jobbra|300px|bélyegkép|Natakamani meroitikus kori uralkodó piramisa Meroében
A meroitikus kor a núbiai Kusita Királyság második nagy, a napatai kort követő történeti és régészeti korszaka a Kr. e. 3. század és a Kr. u. 4. század között. A elnevezését a királyság egyik legfontosabb déli fővárosáról, Meroéról kapta.
A meroitikus kor történelme A korszak kezdete
A Kusita Királyság történetével kapcsolatosan ókori Egyiptomnál jóval kevesebb írásos emlék áll rendelkezésre, így valódi dinasztiák elkülönítése ma még nagyon nehéz, és gyakran csak régészeti adatok alapján lehet következtetni komolyabb válságidőszakokra vagy erőszakos uralkodóváltásokra.
Egy ilyen minden bizonnyal erőszakos uralkodóváltás emlékét, Arkamaniqo király trónra lépését és a meroitikus kor kezdetét őrizte meg Agatharkhidész Diodórosznál fennmaradt (III. 6. 1–4) elbeszélése:
„Meroéban a papok, akik buzgók az istenek imádatában és tiszteletében és a társadalom legmagasabb legbefolyásosabb osztálya, üzenetet küldenek a királynak, amikor úgy gondolják –megparancsolva neki – hogy haljon meg. Úgy tesznek, hogy ez egy istenek által küldött orákulum, és a halhatatlanok parancsát halandók nem hagyhatják figyelmen kívül.(…) A régi időkben a királyok alá voltak vetve a papoknak, (így) anélkül hogy, akár a kar vagy, bármilyen fegyver ereje legyőzte volna őket, szellemüket bírta le ez a babonaság. II. Ptolemaiosz korában azonban Ergamenész, az etiópok királya, aki görög neveltetést kapott volt az első, aki szembe mert szállni ezzel a paranccsal. Királyhoz méltó elszántsággal, fegyveres erővel ment el a tiltott helyre, ahol az etiópok arany temploma állt és az összes papot legyilkoltatva eltörölte ezt a hagyományt és a saját szándéka szerinti szokásokat vezetett be.”
Az uralkodó a Kr. e. 270-es években lépett a trónra, és bár uralkodásának csak kevés írásos emléke maradt fenn, annyi bizonyos, hogy ő volt az első király, aki temetkezési helyéül a már a 25. dinasztia korától nagy fontosságú déli központ, Meroé nekropoliszát választotta. A város temetőiben az ezt megelőző évszázadokban is számos királyi családtag és főtisztviselő temetkezett, de a királyi síremlékek addig a Napata környéki három nagy piramistemetőben épültek fel.
Különösen árulkodó Arkamaniqo származására vonatkozóan trónnév-választása: a király az erőszakos körülmények között trónra jutott 26. dinasztiabeli Amaszisz (Kr. e. 570–526) fáraó trónnevét vette fel. Emellett nem jelölt ki új sírmezőt magának a déli főváros határában, hanem egy olyan dombhát alacsonyabb részét választotta sírhelyül (Dél-Begravíja), amelynek tetején több korábbi előkelő személy, minden bizonnyal az uralkodó ősei temetkeztek.
A Kr. e. 3. – 1. század
Arkamaniqo utódjainak korától, a Kr. e. 3. század közepétől válnak markánssá azok a változások, amelyek számos tekintetben – képzőművészetében, ideológiájában, később pedig egy új írásbeliség formájában – átalakították, megújították a kusita kultúrát. Ezeknek a változásoknak egyik fontos jellemzője a núbiai, azon belül is valószínűleg déli, butánai hagyományok fokozott átültetése a vallásba, a monumentális művészeti formákba és a királyság-ideológiába. A kulturális megújulásban ugyanakkor fontos szerepet játszott a Ptolemaiosz-kori Egyiptommal folytatott intenzív érintkezés, amely ugyan a Kr. e. 3. és 2. század fordulóján háborús eseményekbe torkollott Alsó-Núbiában, de később folyamatos kereskedelmi és szellemi kapcsolatot jelentett.
Az új formák, a prosperitás és a felső-egyiptomi kultuszközpontokkal folytatott intenzív szellemi kapcsolat már jól megfigyelhetőek Arnekhamani (Kr. e. 320 k.) és utódjai, Arqamani és Adikhalamani (Kr. e. 3. és 2. század fordulója) monumentális butánai és alsó-núbiai építkezéseiben. A két utóbbi uralkodó a nagy felső-egyiptomi felkelés (Kr. e. 204–186) idején rövid időre elfoglalta egész Alsó-Núbiát Egyiptom déli határáig.
A Kr. e. 2. század végén lépett trónra a Kusita Királyság első ismert uralkodónője, Sanakadakheto királynő, akinek uralkodásához köthető az első datálható meroitikus nyelvű felirat. A királynő összetett és gazdagon díszített sírkápolnája a meroéi királyi temető fennmaradt leggazdagabb építménye.
Háborúk Rómával és a virágkor
Közvetlen utódairól viszonylag kevés forrás áll rendelkezésre. A Kr. e. 1. század utolsó évtizedeiből, az Egyiptomot elfoglaló Római Birodalommal folytatott háborús események korából ismét több feliratos emlék maradt fenn. A legvalószínűbb az, hogy a Sztrabónnál szereplő, a Petronius-féle hadjárat idején élt félszemű Kandaké Amanirenasz királynővel azonosítható.
Alsó-Núbia státuszának rendezése, az Augustus császárral kötött szamoszi béke (Kr. e. 20) utáni időszak komoly gazdasági és kulturális fellendülést hozott Meroé számára. A Kr. u. 1. század közepén uralkodó Natakamani és Amanitore kora jelentette a meroitikus időszak legprosperálóbb évtizedeit. A társuralkodók építkezéseinek nyomai szinte minden nagyobb núbiai településen megtalálhatóak.
A királyság utolsó évszázadainak rekonstruálásához elsősorban Alsó-Núbiából állnak rendelkezésre írásos források, de az ország déli területeinek régészeti emlékeiből úgy tűnik, hogy a Kr. u. 3. századtól kezdve megjelentek azok a válságjelenségek és változások, amelyek végül a királyság Kr. u. 350 körüli felbomlásához vezettek.
A bukás
A Kusita Királyság teljes összeomlásának pontos időpontja és körülményei ma még számos ponton homályosak. A Kr. u. 3. századtól számos régészeti adat utal arra, hogy új, a meroitikus kultúra elemeit csak részben átvett csoportok érkeztek és települtek le a királyság belső területeire, és egyre jelentősebb befolyáshoz jutottak a tartományok igazgatásában és a hadseregben. Ezekben a csoportokban összefoglalóan minden valószínűség szerint az akszúmi és a későbbi egyiptomi forrásokban szereplő nobákat ismerhetjük fel, akik a hellénisztikus földrajzi szerzők adatai szerint (Eratoszthenész (Sztrabónnál: XVII. 1. 2); Plinius Nat. Hist. VI. 192; Claudius Ptolemaios IV. 5. 6) a Kr. e. 3. és a Kr. u. 2. század között eredetileg a Nílustól nyugatra, talán a mai Kordofán területén éltek.
A királyság kereskedelmi kapcsolataira és biztonságára súlyos veszélyt jelenthetett a Vörös-tenger és a Nílus-völgy közötti Keleti-sivatagban élő nomád Blemmyes csoportok mobilizálódása és megerősödése és a mai Etiópia területén létrejött Akszúmi Királyság felemelkedése. Akszúm uralkodói, ahogy azt többek között Meroéban talált győzelmi feliratok is tanúsítják, a Kr. u. 4. század első felében több alkalommal lerohanták Butánát és az itt letelepedett nobákat. Nem elképzelhetetlen, hogy az utolsó meroéi uralkodók behódoltak az akszúmi királyoknak. A meroéi királyi temető utolsó sírjainak méretében és kivitelezésben jól megfigyelhetőek a gyors gazdasági és művészeti hanyatlás jelei. Az utolsó királyi temetkezések a Kr. u. 350-es évekre datálhatóak.
Ezzel párhuzamosan Felső-Núbiában gyors hanyatlásának indultak a nagy templomközpontok. A szentélyek többségében kimutatható a késői betelepedés; több épületet tűz pusztított el. A Meroétól nem messze, a Nílus nyugati partján el-Hobagiban feltárt óriási mennyiségű fegyverrel, ugyanakkor részben meroitikus sírfelszereléssel eltemetett fejedelmek sírdombjai és a hasonló méretű, csak részben feltárt tumulusmezők egy új fegyveres elit felemelkedéséről tanúskodnak. A városi központokkal, a templomi kultuszokkal és a képzett papi csoportokkal együtt – a keresztény időszakig, két évszázadra – eltűnt számos olyan kulturális vívmány is Felső-Núbiából, mint a korongolt finomkerámia vagy az írásbeliség.
A 3. kataraktától északra fekvő terület és Alsó-Núbia fejlődése másképp alakult. Az uralmat a királyságnak ebben a tartományában is új, fegyveres vezető réteg vette át, ugyanakkor a képzett papi csoportok is megőrizték befolyásukat a közigazgatásban. A Qusztulban feltárt uralkodói sírdombok alatt talált uralkodói jelvények elemzése arra utal, hogy Alsó-Núbia fejedelmei még a Kr. u. 4. század második felében is valószínűleg egy nagyobb, déli államalakulat északi alkirályainak tekintették magukat, de a Kr. u. 420-430-as évektől a túlparton Ballanában eltemetett utódaik már királyi koronát viseltek.
A közigazgatás a meroitikus korban
balra|300px|bélyegkép|Amanitenmomide király ábrázolása az oroszlános trónon
Az ország élén a meroitikus nyelven qorének (ejtsd: kore) nevezett király állt. Koronájában és ruházatában az ősi núbiai (például ureusz-diadém) és egyiptomi elemek (például kettős korona, jogarok) megtartása mellett Arnekhamani király korára (Kr. e. 3 század második fele) kialakult a sajátos, bonyolult három részből – tunikából, köpenyből és „sál”-ból – álló meroitikus uralkodói viselet. A sírkápolnák falán az uralkodó jellegzetes oroszlános trónon ülve fogadja udvartartását és az áldozathozókat.
A királyi trónra a Kr. e. 2. század végétől nők is gyakran kerültek. A Bibliában is fennmaradt kandaké (ktke) kifejezés jelentése valószínűleg „királyi nővér”, amely azonban a qore (uralkodó) szóval együtt használva a meroitikus uralkodónő címe. A napatai időszakhoz hasonlóan az uralkodói család és az előkelő családok számára is roppant fontosságú volt az anyaági rokonság és az ősök nyilvántartása. Társuralkodásról csak Natakamani és Amanitore esetében (Kr. u. 1. század második fele) van tudomásunk.
Mai ismereteink szerint a Kusita Királyságban – legalábbis névlegesen – minden birtok az uralkodóé volt, a királyi udvarba folytak be az adók, és a királyi közigazgatás helyi raktárain keresztül valósult meg a királyi műhelyekben készült kézműves termékek és javak (például korongolt finomkerámia) újraelosztása. A királyi raktárakon keresztül folyt Egyiptommal, és minden bizonnyal a környező területekkel is, és ide érkeztek meg a mediterrán világ termékei.
E hatalmas, észak–déli irányban legalább 1200 km kiterjedésű birodalom adminisztrációjáról meglehetősen egyenetlenül állnak rendelkezésre információk. Míg északon, Alsó-Núbia közigazgatásáról a meroitikus és démotikus nyelvű kurzív templomfeliratok és áldozati táblák alapján meglehetősen pontos kép rajzolható meg, addig a királyság központi területéről ma még kevesebb a feltárt feliratos emlék, és azok is meroitikus nyelvűek. Alsó-Núbia egy peseto-nak (ejtsd: peszeto) nevezett alkirály felügyelete alatt állt, aki alatt számos további területi vezető és írnok dolgozott. A 2. és a 3. katarakta közötti terület Szedeingában székelő kormányzója a slqene (ejtsd: szalakene) címet viselte.
A területi adminisztráció összekapcsolódott a helyi templomközpontok papságával. Az áldozati táblákon fennmaradt címek tanúsága szerint a tisztségviselők, Egyiptomhoz hasonlóan, gyakran papi rangokat is viseltek. A templomközpontok a királyi raktárakkal együtt az adószedés és az állami újraelosztó rendszer fontos intézményei voltak. A déli területek közigazgatásának rendszere ma még alig ismert, de biztos, hogy fontos szerep jutott az ősi regionális központoknak, városoknak és a legdélebbi területeken a törzsi vezetőknek.
A királyság élén álló vezetőréteg és a kiterjedt királyi rokonság tagjai mai ismereteink szerint nagyrészt a királyság központi területeiről származtak. A legbefolyásosabb családok tagjai töltötték be a legfontosabb papi, civil és katonai rangokat. A Kr. e. 2. századtól fennmaradt meroitikus nyelvű áldozati táblákon szereplő, szigorúan szerkesztett feliratok a ma még csak korlátozott mértékben ismert nyelv viszonylag jól értelmezhető emlékei. Ezeken a táblákon az áldozati formulák mellett az elhunyt nevét és viselt rangjait is felsorolják, sőt gyakran a rokonság befolyásos tagjait és címeit is feltüntetik, amiből a családi kapcsolatok roppant fontosságára lehet következtetni.