Az ultramontanizmus a katolikus egyház újkori történetében kialakult egyháztani, egyházpolitikai és társadalmi irányzat. Középpontjában a római pápa tekintélye, a pápai primátus, a katolikus egyház római központtal való egysége és az egyház államtól való szabadsága állt. A fogalom főként a 19. század katolicizmusának leírására használatos, de előzményei a tridenti zsinat utáni római irányultságú katolikus megújulásig nyúlnak vissza.Jacques M. Grès-Gayer: Ultramontanism. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, vol. 14. Thomson/Gale, Detroit, 2003, 283–285.Umberto Benigni: Ultramontanism. In: The Catholic Encyclopedia, vol. 15. Robert Appleton Company, New York, 1912.
A 19. században az ultramontanizmus a gallikanizmus, a febronianizmus, a jozefinizmus, az államegyházi rendszerek és a forradalmi-liberális állam egyházpolitikai beavatkozásaival szemben erősödött meg. Sok pap és hívő számára a pápaság a forradalmak, a szekularizáció, a nemzeti államépítés és az egyházi intézmények átalakulása közepette a katolikus identitás és a vallási egység biztosítékát jelentette. A mozgalom egyik csúcspontja az első vatikáni zsinat volt, amely 1870-ben dogmatikusan meghatározta a pápai primátust és a pápai tévedhetetlenség feltételeit.Ultramontanizmus. In: Magyar katolikus lexikon. Victor Conzemius: Ultramontanismus. In: Theologische Realenzyklopädie, 34. kötet. De Gruyter, Berlin–New York, 2002, 253–263.
A kifejezés hosszú ideig vitaszó is volt. Ellenfelei gyakran Róma-párti, központosító vagy nemzeti szempontból gyanús irányzatot értettek rajta. A modern egyháztörténeti és vallásszociológiai használatban többnyire értéksemleges történeti kategória: a modern katolicizmusnak azt a formáját jelöli, amely a pápaság körül szervezte újjá a katolikus egységet, és modern szervezeti eszközöket – sajtót, egyesületeket, zarándoklatokat, pártokat – is alkalmazott.Gisela Fleckenstein – Joachim Schmiedl (szerk.): Ultramontanismus. Tendenzen der Forschung. Bonifatius, Paderborn, 2005.
A szó eredete és jelentésváltozása
Az ultramontán szó a latin ultra montes kifejezésből ered, jelentése: „a hegyeken túl”. A nyugat-európai egyházi nyelvben a „hegyek” rendszerint az Alpokat jelentették. A szó eredetileg földrajzi és nézőpontfüggő volt. Itáliai vagy római nézőpontból az Alpoktól északra élő népeket is jelölhette; Franciaországban és Németországban viszont gyakran az Alpokon túli Rómára, illetve a pápai központra utalt.
A középkorban a kifejezés nem feltétlenül hordozott teológiai vagy politikai tartalmat. Nem itáliai származású pápát olykor papa ultramontano néven említettek. A reformáció és a kora újkori államegyházi viták után a szó új jelentésárnyalatot kapott. A gallikán és regáliai szerzők ultramontánnak nevezték azokat, akik a pápai joghatóságot és a római tanítóhivatali tekintélyt védték a nemzeti egyházi jogokkal, a királyi egyházkormányzattal vagy a helyi kánoni szokásokkal szemben.
A Magyar katolikus lexikon szerint Johann Nikolaus von Hontheim, a febronianizmus fő szerzője 1763-ban negatív felhanggal alkalmazta a kifejezést a római-pápai ekkleziológia képviselőire. A földrajzi szóhasználat ennél korábbi, ezért Hontheim szerepe a polemikus egyháztani használat elterjedéséhez kapcsolható. A 19. században több liberális katolikus és német egyháztörténész, köztük Johann Joseph Ignaz von Döllinger és Franz Xaver Kraus, bíráló értelemben használta a fogalmat.
A 19. század végétől a német politikai nyelvben az „ultramontán” szó politikai gyanúsításként is megjelent. A katolikusokat ellenfeleik olykor „Rómához kötődő”, nemzeti szempontból megbízhatatlan csoportként írták le. A Kulturkampf idején a katolikus politikai mozgalmakat és a német Centrum Pártot ellenfelei gyakran ultramontán pártként emlegették. A Magyar katolikus lexikon szerint a kifejezést a német nyelvterületen a nemzetiszocializmus időszakáig is használták ilyen politikai felhanggal.
A Dictionnaire de théologie catholique összefoglaló táblája az ultramontanizmust olyan tanításként határozta meg, amely különösen a 19. századi Franciaországban a Szentszék jogait és előjogait részesítette előnyben az egyház és az állam viszonyában, és amely a gallikanizmussal szemben állt.Dictionnaire de théologie catholique, Tables, „Ultramontanisme”, col. 4257.
Fogalmi háttér
Az ultramontanizmus megértéséhez több katolikus egyháztani és történeti fogalom ismerete szükséges.
A pápai primátus a római pápa elsőbbsége az egyetemes katolikus egyházban. A katolikus tanítás szerint a pápa mint Szent Péter utóda az egyház egységének látható alapja, és sajátos joghatósággal rendelkezik az egész egyház felett. Az I. vatikáni zsinat ezt teljes, legfőbb, rendes és közvetlen joghatóságként határozta meg.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004, DH 3059–3064. A pápai tévedhetetlenség nem a pápa személyes hibátlanságát és nem minden pápai kijelentés tévedhetetlenségét jelenti. A katolikus tanítás szerint akkor érvényesül, amikor a pápa az egész egyház pásztoraként és tanítójaként véglegesen meghatároz egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást. Ezt a teológiai nyelv ex cathedra tanításnak nevezi.Denzinger–Hünermann, DH 3065–3075. A gallikanizmus francia eredetű egyházjogi és egyházpolitikai irányzat volt. A francia egyház szabadságaira, a király jogaira, a püspökök szerepére és az egyetemes zsinatok tekintélyére hivatkozva korlátozta volna a pápai hatalom franciaországi gyakorlását. A gallikán nézetek hívei többnyire katolikusok akartak maradni, de a pápa és a helyi egyházak viszonyát másként értelmezték, mint az ultramontánok.Jacques M. Grès-Gayer: Gallicanism. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, vol. 6. Thomson/Gale, Detroit, 2003, 73–77. A febronianizmus a német katolikus területeken jelentkező 18. századi egyházpolitikai rendszer volt. Hontheim Febronius álnéven írt művében a püspökök és a zsinatok tekintélyét a pápai joghatóság rovására kívánta erősíteni. A gyakorlatban ez a felfogás a világi fejedelmek egyházkormányzati befolyását is növelhette.Friedrich Lauchert: Febronianism. In: The Catholic Encyclopedia, vol. 6. Robert Appleton Company, New York, 1909. A jozefinizmus a Habsburg Monarchiában kialakult államegyházi politika volt. II. József reformjai az egyházi intézmények jelentős részét állami ellenőrzés alá vonták. A 19. századi ultramontán irányzat több országban az ilyen állami egyházfelügyelettel szemben erősítette a római kapcsolatot. A societas perfecta („tökéletes társaság”) a katolikus közjogi és egyháztani gondolkodás egyik fogalma. Egyszerűen azt fejezi ki, hogy az egyház nem az állam egyik vallási osztálya, hanem saját célja, saját eszközei és saját jogrendje alapján működő közösség. A 19. századi ultramontán és neoskolasztikus egyháztan gyakran ezzel a fogalommal védte az egyház önállóságát az állami beavatkozással szemben.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 1937.
Történeti előzmények
Tridenti reform és római orientáció
Az ultramontanizmus 19. századi formájának több kora újkori előzménye volt. A tridenti zsinat utáni katolikus megújulás a pápaság és a római központ szerepét megerősítette. A reformok végrehajtásában pápai kongregációk, nunciusok és nemzetközi szerzetesrendek is részt vettek. A jezsuiták különösen jelentős szerepet játszottak a katolikus oktatásban, a missziókban, a hitvitákban és a római tanítóhivatalhoz kötődő egyházi kultúra terjesztésében.
A 16–17. század Róma felé tájékozódó katolikus irányzatait a szakirodalom gyakran „romanizmusnak” nevezi. Ez nem azonos a 19. századi ultramontanizmussal, de több eleme előkészítette azt. A pápai tekintély, a közös liturgikus normák, a római fegyelem, a missziós szervezés és az egységes tanítás a tridenti katolicizmus fontos része lett.
A tridenti katolicizmus római orientációjához társult a barokk jámborság, a Mária-tisztelet, a szentségimádás, a Jézus Szíve-tisztelet, a missziós lendület és a világi társulatok szerveződése. A későbbi ultramontán katolicizmus ezekből az elemekből is merített. Ide tartozott a Rómához kötődő egyházi identitás, a tanítás fegyelmezett védelme, a szerzetesrendek szerepe, a népi vallásosság támogatása és a katolikus társulati élet.
A gallikanizmus, febronianizmus és jozefinizmus kihívása
A 17–18. században a katolikus Európa több területén erősödtek az államegyházi és nemzeti egyházi törekvések. Franciaországban a gallikanizmus a francia egyház szabadságaira és a király jogaira hivatkozott. Az 1682-es gallikán cikkelyek a pápai hatalom gyakorlását az egyetemes zsinatok határozataihoz, a francia kánoni szokásokhoz és az egyház befogadásához kötötték.
A febronianizmus a gallikán elveket a német birodalmi és püspöki fejedelemségek közegében dolgozta át. Hontheim szerint a pápai hatalom történetileg túlnőtt eredeti határain, ezért a püspökök és az egyetemes zsinat jogait helyre kell állítani. A rendszer elvileg a püspöki önállóságot hangsúlyozta, de gyakorlati következményei között megjelent a világi uralkodók egyházpolitikai befolyásának növekedése is.
A jozefinizmus még erősebben állami irányba vitte az egyházi reformot. A Habsburg Monarchiában a kolostorok, szemináriumok, egyházmegyei beosztások, liturgikus és fegyelmi kérdések jelentős része állami ellenőrzés alá került. A 19. századi ultramontán mozgalom több országban az ilyen rendszerekkel szemben kereste a katolikus egyház intézményes szabadságát.
A francia forradalom hatása
A francia forradalom döntő fordulatot jelentett. A régi egyházi birtok- és intézményrendszer Franciaországban összeomlott. Az 1790-es papság polgári alkotmánya a püspököket és papokat az állami alkotmányos rendbe illesztette volna, és Róma joghatóságát jelentősen korlátozta. A forradalmi valláspolitika, a szerzetesrendek feloszlatása, az eskükényszer, a keresztényellenes kampányok és a napóleoni egyházpolitika sok katolikus számára a korábbi gallikán és államegyházi rendszereknél is erősebb állami beavatkozást jelentett.
A forradalmi évtizedek a pápaság tekintélyét több katolikus közegben megerősítették. VI. Piusz francia fogságban halt meg 1799-ben, VII. Piuszt pedig Napóleon fogságba vitette. A pápák szenvedése a katolikus közvéleményben a Rómával való szolidaritást erősítette. A 19. századi ultramontanizmus részben a felvilágosodás, a forradalom, a szekularizáció és az állami egyházpolitika tapasztalatára adott katolikus válasz volt.Owen Chadwick: A History of the Popes 1830–1914. Oxford University Press, Oxford, 1998.
A 19. századi ultramontán mozgalom kialakulása
A 19. századi ultramontanizmus a restauráció korában, majd az 1830-as és 1848-as forradalmak után vált jelentős mozgalommá. Kezdetben kis római és jezsuita irányultságú körökben élt tovább, amelyek az egyházi felvilágosodással, a jozefinizmussal és a gallikán hagyománnyal szemben védték a Szentszék tekintélyét. A romantika történeti érdeklődése, a középkor és a liturgia újrafelfedezése, valamint a forradalmak nyomán kialakuló katolikus védekező helyzet kedvezett az irányzat terjedésének.
Franciaországban Joseph de Maistre a pápaságban a társadalmi és vallási tekintély egyik legfontosabb garanciáját látta. Louis de Bonald a forradalommal szemben a katolikus és monarchikus társadalmi rendet védte. François-René de Chateaubriand irodalmi eszközökkel járult hozzá a katolicizmus kulturális tekintélyének helyreállításához. Hugues-Félicité Robert de Lamennais pályájának első szakaszában erősen pápapárti volt, majd később liberális katolikus irányba fordult, és konfliktusba került Rómával.