Harry S. Truman (Lamar, 1884. május 8. – Kansas City, 1972. december 26.) az Amerikai Egyesült Államok 34. alelnöke és 33. elnöke (1945–1953). Franklin D. Roosevelt utóda az elnöki székben.
Élete Korai évek
Gyermekkorát Nyugat-Missouri farmjain töltötte, jól nevelt kisfiúként, egy szerető családban. Apja szegénysége nem tette lehetővé számára a felsőoktatási végzettség megszerzését. Közvetlen, nyílt és egyszerű ember volt, aki iskolázatlansága ellenére igen sokat olvasott. Kitűnően megtanult zongorázni is. Harcolt az első világháború franciaországi frontján, s őrnagyként szerelt le. Rövidáru-kereskedést nyitott Kansas Cityben, de gyorsan tönkrement.
Feleségével, „Bess” Wallace-szel hatéves korában ismerkedett meg, csaknem harminc évig várt, amíg végül feleségül vehette, és élete végéig csak őt szerette. Gyakran nyilvánosan is „Főnök” („Boss”) néven emlegette az asszonyt. „Három dolog tud tönkretenni egy férfit – jelentette ki egyszer. – A hatalom, a pénz és az asszonyok. Sohasem kívántam hatalmat, sohasem volt pénzem, és az egyetlen asszony az életemben most is odahaza van a házban.”
Kansas City korrupt demokrata politikai gépezete emelte ki az ismeretlenségből, a hírhedt Pendergast család vezetésével. Ez az ír família pénzt, állást, segélyeket osztott rászorulóknak, majd begyűjtötte szavazataikat. Azért kínáltak állást Trumannak, mert szükségük volt valakire, aki nem ír származású, nem korrupt és nem katolikus, hanem angolszásznak tekintett, tisztességes, baptista és szabadkőműves, akit a helyi társadalom megbecsül, akiről senki sem mondhat rosszat. Truman pedig hálás volt nekik, hiszen az anyagi csődtől mentették meg. Egykori katona bajtársai és ismerősei segítségével előbb a megye „választott bírája” (1922–1924), majd „elnöklő bírája” (1927–1934) elnevezésű közigazgatási tisztségekre választották meg. Utakat, kórházakat építtetett, s ő vezette a szövetségi munkaügyi segélyszolgálatot is.
A Pendregast családnak és helyi népszerűségének köszönhetően jutott be a szenátusba (1935–1945). Kissé színtelen, fantáziátlan egyéniség volt, előnytelen külseje, kudarcai és tanulatlansága miatt igen érzékeny, sértődékeny ember. Három évbe tellett, mire kollégái elismerték róla, hogy nem korrupt, hanem dolgos és megbízható, de még így is csak annak köszönhette 1940-es második győzelmét a szenátusi választásokon, hogy túl sok ellenfele volt, akik között megoszlottak a szavazatok. A New Dealt támogatta, több bizottságban is tevékenykedett, majd 1941-ben ő javasolta a „Különleges Szenátusi Bizottság a Nemzetvédelmi Program Felülvizsgálatára” elnevezésű testület létrehozását. Ő lett az elnöke, s ezért e testület hamarosan országszerte csak Truman-bizottságként emlegették. Hatalmas munkát végzett a hadügyi termelés felülvizsgálatával, a korrupt vállalkozók ellenőrzésével, s állítólag 15 milliárd dollárt takarított meg. A lapok dicsőítették Trumant, 1943. március 8-án a Time címlapjára került, s a Look magazin szerint azon tíz washingtoni tisztviselő közé tartozott, akiknek a legtöbbet köszönhet az ország.
Mint szenátor, Truman ellenséges volt mind a náci Németországgal, mind a kommunista Oroszországgal (Szovjetunióval) szemben. Két nappal a Szovjetunió Hitler általi megtámadását követően, 1941 júniusában tett kijelentését később gyakran idézte a kommunista propaganda a hidegháború éveiben:
1944-ben a konzervatív demokraták meg akartak szabadulni Roosevelt túl liberálisnak tartott alelnökétől, Wallace-től, és végül Trumant jelölték az alelnöki posztra, mert már személyesen nem tudtak megegyezni. Egyesek ezért „az új Missouri-kompromisszum” néven emlegették őt. Truman azonban meg volt elégedve szenátori hivatalával: „A Pennsylvania Avenue 1600-as szám nagyon szép lakáscím, de nem szívesen költöznék be a hátsó ajtón, és hatvanéves koromban már a többi ajtón sem!” Végül a viharos jelölőgyűlésen Roosevelt ezt üzente neki telefonon: „Mondják meg a szenátornak, hogy ha meg akarja osztani a Demokrata Pártot a háború közepén, ez az ő felelőssége lesz!” „Oh, shit” – sóhajtott fel Truman, majd később így módosította nyilatkozatát: „Nos, ha ez a helyzet, igent kell mondanom.” Családja nem örült, feleségének apja fiatal korában öngyilkosságot követett el. Mivel ez akkoriban nagy szégyennek számított, az asszony attól félt, hogy a sajtó ezt közzéteszi. Aggodalma azonban alaptalannak bizonyult.
Truman mindössze 82 napig volt az Egyesült Államok alelnöke. Csak két alkalommal keltett feltűnést. Először azzal, hogy alelnök létére is részt vett régi pártfogója, Tom Pendergast temetésén, holott az illető börtönviselt személy volt. (Sokan tisztelték érte, hogy nem feledkezett meg egy régi barátról.) Másodszor pedig a washingtoni sajtóklub katonák számára rendezett műsorán hajlandó volt a zongorához ülni, a szépséges Lauren Bacall színésznő pedig, formás lábait mutogatva a zongora tetejére heveredett. Bess Truman dühöngött, és felszólította férjét, hogy ne zongorázzon soha többé nyilvánosan...
Az Amerikai Egyesült Államok elnökeként Első ciklusa 1945. április 12-én a Fehér Házba hívatták, ahol Eleanor Roosevelt e szavakkal fogadta: „Harry, az elnök halott.” A döbbent Truman csak ennyit tudott kérdezni: „Tehetek valamit önökért?” Az asszony így válaszolt: „Talán inkább mi tehetünk valamit magáért? Mert most már maga van bajban!” Truman később e szavakkal idézte fel érzéseit: „Mintha a Hold, a csillagok, és az összes bolygó rám zuhant volna...”
David McCullough történész így látta Truman helyzetét: „A vidékies, elzárkózó Amerika fia volt, egy generációra a vadnyugat korától, áthatva a mezőgazdasági demokrácia régi, jeffersoni ideáljától, s abban a pillanatban kellett átvennie a Föld leghatalmasabb ipari nemzetének irányítását, amikor ez a hatalom a tudományos és technikai fejlődés elképesztő eredményeire támaszkodva soha nem látott erővé alakult át. Egyetlen elnökre sem nehezedett még akkora felelősség, mint rá, és ő egész jól megállta a próbát.”
Az új elnök először is folytatta elődje külpolitikáját: részt vett a San Franciscó-i konferencián, amelyen létrehozták az ENSZ-t, majd a potsdami találkozón. A háború mielőbbi befejezésére, valamint amerikai katonák életének megmentésére hivatkozva (erkölcsi megfontolások ekkor még nem merültek fel) beleegyezett az atombomba bevetésébe Japán ellen. Okinawa apró szigetének elfoglalása során ugyanis amerikai és japán esett el. A katonai szakértők úgy vélekedtek, hogy ugyanezzel az aránnyal számolva Japán elfoglalása egymillió amerikai és 10-20 millió japán életébe kerülne. Ezért az atombomba bevetése nemcsak logikus és racionális, de sokak szemében még humánus megoldásnak is tűnt. Truman élete végéig meg volt győződve róla, hogy amerikai és japán életeket mentett meg a bomba bevetésével.
Sztálinról azonban egészen másként vélekedett, mint Roosevelt: feleségének azt írta róla, hogy ugyanúgy lehet megbízni benne, mint Hitlerben vagy Al Caponéban. Rooseveltnél keményebben ítélte el a Szovjetunió kelet-európai uralmának kiépítését is, többet azonban nem tehetett, mert a hadsereg egy részét leszerelték, és az újabb háborút senki sem támogatta volna. Ezért Amerika csak a feltartóztatás politikájának meghirdetésére volt képes, „az orosz terjeszkedés hosszú távú, türelmes, de határozott és elővigyázatos feltartóztatására”. Truman 1946 júniusában fogadta a Nagy Ferenc által vezetett magyar kormányküldöttséget, majd a következő évben botrányosnak nevezte a magyar miniszterelnök megbuktatását.
„Elegem van a szovjetek dédelgetéséből!” – jelentette ki Truman 1946-ban, és amikor a következő évben a kongresszust Törökország és a kommunista partizánok ellen harcoló görög kormány támogatására szólította fel, meghirdette az úgynevezett Truman-elvet. Eszerint „az Egyesült Államoknak az a politikája, hogy támogatja a fegyveres kisebbségek erőszakosságának kitett, vagy külső nyomásnak alávetett szabad népeket.” Az 1947-ben meghirdetett Marshall-tervvel meggyorsították a nyugat-európai gazdasági újjáéledést: négy éven belül 12,5 milliárd dollár segélyt nyújtottak tizenhat európai országnak. Amikor pedig a szovjet hadsereg blokád alá vette Berlint, Truman légi szállítással kerülte el mind az erőszakot, mind a kapitulációt (1948. június 24- 1949. május 12.). Az újonnan megalapított Izrael államot elismerte, s erélyesebben támogatta az ENSZ-ben. Kormányzatának legtartósabb és legjelentősebb döntésére azonban 1949-ben került sor, amikor az Egyesült Államok tizenegy másik nemzettel együtt létrehozta az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét ( NATO). Vagyis Truman belátta, hogy az izoláció kora véglegesen lezárult, az Egyesült Államoknak nyíltan vállalnia kell, hogy gazdasági és katonai téren egyaránt megvédelmezi a demokratikus politikai rendszereket.
Első elnöki időszakában Trumannak szembe kellett néznie az amerikai belpolitika egyelőre megoldhatatlannak tűnő problémáival is. A gazdaságnak még évekre volt szüksége a békés termelésre való átálláshoz, 1946-ban 4,6 millió munkás sztrájkolt, a fellendülés csak az 1950-es években indulhatott meg. Nyugtalanság, bizonytalanság harapódzott el a társadalomban, amely úgy érezte, hogy a háborús erőfeszítések ellenére sem múlt el minden veszély, a kommunizmus erői előrenyomulnak, a világ nem lett biztonságosabb. Az elnök kénytelen volt fellépni a vasutasok és a bányászok sztrájkjai ellen, amelyek azzal fenyegettek, hogy megbénítják a gazdaságot. Ennek azonban megvolt az ára: sokak szemében ellenszenvessé vált, s fanyar vicceket terjesztettek róla. „Tévedni trumani dolog!” („To err is Truman”). „Vajon mit tenne Truman, ha élne?” Mások a régi vadnyugati kocsmák feliratait idézték fel: „Kérjük, ne lője le a zongoristát! Megtesz minden tőle telhetőt!” Sokan úgy vélekedtek, hogy a művelt, nagyvilági Roosevelt után egy korlátolt, szűk látókörű vidéki kezébe került az ország irányítása. Pedig Truman egyáltalán nem volt érzéketlen a szociális problémákra: megvétózta a szakszervezetek működését nehezítő Taft-Hartley féle törvényt (1947), de vétóját a kongresszus érvénytelenítette. A külügyekben pedig jóval tisztábban látott elődjénél: mind az Egyesült Államoknak, mind Európának előnyére vált, hogy a hidegháború idején nem egy kifinomult értelmiségi próbált kiegyezni a Fehér Házból az olyannyira szép szólamokat hangoztató Szovjetunióval, hanem egy egyszerű, de határozott ember, aki a régi erkölcsi elvek alapján különbséget tudott tenni a jó és rossz között.
Azt viszont nem tudta elviselni, ha szeretteit megbántották. Leánya, Margaret, akiből később írónő lett, s színvonalas bűnügyi regényeit hazánkban is kiadták, 1950-ben, 26 évesen elénekelt néhány klasszikus dalt és áriát a Constitution Hall színpadán. A Washington Post zenekritikusa fanyalgó kritikákat írt róla, mire az elnök levélben azt ígérte a szerzőnek: „Ha egy nap találkozunk, magának szüksége lesz egy új orra, egy nagy marhaszeletre, amit a monoklis szemére tesz, s talán némi alátámasztásra is odalent!” A pletykalapok megszerezték és közzétették a levelet. Az olvasóközönség egy része fel volt háborodva, hogy az elnök milyen közönségesen viselkedik, s csak kevesen vélekedtek úgy, hogy neki is ugyanúgy jogában áll a lánya védelmére kelni, mint bármely más apának.
Truman remekül megbirkózott a modern elnöki hatalom megszervezésének feladatával. Megnövelte a Fehér Ház személyzetét, vezetésével 1947-ben a nemzetbiztonsági törvénnyel teljesen átszervezték a hadügyek irányítását, létrehozták az elnök mellett tevékenykedő nemzetbiztonsági tanácsot és a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA).