II. József (teljes nevén: József Benedek Ágost János Antal Mihály Ádám, ; Bécs, 1741. március 13. – Bécs, 1790. február 20.) a Habsburg–Lotaringiai-házból származó osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, 1764-től német király, 1765-től a Német-római Birodalom császára, majd 1780-tól osztrák uralkodó főherceg, valamint magyar és cseh király. I. Ferenc császár és Mária Terézia királynő negyedik gyermeke; az első uralkodó, aki a Habsburg–Lotaringiai-házból származott. Magyarországon „kalapos király” néven is ismert.

Neve Teljes születési neve , magyar átírás szerint: József Benedek Ágost János Antal Mihály Ádám, míg . Uralkodóként a II. József (németül: Joseph II.) megnevezést használta. Uralkodói neve más nyelveken:

Útja a trónig balra|85px József Benedek Ágost főherceg szüleinek negyedik (a felnőttkort megértek közül a második) gyermeke, első fia volt. Mindjárt élete kezdetén, 1741. szeptember 11-én a nagypolitika részesévé vált: a legenda szerint ui. az osztrák örökösödési háborúban a magyar rendektől segítséget kérő Mária Terézia a kis Józsefet karján vitte Pozsonyba, a rendi országgyűlés elé. A magyarországi nemesek a hagyomány szerint ekkor biztosították támogatásukról a híres „Vitam et sanguinem!” („Életünket és vérünket!”) felkiáltással.

Gyermekkorában makacs, önfejű volt. Tanáraira – többek között Batthyány Károly gróf, Bajtay Antal későbbi erdélyi püspök, Martini bécsi jogászprofesszor – később sem hallgatott, inkább autodidakta módon művelődött. Nagy hatással volt rá a kameralizmus és a felvilágosodás eszmevilága. Az udvari élet, a bálok untatták, inkább magányosan töltötte idejét. Már korán magáévá tette a felvilágosult abszolutizmus, az emberek üdvéért munkálkodó koronás fő eszményét. Vallásos katolikus volt, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy később az egyházat a saját államfelfogása szellemében irányítsa. 1763-ban papírra vetette elképzeléseit Álmodozások (eredeti francia címén Rêveries) címmel, amelyben a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölte meg.

Kibontakozni nagyon sokáig nem volt lehetősége. 1764-ben német királlyá, a következő évben, apja halála után pedig német-római császárrá koronázták, e két cím azonban üres, névleges tisztségeket takart. 1765-ben egyúttal anyja társuralkodója lett a Habsburg Birodalom élén, ám erős akaratú anyja nem hagyta beleavatkozni a saját politikájába. Kisebb eredményként könyvelhette csak el, hogy 1766-ban az ő javaslatára a közönség számára is megnyitották a császári kerteket, parkokat (Augarten, Práter). Idejét így azzal töltötte, hogy Európát (Franciaországot, Itáliát és a Német-Római Birodalmat) inkognitóban, Falkenstein gróf néven utazta be, a Habsburg Birodalomban pedig az ilyenkor szokásos ceremónia mellőzésével, de császárként tett ún. szemleutakat. (Magyarországon 1768-ban és 1773-ban járt.Egy ilyen útja ihlette az 1941-ben készült Egy éjszaka Erdélyben c. művészfilmet.) Példaképével, II. (Nagy) Frigyessel két alkalommal is találkozott (1769 – Neisse; 1770 – Neustadt). Támogatta Lengyelország felosztását.

Amint tehette, takarékossági intézkedéseket vezetett be, legelőször is a hivatalnoki kar működési költségeit kívánta mérsékelni. A következő rendelkezése az udvari kiadások csökkentését célozta meg. Addig az volt a szokás, hogy külön teljes udvartartása volt a királynőnek, a trónörökösnek és minden testvérnek, továbbá az udvaroncok hatalmas tömegét is külön cselédhad szolgálta ki. Alapos megfontolás után kijelentette: teljesen fölösleges annyi külön konyha és ekkora személyzet. Attól kezdve az egész uralkodói család és az egész udvartartás egy közös konyháról étkezett, a szolgák felétől pedig megvált. A Hofburg régi testőrségét is elbocsátotta, és újat – kisebb létszámút, de erősebbet – szervezett helyette.

A korszellemtől és a felvilágosult abszolutizmustól nem volt idegen az a hatalmas lendület, amellyel elkezdte politikai pályáját. Tíz év egyeduralmat szeretett volna kapni, ami elegendő lett volna birodalma átformálásához. A monarchia egységesítéséről, az igazgatás korszerűsítéséről, a kiváltságosok engedelmességre szorításáról, az alsóbb rétegek nagyobb megbecsüléséről szólt rövid fogalmazványában: „Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem. Mindenki az államot tartozik szolgálni, amelynek megszemélyesítője az uralkodó.” Ahogy a célokban határozott, az eszközökben sem válogatós. Éppen Magyarországgal kapcsolatosan írja le: „Minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül.”

Házasságai Első felesége Bourbon Izabella parmai hercegnő (1741–1763) volt, azonban ő 1763-ban elhunyt a szülés során. Ebből a házasságból két leánya született, Mária Terézia Erzsébet főhercegnő (1762–1770) és Mária Krisztina, aki egy órát sem élt, 1763. november 22-én meghalt, édesanyja egy héttel később szintén elhunyt.

Második felesége Mária Jozefa bajor hercegnő volt (1739–1767), akit 1765-ben vett feleségül, vele viszont sohasem alakított ki bensőséges házastársi viszonyt, a házasságukat sem teljesítették be. II. József olyannyira irtózott új feleségétől, hogy még a lakosztályukat összekötő erkélyt is kettéválasztatta. Miután második asszonyát is elvitte a himlő (1767), majd egyetlen élő gyermeke, Mária Terézia Erzsébet is meghalt (1770-ben), II. József többé nem nősült meg. Második felesége halálos ágyánál nem volt jelen, helyette anyja, Mária Terézia volt a haldokló császárné oldalán.

Uralkodása bélyegkép|200px|jobbra|II. József, a „kalapos király” József 1780. november 29-én lépett trónra, azonban saját elhatározásából lemondott a koronázásról és az ezzel járó eskütételről. (Emiatt nevezte el Ányos Pál „kalapos királynak”, ez a ragadványnév széles körben elterjedt.) Ezáltal József mentesült mindazon kötöttségektől, amelyek elődei és a rendek egyezségeiből származtak: nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy saját elképzelései szerint átalakíthassa az államberendezkedést. Édesanyjához hasonlóan rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. Mivel azonban hatalmas iramban ontotta a saját maga alkotta rendeleteket – 10 év alatt 6000-et, naponta átlagosan kettőt – az államapparátus már csak a mennyiség miatt sem tudta őket végrehajtani. Sok intézkedése valóban észszerű és hasznos volt, de sértette a hagyományokat (például a koporsós temetés tiltása gazdasági okokból), vagy egyszerűen végrehajthatatlan volt (például a női divat korlátozása). bélyeg|II. József a Császári-Királyi Hadsereg (Kaiserlich-Königliche Armee) tábornagyi egyenruhájában

Egyházpolitika, vallásügyek bélyegkép|II. József német-római császári öltözetben Hickel festményén II. József egyik első, legfontosabb intézkedése a türelmi rendelet meghozatala volt 1781-ben, amely az unitáriusok, reformátusok, evangélikusok és ortodoxok számára szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett az addiginál. Ahol minimum 100, nem katolikus család élt, ott azok saját költségükön fenntarthatták helyi gyülekezeteiket, sőt – torony és harang nélkül, nem közútról nyíló bejárattal – templomokat is építhettek. A fent említett felekezetek hívei semmiféle megkülönböztetést nem szenvedtek ezentúl a hivatali pályán. Az intézkedéseket a tolerancia eszménye és a birodalom egységesítésének vágya ihlette. Ugyanebben az évben a kb. magyarországi zsidó helyzetét is rendezték. Német vezetéknevet kellett felvenniük, vagy vásárolniuk, mivel az addig használt hagyományos családnevük alapján nyilvántartásuk igen nehézkes volt.Miért van német családi nevük a zsidóknak? ujszo.com A cenzúrát kivette az egyház kezéből és egy civil intézményre bízta, amely Bécsben székelt, s bár vezetése meglehetősen felvilágosult volt, így sem engedték be külföldről a „felforgató” irodalmat, viszont az egyházi szempontokat, az azt sértő tartalmat nem vették figyelembe, vagy nem olyan mértékben, mint maga a római katolikus egyház.

Még a türelmi rendelet évében a Rómának küldött egyházi jövedelmeket zárolta, és bevezette a pápai bullák kihirdetésük előtt történő udvari ellenőrzését. II. József állammodelljében ugyanis az egyház pusztán az uralkodó egyik eszköze volt, így a róla elnevezett jozefinista politika jegyében igyekezett megvalósítani az államegyházat. Meggyőződése volt, hogy az egyházi vagyonnal szabadon gazdálkodhat, ha finanszírozza annak közfeladatait (oktatás, egészségügy), és biztosítja a valóban a nép körében forgó alsópapság megélhetését. Ezek számát és javadalmait még növelte is. 1782. január 12-én kiadott szekularizációs rendeletével több, tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal nem foglalkozó szerzetesrendet és mintegy 140 kolostort (1484 szerzetessel és 190 apácával) feloszlatott. Megszűnt a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi, klarissza, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, pálos és premontrei rend, vagyonukat a Vallásalapba olvasztotta. Beavatkozott a vallási ünnepek, a szentmise és a papnevelés rendjébe is. A nyilvánosság előtt azt hirdette, hogy a papoknak az egyszerű emberek részére hasznos ismereteket – például a földművelés új módszereit – is közvetíteniük kell.

Mindez kiváltotta a pápai állam rosszallását: VI. Piusz pápa 1782-ben maga utazott Bécsbe („fordított Canossa-járás”), de József nem változtatott politikáján. (Sőt, az anekdota szerint még csak kezet sem csókolt az egyházfőnek, hanem kézfogással üdvözölte.) 1783-ban a papnevelést is állami feladattá tette, és ugyanebben az évben tett római látogatása során sem sikerült meggyőzni intézkedései visszavonásáról.

1786. február 7-én Magyarországon és az örökös tartományokban kihirdette a magyar pálos rend eltörlését és birtokainak elkobzását.

Jobbágypolitika, nemzetiségek jobbra|bélyegkép|II. József A 18. században több kisebb paraszti megmozdulásra került sor, amelyeket a bécsi udvar csendben támogatott, ösztönzött, hogy sakkban tartsa a nemességet. Amikor az Erdélyi-érchegység román parasztjai zúgolódni kezdtek a királyi uradalmakban hirtelen megemelkedő terheik ellen, Bécsbe jutó vezetőik – Horea, Cloşca és Crişan – ismét meleg fogadtatásban részesültek. (II. József, hogy az alattvalókkal érintkezhessen, külön épületrészt jelölt ki erre a célra, az ún. Controlor-folyosót.) Ők ezen felbuzdulva 1784-ben szervezkedni kezdtek, és hamarosan rabolni, pusztítani kezdtek. Célpontjaik a magyar nemesi kúriák és a nem ortodox települések voltak. A helyi katonai parancsnok sokáig nem mert ellencsapást indítani, félve II. Józseftől, így a helyi nemesség maga ragadott fegyvert. Végül az Erdélyben állomásozó katonaság 1785-ben leverte a románok lázadását, de az uralkodó megakadályozta a véres megtorlást: mindössze a három főkolompost végezték ki.

A román parasztfelkelés nagy szerepet játszott az 1785-ös jobbágyrendelet kiadásában. Ez egyfelől eltörölte a jobbágy elnevezést és a röghöz kötést, másfelől megerősítette a parasztok telekhez való jogát, valamint vagyonuk szabad örökítésének jogát. Mindez nem vezetett jelentős gazdasági változáshoz, ugyanis a nagy betelepítések végeztével a földbőség ekkorra már megszűnt, de a jobbágyság jogbiztonsága megnőtt. 1786-ban a jobbágyok botozását is megtiltotta az uralkodó. Az 1787-ben kiadott, a Habsburg örökös tartományokban hatályos új büntetőtörvénye (Josephinisches Strafgesetz) a rendes büntetőeljárásokban megtiltotta a halálbüntetés kiszabását, ezt csak a statáriális eljárásokban (Standrecht) engedélyezte. A korábban halálos ítélettel sújtott elítélteket hosszú és súlyos kényszermunkára (pl. gályarabságra) vitték, ahol a halálozási arány elrettentően magas volt. 1787-től kezdve állami ügyvédeket rendeltek ki a parasztok védelmére peres ügyeikben.

Egy 1789. február 10-én kiadott pátens értelmében az év (majd elhalasztva a következő év) novemberétől kezdve, fiziokrata elképzeléseknek megfelelően, egységes adót tervezett bevezetni minden föld után parasztnak és nemesnek egyaránt. A magyar arisztokrácia körében a terv felháborodást szült.