Márton Áron katolikus pap, Erdély püspöke, címzetes érsek.

Jelmondatául a „Non recuso laborem” – „Nem utasítom el a munkát” – mondatot választotta. „Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. Mély értelmű utalás volt ez munkával és szenvedéssel teli életére. Áron püspök a második bécsi döntés után a vissza nem tért Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét. A háború alatt, és az azt követő nehéz években az emberi jogok és a keresztényi szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselője volt”.Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentbeszéde, Gyulafehérvár, Márton Áron püspök halálának 25. évfordulója, 2005. szeptember 29.

„...olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is őket. Ő még nem átallotta kikérni a társadalom világi kutatóinak, a szakértőknek a véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; ő még hosszú távú stratégiákban gondolkodott a felemelés és javítás horizontján. Nemcsak sziklaszilárd volt, amint ezt sokan legjellemzőbb erényének tartják, hanem – bölcsessége és műveltsége mellett – okos is.”

Pályafutása Szülőfaluja és iskolái Székely földműves család második gyermekeként, elsőszülött fiaként született Csíkszentdomokoson. Édesapja Márton Ágoston, édesanyja Kurkó Julianna volt. A korabeli szokással szemben őt taníttatták, nem kisebb testvéreit. Elemi iskolába szülőfalujába, a Római Katolikus Népiskolába járt (1903–1906). Középiskolai tanulmányait a csíksomlyói katolikus (ferences) főgimnáziumban kezdte (1907–1911), mely 1912-ben újonnan épült csíkszeredai épületbe költözött, így az V-VII. osztályt itt járta (1911–1914). A VIII. osztályt az 1914–1915-ös tanévben a gyulafehérvári Majláth Római Katolikus Főgimnáziumban végezte, ahol a püspök a papságra készülő fiatalokat gyűjtötte össze; itt is érettségizett 1915. június 12-én.

Az első világháború Három nappal később, június 15-én katonai szolgálatra kapott behívót. Doberdónál harcolt. Több mint egyéves (1916 szeptemberétől 1917 decemberéig) Ojtozi-szorosbeli frontszolgálat után 1918-ban Asiagóban harcolt. Háromszor sebesült meg. Hadnagyi rendfokozattal szerelt le. Az összeomlás után belépett a Székely Hadosztályba, és 1919 tavaszán részt vett a tiszai hadműveletekben. Fogságba került, rövid ideig a brassói fellegvárban tartották fogva, majd elengedték.

A háború után hazatért Csíkszentdomokosra, ahol másfél évig (1918–1920) szüleinek segített a gazdálkodásban, illetve egy erdészetben tisztviselő.

Papi szolgálata Hosszas mérlegelés után 1920. október 11-én – kicsit megkésve – jelentkezett a gyulafehérvári hittudományi főiskolán. Nem csak korával, de személyiségével is tekintélyre tett szert szemináriumbeli társai között. Egyik tanára így jellemezte: „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, ... Sokat várhat tőle az egyházmegye.” Teológiai tanulmányait befejezve, 1924. július 6-án pedig pappá szentelte Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök a gyulafehérvári székesegyházban. Első szentmiséjét szülőfalujában mutatta be július 13-án.

bélyegkép|balra|200px|Márton Áron 1920 körül Ezt követően 1924. július 1-jétől Ditróban, majd 1925. július 1-jétől Gyergyószentmiklóson volt káplán, emellett 1926. augusztus 1-jétől hittanár is a gyergyószentmiklósi Állami Főgimnáziumban. 1928-tól a marosvásárhelyi római katolikus főgimnáziumban hittanárként és a fiúnevelő intézet igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. 1929. július 1-jétől a nagyszebeni Szent Teréz árvaház tanulmányi felügyelője lett, innen látta el plébánosként a verestoronyi szórványegyházközséget. Román és német nyelvtudását is gyarapította.

1930. október 1-jétől udvari káplán és püspöki levéltáros, 1932. szeptember 1-jétől püspöki titkár volt Gyulafehérváron.

1932. október 1-jétől egyetemi lelkészként és hitszónokként tevékenykedett Kolozsvárott. Emellett 1934. március 13-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség országos igazgatója volt. 1933. október 1-jén György Lajossal közösen megalapította és hét évfolyamon át szerkesztette az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratot. (Ennek szerkesztését püspökké választásakor átadta György Lajosnak, de még 18 cikket publikált az évek folyamán.)

1936. március 15-én ideiglenesen megbízták a kolozsvári Szent Mihály plébánia vezetésével. 1937. január 21-én címzetes kanonoki kinevezést kapott. 1938. augusztus 14-én a plébánia közgyűlése plébánossá választotta, majd augusztus 21-én Vorbuchner Adolf püspök kinevezte plébánosnak, Kolozs-Dobokai kerületi főesperesnek, és székesegyházi kanonoki kitüntetést kapott. Ökumenikus szellemével sokat tett az öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság egységéért.

Püspökként a második világháború idején 1938. szeptember 14-én, Vorbuchner püspök halála után a Szentszék apostoli kormányzóként megbízta a gyulafehérvári egyházmegye vezetésével, melyet szeptember 21-én vett át. December 24-én XI. Piusz pápa gyulafehérvári megyéspüspökké nevezte ki. Az időszak nacionalista légkörében egy székely pap kinevezése jelentős sikernek számított. Jelentős szerepet játszott ebben az őt jól ismerő Andrea Cassulo nuncius, aki ajánlotta a feladatra, és akit később a román kormány többek között ezért minősített persona non gratának.

1939. február 12-én a Szent Mihály-templomban szentelte püspökké Andrea Cassulo apostoli nuncius, Pacha Ágoston temesvári és Fiedler István szatmár-nagyváradi püspök segédletével. Püspöki jelmondatát – Non recuso laborem – Tours-i Szent Mártontól választotta.

bélyeg|260px|Isten szolgája, Márton Áron 1940-ben

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés következtében Észak-Erdély, és ezzel az egyházmegye nagyobbik fele visszakerült Magyarországhoz, de székhelye és több mint félmillió magyar Romániában maradt. Áron püspök vállalta velük a sorsközösséget; az elnyomás és a háború idején beszédeiben, körleveleiben igyekezett erőt önteni híveibe. Ebben az időszakban egyszerre kellett védenie a dél-erdélyi magyarság érdekeit az Antonescu-rezsimmel szemben és kormányoznia az egyházmegye egészét, amelynek észak-erdélyi részébe Sándor Imrét nevezte ki püspöki helytartónak.

1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban tartott papszentelésen mondott beszédében bátran felemelte szavát a zsidók deportálása ellen (- ekkor a kolozsvári gettóban már több, mint 14.000-en voltak -), az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében.Marton József-Jakabffy Tamás: Az erdélyi katolicizmus századai, Gloria, Kolozsvár, 1999, , 107. oldal .Május 22-én levélben szólította fel Sztójay Döme miniszterelnököt, Jaross Andor belügyminisztert, a főispáni hivatalt és a rendőrkapitányságot, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Válaszul Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból.

A világháború utáni évek Miután 1944 őszén a szovjet és román csapatok megszállták Észak-Erdélyt, Márton Áron a helyén maradt. Hívei előtti felszólalásaiban, a miniszterelnöknek írt levelében és a béketárgyalásokra szánt memorandumban is olyan társadalmi rend mellett szállt síkra, mely „Isten gondolatának megfelel”, és a kis népek jogait éppúgy figyelembe veszi, mint a nagyokét. Emellett 1945−1946-ban 3 millió lejjel elsőként támogatta az MNSZ indítványára, a magyar tanári kar bérének rendezésére létrehozott Petőfi-alapot, állta a Bolyai Tudományegyetem oktatóinak fizetését, és egész egyházmegyéjét mozgósítva segítette az 1946–1947-es éhínség áldozatait. Az 1946-os csíksomlyói búcsún mondott beszédével ugyanakkor sikerült megakadályoznia, hogy a feszültségek hatására a búcsú népgyűléssé vagy népfelkeléssé alakuljon.

A kiépülő szovjet típusú államberendezkedés időszakában körleveleiben, beszédeiben kiállt az emberi jogokért, a magyar kisebbség jogaiért, foglalkozott a demokrácia erkölcsi feltételivel, de a szociális feszültségekkel és a szolidaritással is. 1947 után az erősödő kommunista és ateista rendszer letartóztatásokkal, egyházellenes sajtóhadjárattal, az egyházi iskolák államosításával, majd a görögkatolikus egyház és a szerzetesrendek betiltásával lépett fel a vallás ellen. Márton Áron harcolt vallás- és a lelkiismereti szabadságért. 1948. július 17-én a román kormány egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot, amire Márton Áron a püspöki kar nevében tiltakozó levelet írt Petru Groza miniszterelnöknek. Erélyesen, de sikertelenül tiltakozott az egyházi iskolák augusztus 3-i államosítása ellen is. A román görögkatolikus egyház betiltásakor, 1948. október 11-én körlevélben hívta fel a katolikus papokat, hogy „a görögkatolikus testvéreinket előzékeny szeretettel a legmesszebbmenő vallási támogatásban és segítségben részesítsék, amikor szükséges, templomainkat, kelyheinket és egyházi felszereléseinket a keleti szertartású szentmise bemutatására készségesen rendelkezésükre bocsássák”.

1949. május 15-től, a román kormánnyal folytatott sikertelen tárgyalások után bérmakörútra indult Székelyföldre és Gyimesbe. Míg ő híveit a várható szorongattatásokra készítette fel, és buzdította a hitük melletti kitartásra, a hatalom ellenséges sajtókampánnyal és párhuzamos kultúrversenyek szervezésével próbálta távol tartani az embereket. Márton Áron a Gyimesből fehér lovon, embergyűrűvel védve vonult be a június 4-i (1990-ig utolsó) csíksomlyói búcsúra,

1949. június 21-én Bukarestbe rendelték a katolikus egyház statútumáról való tárgyalásra. A püspöki iroda akkori helyettesével, Ferenc Benjáminnal együtt taxit rendeltek, hogy elvitessék magukat Tövisre a vasútállomásra, ahonnan vonattal akartak tovább utazni. Tövis közelében a közúton megállították és őrizetbe vették.

Fogságban

1946 májusában a korabeli magyar közélet ismert személyiségei memorandumban fordultak a magyar kormányhoz, azt kérve, tegyen meg mindent azért, hogy a második világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon igazságos döntés szülessen Erdély kérdésében. A kommunista hatalom erre építette fel a Márton Áron, Venczel József, Szász Pál, Lakatos István, Korparich Ede, Bodor Bertalan, Teleki Ádám és Kurkó Gyárfás ellen 1951-ben lefolytatott koncepciós pert.

Márton Áron először vizsgálati fogságba került, ami körülbelül két évig tartott a bukaresti belügyminisztérium épülete alatti börtönben. A bukaresti katonai törvényszék 1951. augusztus 6-án tíz év szigorított fegyházra és életfogytiglani kényszermunkára ítélte hazaárulás és valutavétség vádjával. Előbb a nagyenyedi, majd a máramarosszigeti börtönben tartották fogva. 1952-ben Máramarosszigeten három évre közös cellába került Alexandru Todea görögkatolikus püspökkel, akivel kitűnő kapcsolatban maradtak szabadulásuk után is.

Helyzete idővel valamelyest javult. Petru Groza miniszterelnök pozíciójának erősödésével közbe tudott járni, hogy enyhítsenek a püspök börtöni körülményein. Ennek következtében 1954. június 27-én átvitték Bukarestbe, a Belügyminisztérium börtönébe, majd néhány nap múlva a Malmaisonba

A püspök börtönévei alatt az egyházmegyét olyan kormányzók (ordináriusok) vezették, akik függetlenek maradtak az állami törekvésektől. A hatalom a papság megosztására törekedett, és bejuttatta embereit a gyulafehérvári központba, de a Márton Áronhoz hű papság elszigetelte őket. A hatalomnak ellenálló vezetőket és papokat (többek között Boga Alajos általános helynököt, Sándor Imre helynököt, Gajdátsy Béla teológiai rektort) bebörtönözték, meghurcolták, de egymásnak sorra átadva a joghatóságot a katolikus egyházat ennek ellenére meg tudták őrizni.

Szabadulása után