Simontornya (németül: Simonsturm) város Tolna vármegyében, a Tamási járásban. A megye kilencedik legnépesebb települése, 1995-ben kapott városi rangot.
Fekvése A Tolnai-Hegyhát északi csücske és a Mezőföld határán található. Átfolyik rajta a Sió, amit két közúti és egy vasúti híd keresztez. Legmagasabb pontja 220 méter; a vasútállomás 103 méter, a Sió 0 pontja pedig 98 méter magasan helyezkedik el a tengerszint felett.
A közvetlenül határos települések: északkelet felől Sáregres, délkelet felől Pálfa, dél felől Kisszékely, délnyugat felől Tolnanémedi, északnyugat felől pedig Igar. Kelet felől a legközelebbi település Cece, de a közigazgatási területeik (nagyon kevés híján) nem érintkeznek.
Megközelítése Közúton a Dunaföldvár-Nagykanizsa közti 61-es főúton, illetve az abból itt Enying és a Balaton környéke felé kiágazó 64-es főúton is elérhető. Ozorával és a 65-ös főúttal a 6407-es út köti össze, bár ennek egy szakasza Ozora után burkolatlan. 2013 óta elérhető Pálfa felől is, a 6317-es úton, ebből az irányból könnyen elérhető a megyeszékhely Szekszárd felől is. Könnyen megközelíthető Budapest felől is, Székesfehérvárnál letérve a 63-as főútra, amelyen Cecéig haladva, majd onnantól a 61-esen továbbhaladva érhető el Simontornya.
A hazai vasútvonalak közül a érinti a várost; Simontornya vasútállomás a központ északnyugati peremén helyezkedik el, közel a 61-es és a 64-es főutak, illetve a 6317-es út csomópontjhoz.
Története Simontornya környéke igen gazdag történelem előtti korból származó leletekben. Már a csiszolt kőkorszakból is találtak leleteket, később bronzkori település nyomait fedezték fel a Mózsé-hegy város felé néző oldalán. A kelta időkben (Kr. e. 4. század) az eraviszkuszok törzse lakta a vidéket és fejlett műveltség nyomait hagyta hátra. A római terjeszkedés időszakában Fortiana néven említik. A honfoglalás előtt közvetlenül avarok lakták a környéket. A honfoglaláskor a mai Fejér és Tolna vármegyék területének nagy része az Árpád-család birtoka maradt. Szent István hatvan besenyő családot telepített le a Sárvíz mentén, akik Fejér és Tolna vármegyében eloszolva, több falut alapítottak.
Simontornya nevét arról a lakótoronyról kapta, amelyet a Tolna vármegyei Döröcske-nembeli Salamon fia Simon itt épített 1272 körül, és amely később erősséggé, végvárrá fejlődött.http://www.simontornya.hu/a-var-es-a-mezovaros-kozepkori-tortenete Már Salamon Gál fia is fontos méltóságokat töltött be. 1264-es halálának köszönhető fiának egyik legelső írásos említése: IV. Béla oklevéllel megerősítette Simont birtokaiban. Az effajta birtoklevelek az egyetlen források, melyek az alapítóról árulkodnak. 1270-ben V. István, 1273-ban IV. László ajándékozott hasonló oklevelet. Ezen okiratok Bördi Simonnak nevezik őt birtokai és feltehetően rezidenciája után (Simontornya Börd és Menyőd települések összeolvadásából keletkezett). 1276-ban Moys nádor korábbi lázadásában való részvétele miatt a birtokaitól megfosztják, de 1277-ben már vissza is kapja azokat az uralkodótól, kiegészítve Hőgyésszel és alországbírói címmel is megjutalmazva. Kezdetben csak mint egy nagyobb birtoktestet védő, királyi engedéllyel épült magánvár szerepel, melyet a király a tulajdonos elhalálozása vagy hűtlensége esetén szabadon ajándékozhatott más kedvelt híveinek. Közel 200 év alatt mégiscsak a mocsarak között eldugott kis várkastély szerepét töltötte be. 1324-ben I. Károly király Henczfia János budavári rektor és kapitány érdemeit jutalmazta a várral és tartozékaival. A Laczkfiak (1347-1397) utáni várurak – a Kanizsaiak (1397-1424), Ozorai Pipó (1424-1427), a Garaiak (1427-1482) – elhanyagolták, várkapitányaik pedig zsarnokoskodtak a vidék népei felett. Ilyen viszonyok mellett a városi polgári elem és az ipari kereskedelem nem fejlődhetett ki. 1458. július 26-án, a simontornyai vár falai között köttetett meg Szilágyi Mihály kormányzó, Újlaki Miklós és a vár akkori ura, Garai László nádor között a Mátyás király elleni első összeesküvés. Buzlay Mózes 1509-ben átalakíttatta a várat és szerzeteseket is telepített a településre. Az utolsó magyar várúr a 150 éves török uralom előtt, Pöstyéni Gergely főudvarmester volt, aki I. János királytól kapta a várat, vitézsége jutalmául 1536 környékén.
1526 után, a török igyekezett tartósan berendezkedni Magyarországon. A 16. század folyamán két beglerbégség állt fent huzamosan a hódítás területén, a Budai és a Temesvári. Mindkettő alá több szandzsák tartozott, számuk idővel bővült, majd később némileg szűkült is. Stratégiailag, nagysága és a történeti múltja jogán, végig a Budai beglerbégség járt az élen. A 16. század 60-as éveiben húsz szandzsák tartozott hozzá, ezek egyike volt a simontornyai. Több dátum is fellelhető a vár elestével kapcsolatban. Dr. Kiss István 1543-ra teszi az elfoglalását, Dávid Géza történész szerint - aki Istvánffy Miklós humanista történetíróra és politikusra hagyatkozik - a vár 1544-ben esett el, viszont a török szultáni tanács jegyzőkönyve szerint Simontornya, Ozora, Endréd és Tamási elfoglalását 1545 nyarának végétől számíthatjuk, miután 1545. április 4-i dátummal a tanács utasítást küldött a budai pasának és a mohácsi bégnek, hogy a székesfehérvári béggel együtt tegyék meg a szükséges előkészületeket, eme várak ostromára és elfoglalására. A közel 150 éves török uralom jelentősen visszavetette a település fejlődését. Az itteni vár azért volt fontos, mert több irányban is uralta a vidéket: kelet felé a paksi, dél felé a döbröközi, nyugat felé a veszprémi, észak felé a fehérvári erősségekig terjedt a hatalma. A Simontornyai szandzsák kiterjedése az idők során többször is változott. A helységek nagyobb része mindvégig Tolna vármegye területére esett, de idetartozott több Somogy és Fejér vármegyei, valamint néhány Veszprém vármegyei település is. 1546-ban a szandzsák négy náhijéra - ez kisebb közigazgatási terület, a szandzsák része, adózási és gazdasági egysége, a magyar járások török megfelelője - oszlott: a névadó simontornyaira, az ozoraira, az endrédire és az anyavárira. Mindegyik központja a hasonló nevű vár és a körülöttük elterülő (mező)város volt. A legjelentősebb változás 1563-ban volt, a simontornyai náhije jelentősen megnőtt, főképp a Mohácsi szandzsák szászi náhijéjának rovására, ahonnan 91 falu és puszta került át. Volt olyan idő, amikor a jelentős területgyarapodás ellenére átmenetileg a megszűnés veszélye is fenyegette a szandzsákot, azonban ezt egy szultáni rendelet határozottan elvetette. A későbbiekben közigazgatási változás nem történt, mind a szandzsák, mind a náhijék nagysága lényegében állandósult. A kezdeti időkben erős őrséggel látták el a törökök a várat, az iderendelt gyalogosok (janicsár), lovasok és a várőrző gyalogosok létszáma elérte a 191 főt. Tüzérséget 1540-es évek végére vezényeltek Simontornyára. Az első török parancsnok Jusszuf dizdár (várparancsnok, hatáskörük ugyan az lehetett, mint a magyar várnagyoké) volt. A harciasabb idők végeztével az erős katonai jelenlét hamar feleslegessé vált, 1558-ra 137 főre, 1565-70-ig pedig 125-re csökkentették a vár fegyveres személyzetét. Az 1630-as évekre, 35 főre is levitték a létszámot. Az egész kerület feje és kormányzója a szandzsákbég (mirliva) volt, akik megbízásukat a szultántól kapták. Rangra közvetlen a budai beglerbég után következtek, aki a felettesük is volt, de lazán az isztambuli kormányszervekkel is tartottak fent kapcsolatot. Az érintkezés mindazonáltal elég egyoldalúan folyt, hiszen leveleikre a szultánok a centralizáció szellemében választ többnyire csak a beglerbégek közreműködésével küldtek. Sokkal szorosabb kapcsolat fűzte őket a budai pasához. Mivel hivatalból tagjai voltak tanácskozó testületnek (diván), így sűrűn találkoztak felettesükkel. Feltétlen engedelmességgel tartoztak neki, akár valamely szultáni rendeletet továbbított, akár saját hatáskörben intézkedett. Saját szandzsákjukban egyaránt betöltötték a legfőbb katonai illetve polgári vezető szerepét. Természetszerűen a katonai irányító funkcióra esett a hangsúly legtöbbször, hiszen mindennaposak voltak a kisebb összetűzések és gyakoriak a nagyobb hadjáratok. Ha központi utasításra vagy a budai beglerbég kezdeményezésére megindult egy-egy komoly katonai vállalkozás, a szandzsákok teljes mozgósítható haderejét csatasorba kellett szólítaniuk. Több szandzsákbég nevét is ismerjük: 1557-ben Ahmed, utódja Derja bég. 1554-ben Mahmud bég majd 1556-tól Pir Ibrahim számított Simontornya urának. 1562-63 Veli bég, 1565-ben Iszkender bég a szandzsák feje.1573- ban Dervis bég, akinek a nevét, egy magyar nyelvű forrás, a török várak haderejéről készített részletes leírás őrizte meg. Halála után a korábban Csanád szandzsákban ténykedő Kaja bég vette át a helyét.1585-ben egy Ibrahim nevű mirliva került a kerület élére, aki korábban Babócsán volt bég. 1586-ban megint egy új bég kerül Simontornyára, akinek a nevét fel sem tüntették a török források, csak egy pécsi bejegyzésből tudjuk: ő volt Ömer. 1588-ben Omar. A rabszolgasorból felemelkedett Szejdi Ahmed 1650 körül volt simontornyai szandzsákbég, aki 1660-ban budai pasává lépett elő, de rá egy évre Temesváron megölték. 1668-ban Ahmed mirliva arról volt nevezetes, hogy szigorú rendeletet adott ki a köznép számára, a „tiszta közerkölcs és vallásosság fenntartása” céljából.
A szandzsákbég után rangban első helyen a miralaj (alajbég) állott, aki vele ellentétben kizárólag katonai tisztségviselőnek számított. Általában a szandzsák szpáhijai választották ki őket. A miralajokat felettesükkel együtt elvárták a beglerbég divánjába. A szandzsákok fontosabb emberei közé sorolhatók még a kajmakánok és a bajraktárok. Előbbiek a szandzsákbég általános helyettesei voltak, utóbbiak az alajbégek beosztottjai, s mint zászlótartók szolgáltak. A terület váraiban lévő katonáknak,a dizdárok parancsoltak. Nem lehet tudni pontosan milyen mértékben függtek a szandzsákbégtől,de az biztos, hogy leváltásukra vagy áthelyezésükre gyakran az ő javaslatukra került sor. A jogi-vallási intézmény képviselői a kádik és helyetteseik voltak. Mivel a közigazgatásban hivatalosan csak ők képviselhették a mohamedán ideológiát, meglehetősen kitágult a munkakörük. Egy kádi körzete (kazája) állhatott egy városból egy vagy több náhijéból, de kiterjedhetett egy egész szandzsákra is. A Simontornyai szandzsák ez utóbbi típusba tartozott. Az itt működő kádik nevét nem ismerjük, tetteikről nincsenek forrásaink.
Simontornya ugyan nem esett bele a Duna mellett vezető fő hadiútba, de a Fehérvár-Pécs közötti vonal törésénél már mint végvár, elég közel feküdt a magyar kézen lévő Veszprém és Várpalota erősségeihez ez pedig fokozott katonai jelenlétet kívánt meg a hódítóktól.
Nem sokkal Buda visszavétele után, 1686 szeptember végén, Savoyai Jenő tábornagy unokafivérét, Lajost Vilmos badeni őrgrófot bízzák meg azzal a nehéz feladattal, hogy foglalja vissza Pécset, szállja meg Dárdát (város Horvátországban), égesse fel az eszéki fahidat és Barcsnál Scharffenberg seregével egyesülve, akadályozza meg a török visszatérését. Simontornyát 1686. szeptember 27-én (egyes források szerint szeptember 26 ) foglalta vissza. A győztesek 300 török hadifoglyot ejtettek, 35 mázsa puskaport és 1200 gránátot zsákmányoltak. A parancsnokság 200 katonát hagyott itt és Veszprémből is küldtek még erősítést. Leírások szerint, Simontornya vára gyakorlatilag sértetlenül került a Badeni Őrgrófság uralkodójának a kezébe.
Ha a török kivonulása után megmaradt volna ez a beosztás, akkor Simontornya akár külön vármegye központjává is válhatott volna. A vármegyei határok azonban az évszázadok során annyira „mereven” voltak rögzítve, hogy azok a legcsekélyebb megváltoztatása is heves ellenzésre talált. Már a 16. század elején, II. Ulászló Fejér vármegyéhez akarta csatolni a települést, de Beatrix királyné tiltakozott ellene.