bélyegkép|jobbra|Maplin 5600-as analóg szintetizátor
A szintetizátor hangok elektronikus előállítására alkalmas, többnyire zenei hangszerként szolgáló eszköz.Regen, John (szerk.) - Moog, Robert:On Synthesizers: What is a Synthesizer? (Szintetizátorokról: Mik a szintetizátorok? - Szerkesztett reprint cikk R. Moog hasonló című 1975-ös írásából). Keyboardmag.com (billentyűs és elektronikus hangszerekkel foglalkozó blog); 2015. október 12. Link beillesztése / utolsó hozzáférés: 2017-11-26-0:26 (CEST) A zenei felhasználáson kívül korán felismert alkalmazási területe volt a hangeffektek előállítása hangmérnökök számára (pl. filmek, televíziós és színházi műsorok aláfestő hangkörnyezetének – nem csak a zene – megalkotása).
Egy másik, némileg tágabb definíció szerint a szintetizátor olyan elektronikus eszköz (gép), amelynek feladata és képessége a hangszintézis (e műszakibb jellegű meghatározás eltekint a szintetizátorok hangszer voltától).
Egy hangok megszólaltatására ténylegesen képes szintetizátornak mindig legalább három részeszközből kell állnia: a hangokat keltő elektromos rezgéseket előállító alegységből, melyet leggyakrabban hanggenerátornak neveznekRoland billentyűzet reklámkiadvány ); ez a szintetizátor „lelke”. A hanggenerátor absztrakt fogalom, mint műszaki cikk, állhat oszcillátorokat tartalmazó analóg vagy digitális áramköri panelekből (az analóg szintetizátorok esetében), lehet számítógépes, digitális hangkártya,Murray, D.: Meet the Little-known "Soundblaster" Keyboards!. YouTube videó, The 8-bit Guy (YouTube csatorna). Link beill.: 2017-12-05. lehet DSP-funkciókat ellátó nyomtatott áramköri panelek rendszere (digitális szintetizátorok). A mai sztenderdet jelentő feszültségvezérelt analóg szintetizátorokban a generátort két fő eszköz áramkörökké szervezhető sorozatai alkotják: a VCO szekció és néhány zajgenerátor, illetve a digitális gépekben ezek digitális megfelelői (pl. DCO). a hangok tér-és időbeli jellemzőinek alakulását szabályzó vezérlő- és modulátor egységek. Ez az elméleti alegység általában két részre tagolódik: a generátor által előállított, nyers hangjeleket reprezentáló elektromos jelek akusztikai jellemzőit zeneivé módosító módosító (modifier, filter) modul (többnyire VCA-k, VCF-ek, burkológörbe-generátorok és egy gyűrűmodulátor alkotja), illetve a zenész és a hangszer, illetve más hangszerek közötti adatáramlást biztosító kontroller modul – utóbbi általában zongora- vagy orgonaszerű billentyűzet, de szerepét részben vagy teljesen, szerkezetbe többé-kevésbé integráltan vagy külső vezérlésű adatkapcsolat által átvehetik egyéb eszközök is (pl. érintőtábla, érintőképernyő, szekvenszer, mikrofon, lábpedálok, laptop, okostelefon, vagy különféle egyéb modulok) hangszóró: a hanggenerátor által előállított „elektromos rezgéseket” (ingadozó feszültségű áramot) mechanikai rezgésekké, azaz ténylegesen hangokká alakító erősítő- és sugárzó berendezés.
Az a fizikai folyamat (jelút), melynek során a kontroller által észlelt (pl. billentyűleütés által keltett) elektromos jel hatására a hanggenerátorban is elektromos jel keletkezik (ez a legegyszerűbb esetben a generátor áramköreiben folyó elektromos áram feszültségének ingadozása), majd ez különféle csatornákon át a hangszóróba jut, ahol az emberi fül számára hallható hang keletkezik, térben és időben játszódik le. A hallható hangot a hangszóró szolgáltatja először ezen időbeli folyamat során (tehát magában a szintetizátorban soha nincs funkcionális, a generátor által keltett hangrezgés), azonban ezt a generátor mint fizikai ok hatására teszi, és a generátor, valamint a modulátor részleg által keltett mintázatok adják meg a hang fizikai jellegét (a hangerőt leszámítva, amelybe a hangszórónak is „beleszólása” lehet). Ilyen értelemben a hangszóró közvetíti, de nem kelti a hangot, míg a hanggenerátor, bár valójában csak másodlagosan tekinthető hangkeltő forrásnak, hiszen hallható hang helyett „pusztán” elektromos hullámformákból álló audio jeleket (hangfrekvenciás jeleket) állít elő, egy elvont, de nagyon lényegi értelemben hangforrásnak tekinthető a folyamatban.
A modern szintetizátorok ezen kívül még rengetegféle egyéb modult tartalmazhatnak (pl. az energiaellátásért felelős tápmodul, más zenei vagy informatikai eszközökkel elektromosan kommunikáló modulok, hangfelvevő és – visszajátszó modul, memóriamodulok stb.). Így lesz az elektromos jeleket átalakító eszközből hangok keltésére és megszólaltatására alkalmas hangszer. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a fent leírt három modulból az utolsó kettő vagy azok közül valamelyike hiányzik (ilyenkor azonban a szintetizátor nem képes önmagában hangkeltésre): hiányozhat a játékvezérlő alegység és a hangszóró is – ilyenkor a szintetizátort mint műszaki cikket hangmodulnak szokás nevezni. A hangmodulokhoz külső perifériákként kell csatlakoztatni a hangszer voltot biztosító alegységeket.
A szintetizátorok a huszadik század második felétől kezdve vannak jelen a zenei életben, tömeges elterjedésük a hetvenes (hivatásos zenekarok), majd a nyolcvanas (amatőrök, magánszemélyek) évektől kezdve figyelhető meg. Az elmúlt kb. fél évszázad alatt meghódították és részbe iparrá tették a könnyűzenét (ez nem feltétlenül dicséret); míg a hetvenes években a zenekarok többsége pusztán a könnyűzenét uraló jazz/rock műfajok nélkülözhetetlen kelléke, a színpadi orgona kiváltására használta, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent a tudatos és a teljes zenei koncepciót uraló használatuk, valamint megjelentek a kizárólagosan ezt az eszközt használó zenekarok (synth pop). A kilencvenes évek elejére meghatározóvá váltak a könnyűzenében, egy teljesen külön műnemet, az elektronikus zenét teremtve. E műnemen túl is, egy-egy szintetizátor (vagy hasonló elektronikus hangeszköz) a maga lehetőségeivel és gyengeségeivel (pl. a szokásos arzenálból (hangversenyzongora, hegedű, kórus stb.) kiugró, egyedibb hangzást biztosító beépített, „preset” hangok vagy a polifónia alacsony/magas foka) sok esetben hallható mértékben meghatározhatja az ezt használó előadók, vagy akár egy zenei korszak stílusát, ikonikus motívumait.
A szintetizátoroknak számos előnyük van a hagyományos billentyűs hangszerekkel szemben, így pl. 1). a hangkeltés rugalmas, emulatív volta (több-kevesebb tökéletességgel „imitálható” velük nemcsak többféle hangszer, akár egyszerre is, hanem egész zenekarokNixon, D. - Robinson, E.: The Mellotron: A Keyboard with the Power of an Orchestra; brit dokumentum-rövidfilm (angol nyelvű). (YouTube tár). Link beill.: 2018-01-16. hangzása); 2) a hordozhatóságuk, és 3). digitalizálható voltuk, azaz hogy képesek kommunikálni a modern digitális eszközökkel (számítógépek, más hangszerek), így pl. elláthatóak memóriával akár a játék, akár az ennek során alkalmazott vezérlőutasítások és beállítások tárolására, vagy alkalmasak a játék automatizációjára is („gépzene”).
Fajták
Analóg / Digitális
Alapvető különbséget jelent a szintetizátor által előállított hang minőségében és „hitelességében” a hangképzés volta, nevezetesen hogy ez digitális vagy analóg módon történik-e. Az analóg szintetizátorok körülbelül a XIX-XX. századtól kezdve nagyjából párhuzamosan fejlődtek a digitális szintetizátorokkal, illetve az elektroakusztikus hangszerekkel. A kísérleti zenében, a zene-és művészetelméletben és a technológiai kutatások területén a legújabb korban már jóval a megvalósíthatóságot biztosító technológiák felfedezése előtt felmerült az igény hangszintézisre képes gépekre. Ez az igények egyrészt főleg az univerzális hangszintézis vágyát (egy gép állít elő mindenféle elképzelhető hangot) jelentették a folytonos művészi újat keresés, a meglévő elektro-akusztikus hangszerek lehetőségeivel való elégedetlenség, az ismeretlen hangtartományok meghódítása, a kifejezési formák modernizálása (az atom-, robot- és gépkorszak előérzete) jegyében, másrészt pedig a zene automatizálását és legalábbis lejátszás tekintetében való tömegesítését, iparosítását.
Ami a tömegesítést illeti, elsőként az analóg hangszintézis területén sikerült ilyen áttörést elérni (Don Buchla, Robert Moog) a hatvanas évek közepén a feszültségvezérlés elvével; noha ekkoriban már léteztek a digitális, sőt számítógépes laboratóriumi szintetizátor-kísérletek is. A digitális technológia tömegesítése az első PC-kkel azonban mintegy tizenöt-húsz évvel az „analóg forradalom” után következett csak be.
Az analóg szintetizátorok működésének alapja, hogy az általában egy-öt oszcillátor működésére épülő analóg hanggenerátor modul matematikai és fizikai jellemzőit tekintve „egyszerű” formájú elektromos rezgéseket állít elő (a gyakori alap-hullámformák: szinuszjel, háromszögjel, pulzusjel – azon belül négyszögjel – továbbá a fűrészfogjel), oszcillátoronként egyet-egyet, majd ezt különféle vezérlő modulok (modifier / mixer-filter szekció) az egyes formák modulálásával, valamint több alapforma keverésével és variálásával zeneileg karakteresebbé, hitelesebbé teszik (a valódi hangszerek hangjához képest ugyanis az alap-hullámformák hangja rendkívül steril – a különbség olyasmi, mint ami egy valódi ember fényképe és egy háromdimenziós modellezőprogrammal rajzolt, még textúrázatlan ember-modell között észlelhető). A modern digitális szintetizátorok vagy valamilyen módon digitális áramkörökkel szimulálják ezt a folyamatot (digitálisan vezérelt oszcillátor), vagy pedig hangmintákra (sample-k) épülnek, az imitálni kívánt hangszerből professzionális audio mintavevőkkel hosszabb-rövidebb mintákat vesznek, majd ezt valamilyen tömörített elektronikus formában tárolják a hanggenerátor memóriájában. Mivel a mintavétel mindig egyszeri, korlátozott, részleges jellegű, azonkívül az időben jóval folytonosabb természetű analóg fizikai jelenségekkel szemben (mint pl. általában a hangrezgések és hangkeltés) időben erősen korlátozott, „szaggatott” (diszkrét) jellege van, természeténél fogva nem adhat vissza minden egyediséget és minden különbözőséget sem, így mindig, már eleve elméleti szinten is, közelítő jellegű. A részletesebb mintavételhez- és tároláshoz még a mai körülmények között is nagynak számító memóriaigény szükséges, ami jelentős hatással van egy digitális szintetizátor kereskedelmi árára.
Uralkodó vélemény a zenésszakmán belül, hogy az analóg hangkeltés általában eleve magasabb hangminőséget és hitelességet képvisel, mint a digitális hangszintézis (digitális szintetizátorral jóval rugalmasabban és könnyebben lehet egy létező akusztikus hangszert imitálni, hiszen a technológia eleve a létező hangszer mintáira épít. Ha viszont elvonatkoztatunk az imitáció hűségétől, és csak azt nézzük, a hang önmagában hogyan szól, mennyire alkalmas zenei elemnek – akkor általában az analóg szintetizátorok a verseny győztesei). A digitális technológia, azon belül a hangkeltő eszközök rohamos és egyelőre csillapítatlannak látszó fejlődése a nem túl távoli jövőben esetleg felülírhatja ezt.