Bihács ostroma az északnyugat-boszniai Bihács városának három évig tartó ostroma volt az 1992–1995-ös boszniai háború során a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege, a Szerb Krajina Hadserege és a Fikret Abdić bosnyák politikus által vezetett bosnyák szakadárok által. Az ostrom három évig tartott, 1992 júniusától 1995. augusztus 5-ig, amikor a Vihar hadművelet során a Horvát Hadsereg (HV) az ostromlott várostól északnyugatra, Horvátországban, lerohanta a lázadó szerb erőket. A szarajevói Kutatási és Dokumentációs Központ megállapította, hogy az ostrom alatt álló községekben – Bihács, Bosanska Krupa, Cazin és Velika Kladuša – 1991 és 1995 között 4856 meghalt vagy eltűnt személy volt.
Előzmények Miután 1991-ben a várostól nyugatra fekvő területeken kikiáltották a szakadár Krajinai Szerb Köztársaságot, Bihács lakosait megakadályozták, hogy átkeljenek erre a területre. 1992-ben a várostól keletre a boszniai szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, mely után Bihács, Bosanska Krupa, Cazin és Velika Kladuša bosnyák többségű közösségei mindkét oldalról szerbektől körülvéve találták magukat. A két szerb hadsereg együttműködött, hogy elfoglalják a köztük fekvő bosnyák enklávét. A szerb erők 1992. június 12-től Bihácsot blokád alá vették és bombázni kezdték. Ennek következtében Bihács lakosai kénytelenek voltak áram- és vízellátás nélküli óvóhelyekre húzódni, és csak korlátozott élelmiszer-segélyben részesültek. Időnként éhség tört ki. Bihács megye rendkívüli állapotot hirdetett, és megalakította saját ellenálló hadseregét, az 5. hadtestet.
Bár katonai végzettsége nem volt, a Bihács környéki horvátok védelmét a horvát nemzetiségű Tomislav Dretar szervezte meg, aki Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) bihácsi elnöke lett. 1992. július 28-án a Velika Kladuša községben található Šmrekovac faluban megalapította a Bihácsi Horvát Védelmi Tanácsot (HVO), és ezredesi rangban katonai parancsnok, valamint a tanács első elnöke lett. A horvát egységek az 5. Bihácsi hadtesten belül kisebb egységként, de önálló horvát katonai kontingensként összesen 1200 főt számláltak. A horvát HVO parancsnoksága alatt egységei a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregének részét képezték.
Az ostrom 1992 1992. augusztus 11-én a város feletti dombon lévő szerb állásokból kilőtt lövedék a város központjában, egy bosnyák nők és gyermekek menedékházává átalakított épület mellett robbant fel. Öt ember meghalt, köztük három gyerek, és 24-en megsebesültek. Nyolc embert amputálni kellett. A városi kórház igazgatója elmondta, hogy „minden áldozatnak nagy műtétje volt”. A régi puskákon kívül kevés fegyverrel felfegyverzett Bihács lakóinak nem volt módjuk a megtorlásra. Ehelyett, mint minden nap június 12. óta, amikor a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege először kezdte bombázni Bihácsot, az emberek egyszerűen mindent megtettek a sebesültek elszállítására és a romok eltakarítására. Egy titkár azt mondta, hogy „órákba telt, mire lemosták a vért”. Szinte minden nap újabb lövedékeket lőttek ki a szerbek, hol reggel, hol délután, hol éjszaka. Augusztus egyik napján az ágyúzás 18:40-től jóval éjfél utánig tartott.
A régió főként bosnyák lakosságú volt, és melléjük 1992 nyarán többségben a Banja Luka és Sanski Most környéki szerbek által ellenőrzött területeiről a fegyveres konfliktus kitörése óta mintegy 35 000 lakóhelyét elhagyni kényszerült személy érkezett. Cserébe a szerbek többsége, akik a háború előtt mintegy 12 000-en voltak, ugyanekkor Bihácsból Banja Lukába indult el.
1993 Srebrenica biztonsági övezetként való kijelölését 1993. május 6-án kiterjesztették további öt boszniai városra: Szarajevórara, Tuzlára, Žepára, Goraždéra és Bihácsra. Alija Izetbegović boszniai elnök elutasította a koncepciót. Azt mondta, hogy az övezetek halálcsapdákká válnának, ahol a menekültek biztonságban érezve magukat a boszniai szerb erők könnyű célpontjaivá válnának.
A három év alatt Bihácsot csak kevés élelmiszert szállító konvoj érte el, és a város lakói csak alkalmanként részesültek a légi szállításokból. A bombatámadások romjai körös-körül hevertek. A házakhoz homokzsákokat halmoztak fel, az utcasarkokon pedig bunkerek sorakoztak. A lakosság csaknem felét a terület védelmére besorozták a hadseregbe. Az egykor viszonylag virágzó közösség utcáiról szinte eltűntek az autók. Nem volt hova menni, és kevés volt az üzemanyag. A posta tele volt homokzsákokkal. 1991 óta szinte minden telefonvonal megszakadt. Az ENSZ-csapatoknak a térségben való bevetése sem segített: a horvátországi ENSZ-zónában lévő szerb erők 1993 áprilisában eltérítettek egy Bihács felé tartó segélykonvojt. Miközben a szerbek 19 tonna élelmet elszállítottak, az ENSZ menekültügyi tisztviselői tehetetlenül álltak mellette. A főként készételeket tartalmazó szállítmányt a horvátországi szerb civileknek osztották ki. Marcus Tanner újságíró cinikusan kommentálta, hogy az „ENSZ által védett” Krajinából származó szerbek miként ágyúzták Bihácsot, az „ENSZ biztonsági övezetét”.
A 170 000 embert számláló Bihács területtől 1993 májusa után megtagadták az ENSZ segélykonvojait. 1993-ra az enklávé 61 000 kitelepített vagy Bosznia más részeiről érkezett menekültnek adott otthont, ami a teljes lakosság 27 százalékának felelt meg. Az egész Bihács környékén egyetlen kórház volt, amely 1994 decemberére kimerítette az utolsó élelmiszer- és egészségügyi tartalékait, így a betegek és sebesültek, több mint 900 beteg étkeztetése napi egy étkezésre korlátozódott. A kezelést csak a legkétségbeesettebb esetekben végezték, míg a műtétek helyi érzéstelenítésben zajlottak. Ebben a helyzetben a szükséges élelmiszerek és gyógyszerek nélkül terjedtek a fertőző betegségek - tuberkulózis, bélbetegségek, hepatitis, A-vitamin hiány. A kórház már nem volt abban a helyzetben, hogy segítsen a környék lakóinak.
Az enklávé ráadásul katonailag is meggyengült, amikor a Fikret Abdić vezette lázadó bosnyák erők csatlakoztak a szerbekhez, és északon létrehozták Nyugat-Boszniai Autonóm Tartományt.
1994 1994. június 2-án az 5. hadtest Atif Dudaković parancsnoksága alatt elfoglalta Nyugat-Bosznia területét, Fikret Abdić pedig a biztonság kedvéért Zágrábba menekült. A csata óriási sikert jelentett az ARBiH számára, amely ezzel szétszórta Abdić erőit, sikerült kiszorítania a szerb erőket Bihács környékéről, és ideiglenesen felszámolta Nyugat-Boszniai Autonóm Tartományt, amely 1994. november 4-én a boszniai erők elleni szerb ellentámadást követően újjáalakult.
1994. november 27-én az előrenyomuló szerb erők az övezet körülbelül egyharmadát elfoglalták. A harcok a bihácsi kórháztól alig 500 méterre dúltak, és közel kerültek a boszniai 5. hadtest főhadiszállásához. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának azonban nem sikerült megállapodásra jutnia egy nyilatkozattervezetről, amely elítélte volna a szerbek ágyúzását és Bihácsra való behatolását, továbbá felszólította volna őket a kivonulásra. A város felmentésére vonatkozó amerikai tervet Franciaország és Nagy-Britannia elutasította. A boszniai szerb erők először november 26-án 19:00 órában határozták meg a város védőinek a megadás határidejét. Később ezt egy új ajánlattal módosították, hogy a boszniai muszlim csapatok Fikret Abdić erőinek adják meg magukat. Hamdija Kabiljagić, Bihács polgármestere azonban visszautasította a megadást, mondván: „ez lenne a jel a szerbeknek a tömeges mészárlására”. Bihács polgárai ezután fákkal és kiégett autókkal vették blokád alá az utcákat.
Michael Williams, az ENSZ békefenntartó erőinek szóvivője elmondta, hogy a Bihácstól nyugatra fekvő Vedro Polje falu 1994. november végén egy horvátországi szerb egység kezére került. Williams hozzátette, hogy Velika Kladuša városa körül a Bihácsi enklávétól északra, ahova a horvátországi szerbek érkeztek erős harckocsi- és tüzérségi tüzek dúltak. Ezenkívül nyugati katonai elemzők azt mondták, hogy a bihácsi enklávét körülvevő a horvát területen lévő boszniai szerb föld-levegő rakétarendszerek között volt egy modernizált SAM-2 rendszer, amelynek állapota azt sugallta, hogy valószínűleg nemrég Belgrádból szállították ide.
Mivel a Deny Flight hadművelet nem engedélyezte a vadászrepülőgépek használatát Boszniában, a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) kihasználta a tilalmat, és a légicsapásokat a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregére (SVK) bízta, akik az akkoriban a Krajinai Szerb Köztársaság által ellenőrzött horvát területen a volt Jugoszláv Néphadsereg udbinai katonai repülőterén állomásozó repülőgépekkel indítottak légicsapásokat. A szerb repülőgépek napalmot és kazettás bombákat dobtak le a városra. Bár a legtöbb lövedék régi, megbízhatatlan készletekből származott, és nem robbantak fel, a támadások egyértelműen megsértették a repüléstilalmi zónát. A NATO azonnal kereste a választ, de erői a horvát légtérben nem hajthattak végre műveleteket, és Bihács határközelisége miatt a szerb repülőgépek megtámadhatták Boszniát, majd visszatérhettek Horvátországba, mielőtt elfogták volna őket. Emiatt a NATO tehetetlen volt a betörések megállításával kapcsolatban. A helyzetet felismerve a Biztonsági Tanács elfogadta a 958-as határozatot, amely lehetővé tette a NATO-repülőgépek horvátországi működését. Az UNHCR logisztikai műveletek igazgatója, Peter Walsh kiváló vezetése alatt a menekültügyi ügynökségnek 1994 decemberében sikerült áttörnie a blokádot, és 100 tonna értékes élelmiszersegélyt eljuttatni a Bihácsi zsebbe. Ez nehéz feladat volt, amelyet a folyamatos kézifegyver- és tüzérségi tűz, valamint a mozgásszabadság indok nélküli megsértése nehezített. A segélyt Cazinba szállították, hogy onnan a régióban szétosztsák.
Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 959. számú határozata „aggodalmát fejezte ki a Bihácsi-zsebben zajló közelmúltbeli harcok eszkalációja, valamint az ebből fakadó menekültek és lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek áramlása miatt”, és elítélte a „Horvát Köztársaság és a Bosznia és Hercegovinai Köztársaság közötti nemzetközileg elismert határ megsértését”, valamint követelte, hogy minden fél és más érintett, különösen az úgynevezett krajnai szerb erők teljes mértékben tartsák tiszteletben a határt, és tartózkodjanak a határon átnyúlóan végrehajtott ellenséges cselekményektől.”
1995 Az enklávé 1995. július 23-án ismét heves harckocsi- és aknavetőtűz alá került, ami az ENSZ-tisztviselők szerint „az elmúlt hónapok legsúlyosabb harca volt Boszniában”. Egy 100 harckocsival megtámogatott, több ezer főnyi lázadó csoport megtámadta az ottani bosnyák erőket.
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése is foglalkozott a kérdéssel:
Az UNPROFOR erői Bihácsban 1992. szeptember 14-én az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) kérésének megfelelően az UNPROFOR megbízást kapott az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsától a humanitárius segélyszállítmányok védelmére, és a problémás útvonalakon a szárazföldi szállítás biztosítására (UNPROFOR 2. fázis, 743. határozat). Ezután Franciaország egy „kísérő zászlóaljat” hozott létre, amelyet 1350 katonával és 115 könnyű páncélozott járművel 1992 októberében és novemberében küldött a területre. A fő bázis a főparancsnoksággal Ćoralićiban, logisztikai bázis Velika Kladušában volt, Bihácson pedig és egy előretolt hadművelet támaszpont működött (1 gyalogsági páncélos járművel). A franciák 1994 októberében és novemberében távoztak, helyükre egy bangladesi zászlóalj érkezett.
Az ostrom vége A kelet-boszniai Srebrenica és Žepa enklávé 1995 júliusi eleste után, miközben a szerb erők tankokkal és tüzérséggel lőtték a boszniai kormánycsapatok állásait, Horvátország az enklávén kívüli szerb állások közelében katonai erőket kezdett összevonni. A cél a bihácsi enklávé elestének megakadályozása volt. 1995. július 22-én a horvát és a bosnyák vezetés aláírta a háború befejezése szempontjából nagy jelentőségű kölcsönös védelmi szerződést, a spliti megállapodást.