Az európai angolna (Anguilla anguilla) Nyugat- és Közép-Európa északi részén őshonos, telepítés révén azonban már Európa szinte minden országában jelen van. A csontos halakon belül a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alosztályába, azon belül az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe tartozik. Az angolnafélékhez tartozó tizennyolc rokonával együtt alkotja az Anguilla nemet, amely az angolnafélék (Anguillidae) családjának egyetlen tagja. Az anguilla fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyítő képzős alakjából eredeztethető.
Életmódját tekintve úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti. Az angolnákból összesen 19 faj él, ezek közül csupán egy honos Magyarországon. Hosszú évekig senki sem tudta megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Erik Bertelsennek sikerült kisebb-nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a Ráktérítő és a nyugati hosszúság 60. fok metszéspontjánál, a Sargasso-tengerben valószínű. Egyelőre nem lehet tudni pontosan, hogy az angolnák milyen mélységben ívnak, de a lárvafogási adatok szerint a legtöbb 200–500 méter közötti mélységből származik, így kutatóik ebben a mélységben feltételezik a szaporodásukat.
Méretét tekintve kivételes esetben egyméteresnél nagyobbra is nőhet, de átlagosan a 60–80 centimétereseket lehet kifejlettnek tekinteni. Táplálkozását tekintve ragadozó hal és fenéklakó mivolta miatt a víz mélyén előforduló kisebb állatokkal táplálkozik. Étlapján szerepelnek elsősorban: gyűrűsférgek, rovarlárvák, puhatestűek, rákok, apró halak és békák. Táplálékfogyasztása évszakról évszakra változik. Az alsóbbrendű rákokat márciustól novemberig csökkenő tendenciával, a puhatestűeket a nyár végétől novemberig, a halakat elsősorban június–július hónapban keresi.
Származása és rendszertani helye Az őslénykutatások szerint a csontos halak (Teleostei) első képviselői a földtörténeti középkorban a mezozoikum középső időszakban, a jura időszakban, körülbelül 150–120 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Az angolnaalakúak rendjének fosszilis maradványait a mezozoikum felső krétakori rétegében találták. Az angolna igen primitív őse nagy valószínűséggel az Anguillausnak nevezett faj, amely megközelítőleg 120 millió évvel ezelőtt élt a mai Libanon területén. Különálló kis farokúszója volt, tehát a háti úszó és a hasúszó nem nőtt össze. Az angolnaalakúak evolúciója a tudósoknak sok fejtörés után sem tud sokat mondani. Még mindig folyik a kutatómunka az angolna rendjének eredetéről és leszármazásáról. Más renddel való rokonságot egyelőre nem sikerült találni.
Az angolna az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe és az angolnafélék (Anguillidae) családjába tartozik. A rendhez tartozó fajok hasi úszói hiányoznak, testük megnyúlt. Áttetsző leptocephalus lárváik a kifejlett állatoktól jelentősen eltérnek. Pikkelyeik nagyon aprók vagy hiányoznak. Úszóhólyagjuk ősi típusú, az előbéllel légjárat köti össze. Az angolnafélék családjához mérsékelt övi vagy szubtrópusi tengeri, és onnan édesvizekbe vándorló fajok tartoznak. Testük jellegzetesen megnyúlt, hengeres, kígyószerű. Háti, hasalatti és farokúszójuk összeolvadt. Vándorlásuk, ívásuk és a lárvák fejlődése egyedi módon megy végbe.
Elterjedése bélyegkép|balra|150px|Az angolna elterjedése (telepítés nélkül) Európában Az angolna Európában hagyományosan Nyugat-Európában, illetve Közép-Európa északi részén őshonos (Egyesült Királyság, Írország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Franciaország, Olaszország), telepítéssel viszont már szinte Európa minden országában jelen van. Mivel katadrom hal, az édesvizű folyókban igen hosszú utat tehet meg a kontinens belseje felé. Erre jó bizonyíték, hogy még Szibéria folyóiban is találtak néhány élő példányt. Európán kívül még Észak-Amerikában, Kaliforniában és Dél-Amerikában, Brazíliában találtak nagyobb állományt. Néhány európai angolna él Japánban is, azonban ott inkább az Anguilla japonica az elterjedtebb.
Veszélyeztetettségének okai Az európai angolna a kihalófélben levő halfajok közé tartozik. Az 1970-es évektől kezdve az angolnák egyedszáma, körülbelül 90- vagy akár 98 százalékkal csökkent. Az állomány csökkenésének okai a túlhalászás, az élősködök, mint például az Anguillicoloides crassus érzékpálcás fonálféreg, a vízerőművek építése, és a természetes változások, amelyek az Atlanti-óceánban, a Golf-áramlatban és az Észak-atlanti-áramlatban történtek meg. A legújabb vizsgálatok eredménye a poliklórozott bifenillel (PCB) való környezetszennyezettséget is hibáztatja az európai angolna állomány csökkenéséért.
Testfelépítés Az élő szervezetek kapcsolata az élettelen környezettel, illetve az életközösségekkel tág alkalmazkodóképességet jellemez, amely alapjában véve meghatározza az adott faj egyedeinek és populációjának létét és földrajzi elterjedését. Az alkalmazkodás egyik legfeltűnőbb része a testalak, amelynek arányai jellemzik a faj egyedeit, lehetővé teszik a faj felismerését, és megkönnyítik az élőlények rendszerezését. A testalak – ha csak kis mértékben is – utalhat az élő szervezet környezetére és az életmódjára is.
A fej A fej felülről enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedően kúpos, nyak nélkül kapcsolódik az állat törzséhez. A fej hosszát a fej legelső pontjától, az alsó ajakcsúcstól a legutolsó kopoltyú fedőlemez (operculum) hátuljáig számítják. A fej alakja szerint kétfajta angolnatípust különböztetünk meg: a hegyes fejűt és tompa fejűt. A legtöbb tudós a különböző fejvastagságot az eltérő életmódnak és környezeti viszonyoknak tulajdonítja, így nem két fajról, hanem ugyanarról beszélünk. A tompa, illetve a hegyes koponya kialakulása már ivadékkorban észrevehető. A két fejtípus között van egy bizonyos átmenet (intermidier), amely a keskeny és a széles fejformához sem sorolható.
Az angolnáknak a többi halfajtól különböző koponyafelépítést lehet megfigyelni. Ennek oka a felső állkapocscsont és a mögötte elhelyezkedő koponyacsontok összenövése. Egyedi a kisméretű kopoltyúfedő lemez és a kopoltyúívek kialakulása is. Mivel a kopoltyúívek igen keskenyek, a koponya mögött, viszonylagos alsó fekvésben helyezkednek el. Az angolna koponyájának csontos váza az állat szívósságára és rendkívüli alkalmazkodóképességére utal, hiszen ennek segítségével képes magát befúrni a mélyebben fekvő, keményebb iszapba is, valamint ennek segítségével még a vízparton is igen hatékonyan rejtőzködik, hiszen előnyös testfelépítésének köszönhetően kövek, esetleg kisebb növények közé is képes elbújni.
A koponya alakját követi az állat szájnyílása, az úgynevezett szájrés. A szájrés vonala szinte egybeesik a test tengelyéével, így a száj végállású. Az alsó állkapocs kissé előbbre nyúlik, mint a felső (ezért is mérik ettől az állat fejének méretét). A szájrés – kiterjedését tekintve – az állat nagyságához képest igen jelentős méretű, hiszen a szem középvonaláig terjed. A szájnyílást az angolna vastag ajkai szegélyezik.
Az alsó és felső állkapcson a fogak jellegzetesen, kefeszerűen helyezkednek el, innen a fogazat neve: kefefogazat. Az angolna fogai igen aprók, de annál hegyesebbek. A csontos halak többségével ellentétben nem nőttek szilárdan a felső és alsó állkapocscsonthoz, hanem csupán kötőszöveti szálakkal rögzültek az állat szájába.
A törzs Az angolna törzse a fejtől egyenletesen kiszélesedik, és hengerszerűen nyúlik. A fej-nyak kapcsolathoz hasonlóan az állat törzse átmenet nélkül kapcsolódik a farokrészhez, így a törzs terjedelmét a legutolsó kopoltyúfedő lemeztől a végbélnyílásig mérjük. A törzsön körülbelül egyforma méretű páros és páratlan számú úszók helyezkednek el. Az egyetlen páros számú úszó a mellúszó (pinna pectoralis), amely a legutolsó kopoltyúfedő lemez tövénél kezdődik. A páratlan számú úszók a hátúszó (pinna dorsalis), a farokúszó (pinna caudalis) és a farok alatti úszó (pinna analis). Az angolna úszóiból hiányoznak az úgynevezett kemény úszósugarak (az úszósugarak ízetlen és lágy sugarak a hal úszóiban).
A test fokozatos növekedésével a mellúszó mérete és alakja is változik. A visszavándorlási időszak előtt a mellúszó egyre jobban megnyúlik, majd ecsethez hasonló formát vesz fel. A mellúszók e sajátos fejlődési jellemzői támpontot adhatnak az angolna ivari, illetve vándorlási érettségének meghatározásához.
A farok A farok az angolna testének legutolsó testtája. A farok a farokvég felé oldalról lapítottá válik, és kis átmenettel éles csúcsban végződik. A farok hosszúságát így a végbélnyílástól a farok csúcsáig mérjük. Az angolna farokúszója homocerk felépítésű, külső alakja pedig látszólag szimmetrikus, de belső váza valójában részaránytalan.
Kültakaró bélyegkép|jobbra|230px|Egy Hollandiában kifogott angolna, merítőszákban. A képen jól megfigyelhető az állat nyálkás bőre.
A bőr Az angolna bőre nemcsak egy védelmi rendszer, hanem egyben idegvégződéseket tartalmazó és számos ingert felfogó hely. Az állat bőre két bőrrétegből áll: a külső hámrétegből (epidermis) és a sejtes szerkezetű, alatta elhelyezkedő kötőszöveti irharétegből (corium). A rétegek igen vastagok. A hámrétegben találjuk az úgynevezett nyálkasejteket. Ezek bocsátják ki azt az anyagot, amelytől az állat teste síkos, nyálkás. Minden egyes nyálkasejt csak egyszer ürül ki, ezután elhal. Közben a hámszövet alján már kifejlődnek az új nyálkasejtek, és miután ez megtörtént, kitolják a fent lévő elhaltakat. A nyálkaváladék vízzel érintkezve megduzzad, és befedi az angolna testét. A nyálkaburok védi az angolnákat a kiszáradástól, az élősködőktől és a kisebb sérülésektől. Ez teszi lehetővé, hogy az angolna rövid ideig a szárazföldön is életképes legyen. Az angolna belső irharétege sokkal bonyolultabb, mint a Magyarországon élő halak bármelyikéé, hiszen sokkal nagyobb számmal helyezkednek el hajszálerek, idegvégződések. Ide rögzülnek a pikkelyek, és itt halmozódnak fel a különböző festéksejtek.
A pikkelyezettség Az angolna bőrét laza elhelyezkedésű pikkelyek fedik. A pikkelyek beágyazódnak a hámrétegbe és az irha felsőbb rétegeibe. Elhelyezkedésük szabálytalan, általában parkettaszerű alakzatot mutat. Az állat pikkelye hosszúkás, ovális alakú. A legtöbb Magyarországon élő halfajjal szemben az angolna pikkelye alkalmatlan arra, hogy megállapítható legyen az állat életkora, csak más vizsgálatok után adhat pontos eredményt, ezért az angolna kormeghatározása a pikkelyek alapján igen nehéz feladat. Oka az, hogy az egyedfejlődés során a pikkelyek eltérő időben keletkeznek. Az állat első pikkelyei a 17 centiméteres hosszúság elérése körül jelennek meg (ekkor az állat csupán 5–8 grammos). A pikkelyek kialakulása a végbélnyílásnál indul meg, majd innen terjed tovább a törzsre, és legutoljára a fejen alakulnak ki. A pikkelyek nem látnak el védelmi feladatot, ezt a nyálkaréteg biztosítja.
Belső szervek Táplálkozási szervek