás emléke az, hogy a nyelvészek megállapítása szerint a mai két nyelvben ugyancsak hasonlóan hangzó részeg és kert szavak pedig az ősmagyarból kerültek annak idején az oszétba.
A középperzsa, úgynevezett pehlevi nyelvből kerültek a magyarba a kereskedelemmel kapcsolatos vásár és vám szavak. A vásár szó egy másik változatban is eljutott a 19. században, nemzetközi közvetítéssel, a perzsából a magyarba, ez pedig a bazár. Fontos perzsa eredetű szavunk a vár, amiből, már a magyarban, a város szó is kialakult.
Ótörök eredetű szavak a magyar nyelvben
A magyar nyelv már az időszámításunk előtti korban is szoros kapcsolatban volt ótörök nyelvekkel. Olyan szavaink is vannak, amelyek ótörök eredetűek, de a magyaron kívül a vogulok és osztjákok nyelvébe is eljutottak, mint a hód meg a hattyú. A szoros együttélésre jellemző, hogy a magyarság a nyugati nyelvekben elterjedt nevét: a bungarus, Ungar, Hungarian alakot az onogur törzsek nevéből kapta (akiknek neve szó szerint annyit jelentett: „tíz nyíl”). Az onogurokat egy bizánci görög forrás bulgaroknak nevezi, ami szintén ótörök nyelven „keveréket” jelentett. Minden bizonnyal ebbe a népcsoportba tartoztak az onogurok és a magyarok is.
A két-háromszáz ótörök eredetű magyar szó között van:
a vadászat és az állatvilág szavaiból a hurok, tőr (vadfogó eszköz), borz, görény, bölény, oroszlán, keselyű, ölyv, turul, karvaly, sólyom, túzok, gödény, béka, szúnyog, a halak közül a süllő, tok, sőreg; növények: gyertyán, a kőris, a bükk, a gyopár, a gyékény; az állattenyésztés témájában a bika, ökör, tinó, ürü, kos, borjú, kecske, ártány, disznó, serte, vályú, gyapjú, sajt, túró, béklyó, ól, karám, gyeplő, kantár, tengely; mezőgazdasággal kapcsolatos szavak: tarló, eke, sarló, boglya,búza, árpa, szérű, őröl, dara, alma, körte, som, dió, szőlő, bor, komló, kender, bors, borsó, torma; lakóhellyel kapcsolatos szavak közül: a sátor, kapu, karó, kút, szék; mesterségekkel kapcsolatos szavak közül a balta, csákány, gyűszű, szűcs, ács, szatócs; a gyártani, tekerni, gyúrni, gyűrni igék; öltözködéssel kapcsolatosak a bársony, gyöngy, gyűrű, csat, saru, kép, tükör, kincs, ködmön, köpönyeg; testrészek: boka, nyak, térd, kar, gyomor, szakáll.
Ótörök eredetű még például a béke, bér, barom (eredeti jelentése „vagyon”), a bölcső és a koporsó szavunk is, bár az utóbbi akkoriban csak ládát jelentett.
Hasonlóképpen ótörök eredetűek olyan fontos szavaink is, mint a törvény, tanú, tolmács (ez a szó aztán a magyarból került tovább a németbe Dolmetsch alakban), az érdem, gyalázat, tor, gyász, ál (álnok), bátor, gyáva, ész, írni, betű, szám, ok, idő, kor, dél. Vallási jellegű szavaink között ótörök eredetű az ősi üd („szent”, „kitűnő”), amiből az üdvös és az ünnep (üd-nap, azaz „szent nap”) szavunk származott, továbbá a táltos, bölcs, boszorkány, sárkány.
Honfoglalás utáni jövevényszavak Oszmán-török eredetű szavak A 16–17. századi magyarországi török hódoltság idején újabb török eredetű szavakat fogadott magába a magyar nyelv, ezúttal már nem a különböző ótörök nyelvekből, hanem oszmán-török nyelvi forrásból, amelyek közül mintegy ötven ma is élő eleme beszédünknek, mint a bicska, kicsi, kefe, teve, dolmány, kalpag, pamut, papucs, mamusz, bogrács, pite, tarhonya, tepsi; dívány, csibuk, kávé, ibrik, findzsa.
Szláv eredetű szavak Szláv eredetű szavaink száma igen nagy, mintegy félezer. Ezek is különféle utakon-módokon keresztül jutottak el a magyar nyelvbe. A legősibb szláv szavaink óorosz eredetűek, és még a honfoglalás előtt, a sztyeppén kezdhették el azokat használni az ősmagyarok. Ilyen a lengyel, jász népnév, a halom, a kerecsen, a varsa, talán a tanya, amelynek eredeti jelentése „halászóhely” volt.
A szláv szavak nagyobb mértékű beáramlása a Kárpát-medencében talált szláv lakosság asszimilációjával, az államalapítás korában indult meg. A kereszténység terjesztésében sok szláv térítő vett részt. Ebből a korból származnak a király (a szláv szó végső forrása Nagy Károly Karl neve, aminek eredeti német jelentése „legény”), valamint az ispán, megye, tiszt, pénz, perel, pecsét szavaink. A keresztény vallás terjesztésével kerültek be nyelvünkbe a keresztel, szent, malaszt, pap, barát, érsek, apáca, apát, zarándok, pünkösd szavak, a hét napjai közül a szerda, csütörtök, péntek és szombat neve. Lehetséges azonban, hogy a „kereszt” (ami végső soron Krisztus görög eredetű nevének Kriszt változatára megy vissza) és a „szombat” (ami végső soron szintén görög eredetű) már a honfoglalás előtt, a keleti, bizánci jellegű kereszténységgel kialakult kapcsolatok révén a magyarba került.
Nagyon sok mezőgazdasági, kisipari szakszó is a szláv nyelvekből került a magyarba, ez azonban nem jelenti azt, hogy átvételük előtt a korabeli magyarok számára az adott tevékenység vagy tárgy ismeretlen lett volna. Legtöbbször voltak arra megfelelő szavaik, de azokat felváltotta a szláv szó.
A mezőgazdasággal kapcsolatos szláv eredetű szavak: rozs, zab, gabona, csép, szalma, pelyva vagy polyva, széna, kazal, asztag, barázda, ugar, mezsgye, paraszt (eredetileg „egyszerű, nyers, durva”), bárány, birka, jászol, járom, iga, zabla, bab, lencse, szilva, cseresznye, barack, málna, szamóca. Ezek azonban a szláv nyelvekben sem mind eredeti szavak: a barack például végső soron latin eredetű, a cseresznye pedig kis-ázsiai görög eredetű); növény- és állatvilág: juhar, jegenye, boróka, cser, galagonya, rekettye, páfrány, gomba, moha, veréb, galamb, gerlice, szarka, csuka, pisztráng, rák, vidra; mesterségek: donga, abroncs, bodnár, kádár, kovács, kalapács, szekerce; lakás, berendezés: gerenda, asztal, lóca, pad, abrosz, párna, dunyha, zár, retesz, kulcs, konyha (végső fokon a latinból), katlan kémény, kondér; étkezés: káposzta, kolbász, kalács, szalonna, pecsenye, ebéd, uzsonna, vacsora; család: család, déd, unoka, dajka, cseléd, mostoha, koma; ruházat: ruha, nadrág, harisnya, palást, szoknya, párta; szellemi élet: babona, kuruzsol, varázsol, szabad, drága.