bélyegkép|Férfi előadóművész a pekingi operában A pekingi opera (egyszerűsített kínai: 京剧, hagyományos kínai:京劇, pinjin: Jīngjù, magyaros átírás szerint: csingcsü) a tradicionális kínai színház egyik válfaja, amely kombinálja a zenét, az éneket, a pantomimművészetet, a táncot és az akrobatikát. A 18. század végén kezdett terjedni, majd a 19. század közepére fejlődött ki teljesen és vált elismert műfajjá. A Csing-dinasztia idején különösen népszerű lett, és Kína kulturális kincseinek egyikévé nőtte ki magát. A legismertebb társulatok északon Pekingben és , délen Sanghajban működtek. Ezt a művészeti formát Tajvanon is művelték, ahol guoju (國劇; pinjin: Guójù) néven volt ismert, továbbá elterjedt más országokban is, például az Egyesült Államokban és Japánban.
A pekingi operában négy fő előadótípus szerepel, , , és . Egy-egy társulatban általában több is megtalálható különböző összeállításokban, illetve számos másodlagos és harmadlagos előadóművész is. A gondosan megmunkált és színpompás jelmezeikkel az előadók jelentik a középpontot a pekingi opera jellemzően kopár színpadán. A művészek alkalmazzák a beszéd, ének, tánc és harci készségüket, amik inkább szimbolikusak és szemléletesek, és nem valósághűek. E képességeken túl az előadókat mozdulataik szépsége alapján értékelik. Az előadóművészeknek be kell tartaniuk bizonyos szövegbeli (stilisztikai) szabályokat, amelyek segítik a közönséget a cselekményben való eligazodásban. A cselekmény értelmét, jelentését minden egyes mozdulatnak ki kell fejeznie, a mozdulatoknak és a zenének együtt kell ezt elérnie. A pekingi opera zenéje és stílusú. A dallamok között megtalálhatóak áriák, kötött dallamok, valamint ütős elemek is. A pekingi opera repertoárjában több mint darab található, amelyek a kínai történelemből, a kínai folklórból, illetve egyre nagyobb mértékben napjainkból szerzik témájukat.
A kulturális forradalom idején a kínai művészet e formáját feudálisnak és burzsoának titulálták, és felváltotta a forradalmi opera, amit felesége, hozott létre és működtetett a forradalom idején, propaganda és tanítási célból. A kulturális forradalom után ezeket a módosításokat jórészt elvetették. Napjainkban a pekingi opera számos újításon esett át a csökkenő nézőszám miatt. Ezek az újítások – az előadások minőségbeli javítása, új előadásmódok bevezetése, új és eredeti darabok játszása – változó sikereket hoztak.
Elnevezés
Kínában ez a művészeti ág – koronként és területenként – több néven volt ismert. A legkorábbi kínai elnevezés a és dallamok kombinációjából pihuang volt. Ahogy növekedett a népszerűsége, vagy néven emlegették, ami a stílus kiindulópontjára, a fővárosra, Jingre és az előadás módjára, a re utalt. 1927-től 1949-ig Pekinget Beipingnek nevezték, a pekingi opera pedig vagy (平劇) volt, a város nevére tekintettel. Végül a Kínai Köztársaság megalapításával a főváros nevét visszaállították Beijingre, és a kontinentális Kínában létrehozott pekingi opera hivatalosan Jingju lett. A stílus tajvani elnevezése, a – vagyis a nemzeti színházi stílus – a kínai kormány valódi székhelye miatti vitát tükrözi.
Történelem
bélyegkép|balra|Sun Wukong alakítója a pekingi opera Journey to the West című darabjában
A pekingi opera akkor született, amikor a Négy Nagy Anhuj Társulat 1790-ben elvitte az operát (huiju) Pekingbe Csien-lung kínai császár születésnapjára. Eredetileg az udvar részére készült, később vált elérhetővé a nyilvánosság számára is. 1828-ban több híres hupeji társulat érkezett Pekingbe és lépett föl közösen az társaságokkal. Ez az együttműködés fokozatosan alakította ki a pekingi opera dallamait. A pekingi opera teljes kialakulásának elfogadott dátumát 1845-re teszik.Goldstein, Joshua S. (2007) pp. 3 Bár a stílus neve pekingi opera, eredetének forrása dél- és kelet-, amelyek a vagy a mandarin nyelv azonos nyelvjárását használják. A pekingi opera két fő dallama a és az , amelyek az operából kerültek bele 1750 körül. A – szó szerinti fordításban 'Skin Puppet Show' – a bábműsorokra utal, amely tartományból származik. A kínai bábjáték mindig tartalmaz éneklést, de sok párbeszédet is alkalmaz, amelyeket a mandarin nyelv egy régies formájában adnak elő, ehhez a Honanban és használt mandarin dialektus áll a legközelebb. A nyelv eme formáját a című könyvben jegyezték le. A magába olvasztotta más operák és helyi zhili zenei művészeti formák zenéjét. Egyes tudósok úgy vélik, hogy a a nyugat-shaanxi népi operából, a történelmi ból származik, míg számos előadásmódja, előadási elemei és esztétikai elvei a ból erednek, ami a korábbi udvari előadásmód volt.Goldstein, Joshua S. (2007) pp. 2
A pekingi opera nem egy masszív forma, inkább számos korábbi stílus ötvöződése. Azonban az új stílusnak is megalkotta sajátosságait. A főbb szerepekre vonatkozó ének követelményeket jelentősen csökkentették a pekingi operában. A szerepét játszónak ritkán van énekes szerepe ellentétben a stílus azonos szereplőjével. A dallamokat szintén egyszerűsítették, és különböző hagyományos hangszerekkel játsszák azokat, mint a korábbi formákban is. Talán a legjelentősebb sajátosság az akrobatikus elemek megjelenése. A pekingi opera népszerűsége a 19. században megnövekedett. Az Anhui társulatok a század közepére elérték a tökéletesség csúcsát, és meghívták őket a Tajping-felkelés idején alapított Tajping Mennyei Királyság udvarába. 1884-től Ce-hszi kínai császárné a pekingi opera támogatójává vált, megszilárdítva ezzel a stílust a korábbi helyett. A stílus népszerűségének oka annak egyszerűsége volt, mindössze néhány hang- és énekmintával. Ez lehetővé tette bárki számára az áriák előadását.
A pekingi operadarabokat kezdetben kizárólag férfiak adták elő, császár 1772-ben eltiltott minden női előadót Pekingben. Az 1870-es években először nem hivatalosan kerültek újra női színészek a színpadra. Eleinte férfi szerepeket alakítottak, később akkor ismerték el tehetségüket, amikor Li Maoer, egy korábbi pekingi opera előadóművész megalapította az első női pekingi operatársulatot Sanghajban. 1894-ben tűntek fel először Sanghajban az első női társulatok kereskedelmi előadáson. Ez újabb női társulatok alapítására bátorított másokat, ami népszerűségnövekedésnek indult. Ennek eredményeként színművész 1911-ben a Kínai Köztársaság megalakulását követően kérvényezte a tiltás feloldását, amit el is fogadtak, és 1912-ben a tilalom megszűnt.
A forradalmi opera és a pekingi opera Tajvanon
A kínai polgárháború után a pekingi opera mindkét részt vevő párt számára identitásuk gyújtópontjává vált. Amikor 1949-ben a kommunista párt került hatalomra a kontinentális Kína területén, az újonnan alakult kormány a művészetet igyekezett a kommunista ideológia szolgálatába állítani. Ennek következménye az lett, hogy a kommunizmus témáival nem foglalkozó drámai darabokat felforgatónak minősítették, és a kulturális forradalom idején be is tiltották.
A kulturális forradalom idején az opera kommunista ideológia terjesztésére való felhasználása elérte tetőpontját felesége, irányításával. A forradalmi vagy „minta opera” létrejöttét a kulturális forradalom egyik legnagyobb eredményének tekintették, ami Maónak azt a nézőpontját igyekezett kifejezni, hogy „a művészetnek a dolgozók, a parasztok és a katonák érdeklődését kell szolgálnia, és összhangban kell lennie a proletár ideológiával”.
A „nyolc minta opera” közül, amelyek abban az időben megmaradtak, öt pekingi opera mű volt. Köztük nevezetes volt a Vörös lámpás (The Legend of the Red Lantern, kínai: 红灯记; pinjin: Hong deng ji, magyaros átírás szerint: Hung teng csi), amit zongorakísérettel előadott koncert formájában hagyott jóvá . A „nyolc minta operán” kívüli egyéb előadások csak jelentős átalakítások után kerülhettek színpadra. Számos hagyományos darab végét módosították, és a korábban látható színpadi asszisztenseket eltávolították a pekingi operából. Az 1970-es évek végén a kulturális forradalom után ismét előtérbe kerültek a hagyományos pekingi operadarabok. A pekingi opera és más színházművészeti stílusok is vita tárgyát képezték 1982-ben, a 12. Országos Népi Gyűlés előtt és közben. Egy, a People's Daily című lapban megjelent tanulmány szerint a színpadra került zenei darabok több mint 80%-a a kommunista időszak előttről származó hagyományos darab volt, míg az aktuális korban írt történelmi drámák a szocialista értékeket igyekeztek terjeszteni. Válaszul a kommunista párt törvénybe iktatta azokat a reformokat, melyekkel gátolhatják a liberalizmust és az idegen befolyást a színházi művekben.
1949-ben, a Kínai Köztársaság Tajvanra vonulása után a pekingi opera a „politikai szimbólum” státuszát öltötte magára, amelyben a Kuomintang kormány igyekezett a művészeti stílust a többi stílus hátrányára úgy beállítani, hogy ez az egyetlen, a kínai kultúra bemutató stílus. Ez gyakran ment a tajvani opera rovására. A pekingi operát köztiszteletben álló és hosszú múltjának köszönhetően többen tanulták és több anyagi támogatást kapott, mint Tajvan más színházi formái.Perng, Ching-Hsi (1989) pp. 128 Azonban voltak olyan mozgalmak, amelyek a nemzeti operát támogatták, hogy ezzel is elkülönítsék Tajvant a szárazföldi Kínától. 1990 szeptemberében, amikor a Kuomintang kormány először vett részt egy államilag szponzorált kínai kulturális eseményen, egy tajvani operatársulatot küldtek az eseményre, talán hogy „tajvaniságukat” hangsúlyozzák.
A modern pekingi opera
A 20. század második felében a pekingi opera a közönség egyöntetű ellenzésével találta szembe magát. Ennek oka lehetett egyrészt az előadások minőségi visszaesése, valamint az, hogy a hagyományos opera nem volt képes a művekben megragadni a modern életet.Wichmann, Elizabeth (1990) pp. 148–149 Ezen kívül a stílus elavult nyelvezete elektronikus feliratozás alkalmazását igényelte, ami a további fejlődést gátolta. A nyugati kultúra hatásai szintén türelmetlenné tett a fiatalabb generációt a lassan folyó pekingi darabok iránt. Válaszul a pekingi opera az 1980-as évektől reformokra kényszerült. Ezek között volt az előadás oktatás fejlesztése, hogy javítsák a minőséget, a modern elemek alkalmazása az új közönség megnyerésére és a hagyományos darabok mellett új művek megalkotása is. Azonban a reformokat hátráltatta az anyagi feltételek hiánya és az ellenséges politikai hangulat, ami megnehezítette az új darabok létrejöttét.Wichmann, Elizabeth (1990) pp. 149
A pekingi operatársulatok a '80-as években további változásokon is keresztülmentek. Ezek egyike volt a „technika a technika kedvéért”, amelyben a női szerepek magas hajlításokkal tarkított jelenetei és további hosszadalmas jelenetek, valamint az ütőhangszerek hozzáadása a hagyományos művekhez. Ezeket a változásokat általános ellenzéssel fogadták a pekingi opera előadóművészei, akik ezen eszközökben csak a közönség vonzására alkalmas trükköt látták. Az ismétléseket tartalmazó darabokat lerövidítették szintén a nézők érdeklődésének fenntartása érdekében.Wichmann, Elizabeth (1990) pp. 151 Az újonnan készült művek jóval nagyobb szabadságnak örvendezhettek. A helyi, népszerű és idegen technikákat egyaránt alkalmazták, még a nyugati stílusú sminket, arcszőrzetet és új arcfestési mintákat is a karakterek számára.Wichmann, Elizabeth (1990) pp. 152 A reformok az 1990-es években is folytatódtak. A növekvő piacon való fennmaradás érdekében az olyan társulatok, mint a Shanghai Peking Opera Company szükségesnek látta, hogy hagyományos pekingi operát mutasson az új közönségnek. Ennek érdekében jelentős számban tartottak ingyenes előadásokat nyilvános helyeken.
A kínai CCTV-11 napjainkban is a klasszikus kínai operadarabok, köztünk pekingi operaművek bemutatásának televíziós csatornája.Goldstein, Joshua S. (2007) pp. 1
A pekingi opera világszerte