Ez a szócikk az „emberi világ”, az emberiség történetét tárgyalja a Homo sapiens (mai ember) megjelenésétől a jelenig. A világtörténelem kifejezés tágabb értelméhez lásd A világegyetem története szócikket.

Kőkorszak Őskőkor

260px|bélyegkép|jobb|A mai ember (Homo sapiens sapiens) elterjedése a Földön, a mitokondriális Éva elmélet szerint. (A számok azt mutatják, hogy a vándorlás egyes állomásai hány ezer évvel ezelőtere tehetők)

Az őskőkorszak a kőkorszak első része. Idegen néven: paleolitikum, magyarul: őskőkor, régi kőkorszak vagy pattintott kőkorszak. Földtörténeti szempontból a pliocén végével és a pleisztocénnel esik egybe, a legújabb meghatározások szerint kb. 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött és kb. 11 500 éve ért véget. A korszak önálló elnevezése azért volt indokolt, mert egyrészt a 19. század közepétől az ősember- és őslénykutatás elvált egymástól, másrészt pedig, mert az őskőkor az a korszak, amelyben rendkívül felgyorsult az emberi evolúció, ebben a korszakban vált egyre inkább szembetűnővé az ember jelenléte, tevékenysége. A paleolitikum során Európában a modern ember (Homo sapiens sapiens) kiszorítja a neandervölgyi embert (Homo neanderthalensis) és a korszak végére kipusztul az európai pleisztocén megafauna (barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas mamut, gyapjas orrszarvú, óriásszarvas).

A paleolitikumban az emberek vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték táplálékukat, zsákmányállataikat főleg a pleisztocén megafauna adta. A nagy állatcsordák után vándorló emberek nagycsaládokban (klánokban) éltek, és kő-, fa-, illetve csonteszközöket használtak. A nagycsaládokat egy arra rátermett, választott vezető irányította. A felső paleolitikumban (30-10 000 évvel ezelőtt, a Würm, azaz a jégkorszak eljegesedési periódus alatt) alakult ki, és virágzott a művészet, ekkor készültek a híres barlangrajzok (Altamira, Ardeche stb.) és a híres szobrocskák (például a Willendorfi Vénusz), amelyeket kőből, csontból faragtak vagy agyagból formáztak és kiégettek. A felső paleolitikum embere készített ékszereket is (nyakláncokat, karkötőket) kagylókból és állatfogakból. Fontos megjegyezni, hogy az emberi kultúra egyes állomásai nem egy időben jelentek meg mindenhol Földön. Ez azt jelenti, hogy míg Európában az őskor kb. 11 000 éve véget ért, addig az ausztrál bennszülötteknél ez például csak az európaiak megjelenését követően következett be.

Középső kőkorszak

A középső kőkorszak a kőkorszak szakaszai közül a második. Idegen néven: mezolitikum, magyarul: átmeneti kőkorszak vagy középső kőkorszak. Földtörténet szempontjából a korai európai holocénnel esik egybe, legújabb meghatározások szerint kb. 11 500 évvel ezelőtt kezdődött és a földművelés, illetve állattenyésztés megjelenésével ért véget, kb. a I. e. 8-6. évezredben.

A mezolitikum az utolsó jégkorszak, a Würm végével és az európai pleisztocén megafauna (barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas mamut, gyapjas orrszarvú, óriásszarvas stb.) kihalásával vette kezdetét Európában. A középső kőkorszak emberei vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték táplálékukat, ám a vadbőség megszűnése miatt csökkent a vadászat jelentősége és fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott a földművelés és az állattenyésztés (utóbbiaknak talán éppen a vadbőség vége lehetett a hajtóereje). A mezolitikum tehát tulajdonképpen átmeneti kor a vadászó-gyűjtögető és a letelepedett földművelő és állattenyésztő életmódok között. A mezolitikum emberei többnyire vándorló, de helyenként félig-meddig letelepedett nagycsaládokban (klánokban) éltek, amelyeket arra rátermett, választott vezetők irányítottak. Az emberek még mindig kő-, fa- illetve csonteszközöket használtak, ám ezek kidolgozása sokkal finomabbá vált (például kőből készült nyíl- és dárdahegyek). Általában elmondható, hogy a mezolitikum embere által használt eszközök specializáltabbá váltak, megjelentek a különböző bőr- és famegmunkálásra szolgáló kaparók, vésők, kések. Az emberek csónakot készítettek, és hálóval, varsával halásztak. A felső paleolitikum virágzó művészete nem folytatódott a mezolitikumban, az utolsó jégkorszakkal együtt ért véget.

Újkőkor

200px|bélyegkép|jobb|A Cucuteni kultúra egy antropomorf agyagfigurája, Történelmi és régészeti múzeum, Karácsonkő, Románia

Az újkőkorszak a kőkorszak utolsó része. Idegen néven: neolitikum (a görög: neosz=új, lithosz=kő), magyarul: újkőkor vagy csiszoltkő-korszak. Tizenkétezer évvel ezelőtt Földünk éghajlata melegebbé, és csapadékosabbá vált. Ennek hatására egyes vidékeken dúsan megtermett a vadbúza és a vadárpa (keleten a rizs). Az állatok száma is jelentősen megszaporodott ezeken a területeken. A termékeny félhold területén az embereknek már nem kellett messzire elvándorolniuk az élelem után, hiszen elegendőt találtak belőle helyben is. A gabonafélékből egyre többet gyűjtöttek, és fából, háncsból készült edényekben tárolni is tudták. Az állati táplálékért sem kellett hosszan követniük a csordákat. Az állatokat lassacskán befogadták, és táboruk közelében elkerített helyen tartották. Befogásra a növényevő, nagy csoportokban élő állatok voltak alkalmasak. Mivel ezek egy idő után az emberhez szoktak, „megszelídültek”, az emberek kiválaszthatták a legerősebbeket, és azokat hagyták szaporodni, csak a gyengébb állatokat vágták le. Ettől kezdve nem voltak kiszolgáltatva a vadászszerencsének, a hús folyamatosan rendelkezésükre állt (bár továbbra sem hagytak fel a gyűjtögetéssel és a vadászattal sem). Lassan rájöttek, hogy maguk is képesek a termeszteni növényeket azzal, hogy a földbe szórják a magvakat. Ez a megfigyelés késztette az embert az első földművelő eszközök készítésére. Eleinte ásóbottal lazították a földet, és fába vagy csontba rögzített kőpengékkel (ez volt a sarló őse) vágták le a beérett termést. A növények termesztésével és az állatok háziasításával az ember maga termelte meg az élelmét. A jobb és bőségesebb táplálkozás következtében nőtt a népesség.

230px|bélyegkép|bal|Újkőkori lakóház, Tuzla, Bosznia-Hercegovina

Az ember ekkor már nem kényszerült arra, hogy a táplálék hiánya miatt elhagyja otthonát, így kényelmesebb, tartósabb lakóhelyet készített magának. Ennek fala eleinte fából vagy vesszőfonálra tapasztott agyagból készült. Később megjelennek a napon szárított vályogtéglák, amely vastagabb falú, nagyobb építmények készítését tette lehetővé. A házak padlóját kissé bemélyítették a földbe, és belülre került a tűz helye. A terményt tapasztott falú gödrökben, kőből faragott edényekben, fonott kosarakban tartották. Az élelemtermelés kialakulásával ugyanazon földterület nagyobb népességet tudott eltartani. A falvakban így több ember élhetett együtt, mint a korábbi hordákban. Szervezetten jelentős építkezésekre is képesek voltak. Mivel egy-egy falu környékén nagyjából ugyanazok a növények teremtek, ugyanolyan állatok éltek, a falu lakói egymás között ritkán cserélték ki élelmüket. A távolabbi falvak lakóival azonban kereskedtek. Ritka állatbőröket, kőfajtákat, gyümölcsöket cseréltek. Voltak olyan vidékek, amelyek zord éghajlatuk miatt nem voltak alkalmasak a növénytermesztésre. Az itt élők továbbra is vadászatból, állattartásból nyerték táplálékuk. Gabonafélékre ők is szívesen cseréltek állatbőröket, élőállatot. Ekkor még nem kívántak és nem is tudtak sokat felhalmozni, vagyis meggazdagodni a kereskedelemből, ugyanis a cseretermékek nagy része romlandó volt.

Ekkor jelentek meg a csiszolt, kifúrt szerszámok. A csiszolt szerszámok keményebb kőből, hosszabb ideig tartó munkával készültek, de tartósabbak is voltak. Egy különleges kőfajtából egészen finom és éles késpengéket, lándzsákat, sőt tükröt is tudtak készíteni. Ez az üvegszerűen csillogó, sötét színű, igen kemény kő az obszidián, amely keresett cseretermék is volt. Sokat finomodott a csontmegmunkálás is. A ház körül nagy mennyiségben használtak háncsból, vesszőből készült tárgyakat.

Az élelemtermelő és állattenyésztő ember nem függött annyira a természet szennyeitől, mint vadászó és gyűjtögető elődje. A rossz időjárás, az állatok elhullása miatt azonban nem szűnt meg teljesen a kiszolgáltatottsága. Ha sikerült is egyik évben nagyobb termésre, szaporulatra szert tennie egy-egy családnak, az nem jelentette azt, hogy azt jövőre is meg tudja termelni. A termelést nagycsaládi közösségben végezték. Ez legalább három nemzedék együttes munkáját jelentette. Ennél kisebb közösség nem tudta volna ellátni a feladatokat a kezdetleges munkaeszközökkel. Az egyes emberek között nem jöttek létre jelentős és tartósan fennálló különbségek. Egyes családok férfi tagjai nagy tekintéllyel bírtak, ők az egész falu vezetőjévé, főnökévé válhattak. A varázslókat gyógyító erejük miatt tisztelték. Úgy hitték, hogy szertartásokkal befolyásolhatják a természet erőit.

Művészetek, mesterségek

Ókor

I. e. 3000 táján az emberiség történetének egy új korszakához érkezett. Új jelenségek tűntek fel, az ókori Kelet nagy folyamai mentén kialakult az öntözéses földművelés, hatalmas épületek emelkedtek, és megjelent az írás is. Az újkőkorszaki falvak helyébe városok, államok, és birodalmak léptek. Az első városok fallal körülvett, központi épületek (templom, palota) körül létrejött települések voltak. Létrejött, az állam is, amely egy adott terület népességének életét irányító szervezet. Az irányítás egy szűk csoport kezében van (uralkodók, hadvezérek, papok). Az állam szerepe, hogy védje lakóit a külső támadások ellen, és biztosítsa a belső rendet. Ezt törvények, az írásba foglalt szabályok segítségével teszi. A törvények betartásáról az állam katonái és hivatalnokai gondoskodnak (ők már nem vesznek részt a termelőmunkában, ellátásukat az állam lakóinak adója fedezi). Ezzel szemben a birodalom, egy olyan nagy kiterjedésű állam, mely több népet, országot egyesít uralma alatt. Vezetői egységesítik az igazgatást és a törvényeket. Az ókor végét a Nyugatrómai-birodalom bukása jelenti.

Királyságok kora (Középkor) A királyságok kora az a kor, ahol általában királyok, császárok, fejedelmek, stb. uralkodtak.. Általában a középkort szokás ideemlegetni. A nagy földrajzi felfedezésekkel végződő korszakra a feudalizmus jellemző.

Európa felemelkedése

A nagy földrajzi felfedezések kora

Fellendülés – új utak keresése Nyugat-Európa gazdasága a 15. században gyors ütemben fejlődött. A fellendülés centruma a posztógyártás és az atlanti kereskedelem központjává váló Flandria volt. Mivel a pénzek továbbra is nemesfémből készültek, az európai gazdaság egyre több aranyat és ezüstöt igényelt. Ezzel szemben a Kelettel folytatott kereskedelem kiszivattyúzta Európából a nemesfémeket, mivel a Levantén keresztül behozott luxuscikkekért és fűszerekért (porcelán, selyem, illatszerek, bors, vanília) arannyal és ezüsttel fizettek. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése a levantei kereskedelmet először bizonytalanná tette, majd a vámok emelésével megdrágította. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a magyarországi és csehországi nemesfémbányákban a 15. század végére kitermelték a könnyen kiaknázható teléreket. Mivel szivattyúk híján nem tudtak mélyebbre hatolni, a termelés jelentősen visszaesett.

A felfedezések feltételei A 15. századra az Atlanti-óceánon hajózva a tengeren kapcsolták össze a Földközi-tengert a Baltikummal. Az óceáni hajózáshoz új, nagy vitorlafelületű, hátsó kormányos hajókra (karavellákra) volt szükség. A part mentét elhagyva a nyílt vizeken hajóztak, amit az araboktól átvett iránytű és egy sor, a pontos helymeghatározást szolgáló műszer (asztrolábium, gnómon, Jákob-pálca) tett lehetővé. A reneszánsz nyitottabbá tette az embereket, és az antik műveltség újjászületése megismertette Ptolemaiosz elgondolásait a Földet gömb alakjáról. Egyes új térképek – mint a firenzei csillagász, Toscanelli világtérképe (1474) – a Földet már ennek megfelelően ábrázolták.

Portugál és spanyol felfedezések bélyegkép|jobbra|Kolumbusz Kristóf arcképe