Evangélium

Az evangélium eredetileg a keresztény üzenetet jelentette és elsősorban úgy definiálható, mint Jézus beszédeinek, tanításainak és életének elbeszélése, amely a halálában csúcsosodik ki és a feltámadása utáni megjelenéseiről szóló beszámolókkal zárul.Alexander, Loveday (2006). "What is a Gospel?". In Barton, Stephen C. (ed.). The Cambridge Companion to the Gospels. Cambridge University Press. . Az evangélium a korai keresztény irodalom egyik műfaja, egyfajta ókori életrajz, amelyek célja, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy Jézus karizmatikus, csodatevő szent ember, sőt maga Isten megtestesülése, a várva várt Messiás és Megváltó, aki egyben példát mutatott a követőinek.Vermes, Geza (2013) . Christian Beginnings. Penguin.

Maga a szó görög eredetű (ευαγγέλιον, euangelion), jelentése jó hír, örömhír, amellyel általában az Újszövetség első négy könyvét jelölik, illetve azon ún. apokrif evangéliumokat, amelyek nem kerültek be az Újszövetségbe.

A négy kánoni evangéliumot azaz Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát valószínűleg isz. 65 és 110 között írták. Minden bizonnyal eredetileg nem volt címük, és így idézték őket a második század első felében (100–150). A ma ismert elnevezésük először a 180. év körül jelent meg. A hagyomány alapján a négy „szerző” – pontosabban akikről elnevezték az evangéliumokat – közül Máté eredetileg vámszedő volt, majd Jézus tanítványa és apostol lett. Márk fiatalon Péter apostol kísérője és tolmácsa lett. Lukács, aki orvos volt, később Pál apostol kísérőjévé szegődött. János halász volt, majd Mátéhoz hasonlóan Jézus tanítványa és apostola lett. A keresztény hagyománnyal szemben a legtöbb mai bibliatudós elutasítja, hogy ezen evangélisták szerezték volna a négy könyvet és szinte biztosak abban, hogy egyik mű sem szemtanútól származik, és mindegyik mű egy hosszú szóbeli hagyomány végterméke.Reddish, Mitchell (2011). An Introduction to The Gospels. Abingdon Press. .Byrskog, Samuel (2000). Story as History - History as Story: The Gospel Tradition in the Context of Ancient Oral History. Mohr Siebrek Ek. pp. 18–28, 69. .Rodriguez, Rafael. Jesus Darkly: Remembering Jesus with the New Testament. Abingdon Press. p. 57. .

Alig maradtak fenn megbízható adatok a keresztény biblikus irodalom történetének legkorábbi szakaszáról. Először Caesareai Eusebius, a IV. századi keresztény történetíró - aki a Római Birodalomhoz tartozó caesareai Maritima püspöke volt - igyekezett rendszerezni az előzményeket. A hitelesnek minősített és az apokrifnak nevezett iratok elkülönítéséről már a II. századtól viták folytak a keresztény közösségeken belül. A Jézusról és tanítványairól szóló legendákat először élőszóban terjesztették a „küldöttek”, vagyis az apostolok, s mielőtt írásos rögzítésükre került volna sor – s még azután is –, a más-más közösségekben különféle verziók és értelmezések gyökereztek meg.

Az első írott kánoni evangélium valószínűleg Márk evangéliuma (kb. 65–70), amelyet Máté és Lukács feltehetően forrásként használt. Ezen kívül valószínűsíthető az is, hogy Máténak és Lukácsnak volt még egy közös forrása, a feltételezett Q dokumentum. Az első három evangéliumot szinoptikus evangéliumoknak nevezik, mert számos vonatkozásban nagyon hasonlítanak egymáshoz, s egymást forrásként használhatták. A negyedik evangélium, János evangéliuma, több szempontból is eltérő képet mutat Jézusról és szolgálatairól.

A szinoptikus evangéliumok sok népszerű történetet, parabolát és beszédet tartalmaznak, például Jézus születését Bethlehemben, a hegyi beszédet, az utolsó vacsorát és a legfőbb parancsolatot. János viszont teológiai szempontból írja le Jézust, mint az örökkévaló Igét, az emberiség egyedüli Megváltóját. Mind a négy evangélium leírja Jézus fiúi mivoltát, csodatevő erejét, keresztre feszítését és feltámadását. Hagyományos módon a keresztény istentiszteletek részeként részleteket olvasnak fel az evangéliumokból.

A nem kanonizált evangéliumok a korai keresztény korban terjedtek el. Ezek közül néhány, például Tamás evangéliuma, nem rendelkezik az evangéliumokra jellemző elbeszélő kerettel. A nem kánoni evangéliumok később keletkeztek, mint a kánoniak, de Tamás esetében a kutatók véleménye megoszlik a pontos dátumot illetően.

Az elnevezés eredete A görög ευαγγέλιον kifejezés eredetileg a jó hír hozójának járó anyagi jutalmat jelentette.Haag, i. m., ’Evangélium’ szócikk. Jelentésmódosulást követően a szót elkezdték magára az üzenetre használni. A Septuagintában már ebben az értelemben találjuk:

Az Újszövetségben Jézus saját személyére vonatkoztatja az ószövetségi próféciákat. A názáreti zsinagógában tartott beszédben a fenti második idézet fölolvasása után:

Amikor Keresztelő János elküldte hozzá tanítványait, hogy tudakolják meg tőle, ő-e a Messiás, e szavakkal válaszolt: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” (Máté 11,2–6)

Tehát az Újszövetségben az evangélium szó elsődleges jelentése kifejezetten a Jézus által hirdetett üzenet.

Az egyetlen evangélium és az evangéliumok jobbra|bélyegkép|200px|A Codex aureus a középkori könyvfestészet remeke is egyben

Jézus evangéliuma A fentebb idézett Izajás-szöveg szerint az örömhír tartalma a következő: „Királlyá lett a te Istened.” Jézus pedig a következő üzenettel kezdte nyilvános működését: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Márk 1,16) (Az eredeti szöveg szerint: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Változtassátok meg a gondolkodásotokat, és higgyetek az evangéliumban.”) A Keresztelő Jánosnak küldött üzenetből látható, hogy saját messiási mivoltának egyik bizonyítékaként az evangélium hirdetését hozza föl. Tanításának újra és újra visszatérő fordulata pedig az Isten országa, szó szerint: Isten királysága v. „királyi uralma” (βασιλεια).Máténál e kifejezés hiányzik; a párhuzamos szöveghelyeken helyette a ’mennyek országa’ kifejezés olvasható. Feltehetőleg Máté azért kerülte az „Isten országa” kifejezés használatát, mert zsidó-keresztény célközönsége számára nem lett volna elfogadható Isten nevének (túl gyakori) használata.

A Keresztelő Jánosnak küldött üzenet (lásd fentebb) arra is rávilágít, hogy Jézusnál a szóbeli tanítás és az azt kísérő cselekedetek szerves egységet alkottak. Az evangéliumokban számos történetet találunk, amelyben Jézus szavai és tettei (pl. gyógyítás, csodatétel) szétválaszthatatlanul összefonódnak. Az újszövetségben a csoda fogalmára használt görög szavak (a szinoptikusoknál δυναμις, azaz erő; Jánosnál σημειον, azaz jel) szintén arra utalnak, hogy Jézus csodatételei nem öncélúak, hanem isteni küldetését igazoló jelek, erőmegnyilvánulások. Az újszövetségi beszámolók szerint Jézus egész működése – minden szava és tette – egyetlen tényt húz alá: az ő személyében beteljesedett a földön Isten megígért uralma. Ez a tény maga „az evangélium”.

Az egyház egyetlen evangéliuma: Jézus

A kereszténységnek – saját önértelmezése szerint – egyetlen evangéliuma van: maga Jézus Krisztus. Ez azonban konkrétan két dolgot jelent. Az egyház őrzi és továbbadja a Jézus által hirdetett örömhírt, tanúságot tesz Jézus személyéről.

E tanúságtétel egyik első és legtömörebb megfogalmazása ez volt: „Jézus a Krisztus.” Ezen állítás bizonyítékaként a Jézusról szóló kérügma (igehirdetés) kezdettől tartalmazta a később Krisztus-eseménynek nevezett történés-sorozat egyes elemeit, elsősorban a szenvedéstörténetetet és a feltámadást (lásd pl. a mellékelt idézetet). Később ezek kiegészültek Jézus életéből vett további eseményekkel, majd az ún. gyermekségtörténetekkel, és – elsősorban a páli levelekben (pl. Kol 1,15), illetve János evangéliumában (pl. a Logosz-himnusz) – Jézus kilétére vonatkozó teológiai reflexiókkal is.

Így az egyház által őrzött és továbbadott evangélium a következőképpen foglalható össze: Ugyanaz a Jézus, aki az 1. században a földön járva tanított, betegeket gyógyított, csodát tett és vigasztalta a szegényeket, s aki Pilátus helytartósága idején kereszthalált halt, majd feltámadt a halálból; ma is él, és folytatja működését a világ végéig, amíg „újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége”.Nicea–konstantinápolyi hitvallás

Az evangélium továbbadása Az újszövetségi beszámolók egyöntetű tanúsága szerint Jézus, amikor elküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot, nem írni, hanem beszélni küldte őket. Ennek következtében a ránk maradt első keresztény iratok (közülük a legrégebbi vélhetőleg Pál első levele a thesszalonikaiakhoz, ez az 50-es évek elejéről származik) – vagyis az apostoli levelek – nem Jézus életének eseményeivel foglalkoznak, hanem az egyház aktuális szervezeti és teológiai problémáival kapcsolatban adnak konkrét eligazítást. A keresztény hit jószerével az egész Mediterráneumban elterjedt már, mire – a közvélekedés szerint az első generációs szemtanúk halála kapcsán – fölmerült az igény az addig szóban továbbadott hagyomány írásba foglalására.

A ránk maradt írott evangéliumokból azonban kiderül, hogy már a Jézus-anyag szóbeli hagyományozása idején kialakultak, műfajokba szerveződtek és (részben) állandósultak bizonyos szövegformák. Ezek a szóbeli formálódás során „előre gyártott elemek” – csoda-elbeszélések, gyógyítások, ördögűzések, példabeszédek, tanítások, eszkatologikus beszédek, Jézus-logionok, apoftegmák, hitvallások stb., és nem utolsósorban a szenvedéstörténet – az egzegézis szabályainak szabatos alkalmazásával feltárhatók és azonosíthatók.

A Jézus nyilvános működését követő első néhány évszázadban, a „titkos tudásra” alapozott gnoszticizmus és misztériumvallások fénykorában szembeötlő volt a Jézusról szóló tanítás egyik legmarkánsabb jelensége: a nyilvánosság. Ez azt jelentette, hogy a szóban hagyományozott Jézus-anyag hozzáférhető volt mindenki számára – szó szerint korra, nemre, származásra és vallásra való tekintet nélkül;Az Újszövetségben ténylegesen olvashatunk felnőttek és gyermekek, férfiak és nők, zsidók és mindenféle nemzetiségű pogányok megtéréséről. azok számára is, akik nem csatlakoztak azon közösségekhez, amelyek utódait ma „kereszténység” néven ismerjük.

Ebből adódóan, amikor a Jézusról szóló történeteket és a neki tulajdonított beszédeket, ill. mondásokat írásba foglalták, a rendelkezésre álló anyagból ki-ki saját ismeretei, lehetőségei, szempontjai, valamint nem utolsósorban saját vallása szerint válogathatott. Továbbá az összegyűjtött anyagot minden szerző a saját szempontjai (célja, mondanivalója, olvasóközönsége) szerint szerkeszthette össze és önthette végső formába. Sőt, mivel ebben a korban a szerzői jog (mi több: a mai értelemben vett szerzőség) fogalma ismeretlen volt, a későbbi szerzők és szerkesztők minden további nélkül használták forrásként elődeik munkáit. A kor további – az iméntiekből következő – sajátossága, hogy a megszületett műveket korábban élt ismert emberek (elsősorban apostolok) neve alatt jegyezték. Ennek gyakorlati következménye az, hogy a ránk maradt iratok címében szerzőként megnevezett személy és az adott szöveg tényleges szerzősége között semmilyen szükségszerű összefüggés sincs. Ez igaz mind a kánoni, mind az ún. apokrif iratokra (evangéliumokra és levelekre egyaránt).Az apokrif iratok vonatkozásában: „Legtöbbjüket álnéven írták, egy-egy neves ószövetségi vagy újszövetségi egyéniség nevében (Hénok, Mózes, Jézus, apostolok), hogy az állítólagos szerző tekintélye által biztosítsák a kérdéses írás elfogadását.” (Tarjányi, i. m., p. 120.) A kanonizált evangéliumok szerzőségét illetően l. az egyes könyvek részletezésénél írt forrásokat.

Apokrif evangéliumok

A legismertebb apokrif evangéliumok a következők:

Evangélium

Źródło i licencja