bélyegkép|jobbra|220px|Aquinói Szent Tamás, a tomizmus névadója
A tomizmus vagy tamási iskola a skolasztikus filozófia és a katolikus teológia egyik legjelentősebb irányzata, amely Aquinói Szent Tamás tanításából, műveinek értelmezéséből és későbbi továbbfejlesztéséből alakult ki. A tomizmus középpontjában a lét metafizikája, a hit és az ész összhangja, az Istenről szóló természetes megismerés lehetősége, az ember testből és lélekből álló egysége, az erénytan, a természetjog és a teológia tudományos művelése áll.
A tomizmus nem egyszerűen az arisztotelizmus keresztény átvétele. Aquinói Tamás sokat merített Arisztotelészből, de felhasználta Platón, Hippói Szent Ágoston, Boëthius, Pszeudo-Dionüsziosz, valamint zsidó és arab filozófusok, például Maimonidész, Avicenna és Averroës örökségét is. Sajátos teljesítménye abban állt, hogy a klasszikus filozófiai fogalmakat a keresztény teremtéstan, krisztológia, kegyelemtan és erkölcstan szolgálatába állította, miközben elismerte a természetes ész saját rendjét és jogosultságát.Thomas Aquinas: Summa contra gentiles, I, 7; magyarul a gondolat lényege: a természetes ész igazsága nem lehet ellentétben a keresztény hit igazságával.
A katolikus egyház különösen nagyra értékeli Aquinói Szent Tamás módszerét és tanítását. XIII. Leó pápa 1879-es Aeterni Patris enciklikája a keresztény filozófia megújítását sürgette Szent Tamás szellemében, X. Piusz pápa idején megfogalmazták a tomista filozófia huszonnégy alapvető tételét, a II. vatikáni zsinat pedig a papi képzésről szóló Optatam totius kezdetű dekrétumban Szent Tamás példáját ajánlotta a teológiai misztériumok mélyebb megértéséhez.XIII. Leó: Aeterni Patris, 1879. augusztus 4.; Acta Sanctae Sedis 12 (1879), 97–115. Online: https://www.vatican.va/content/leo-xiii/en/encyclicals/documents/hf_l-xiii_enc_04081879_aeterni-patris.htmlII. vatikáni zsinat: Optatam totius, 16. Online: https://www.vatican.va/archive/hist_councils/ii_vatican_council/documents/vat-ii_decree_19651028_optatam-totius_en.html Ez az ajánlás azonban nem jelenti azt, hogy a katolikus teológiában csak a tomizmus volna megengedett iskola; a tomizmus a katolikus gondolkodás kiemelt, de nem kizárólagos hagyománya.
Elnevezés
A tomizmus elnevezés Aquinói Szent Tamás latin nevéből, a Thomas Aquinas névből ered. A magyar szakirodalomban előfordul a tamási filozófia, tamási teológia, illetve Szent Tamás iskolája kifejezés is. A tomizmus követőit tomistáknak nevezik.
Érdemes különbséget tenni Aquinói Szent Tamás saját tanítása és a későbbi tomizmus között. Szent Tamás művei a 13. század egyetemi és rendi vitáinak közegében születtek. A tomizmus e művek későbbi értelmezési és iskolaszerű hagyománya, amely a különböző korokban eltérő hangsúlyokat kapott. A 19. század végétől kibontakozó megújulást általában neotomizmusnak vagy a tágabb értelemben vett neoskolasztika részének nevezik.
Története
Aquinói Szent Tamás és a 13. századi háttér
Aquinói Szent Tamás 1224 vagy 1225 körül született, belépett a Domonkos-rendbe, majd Párizsban és Kölnben tanult. Mestere Nagy Szent Albert volt. Tamás fő művei közé tartozik a Summa theologiae, a Summa contra gentiles, a Quaestiones disputatae, a bibliai kommentárok és az arisztotelészi kommentárok.
Tamás kora a nyugati egyetemek kibontakozásának időszaka volt. A 12–13. században nagy mennyiségben váltak elérhetővé latin fordításban Arisztotelész művei, valamint arab és zsidó kommentárjaik. Ez az új filozófiai anyag sok kérdést vetett fel: hogyan viszonyul a hit az észhez, a teremtés tana az örök világ arisztotelészi értelmezéséhez, az emberi lélek egysége Averroës magyarázataihoz, és az egyetemi filozófia a teológiai tanításhoz.
Szent Tamás válasza nem a filozófia elutasítása volt, hanem annak megtisztítása, rendszerezése és a keresztény hit fényében való újragondolása. A tomista hagyomány szerint az ész képes a valóság bizonyos igazságait önállóan megismerni, de a kinyilatkoztatás magasabb rendű igazságokat tár fel, amelyeket az emberi értelem saját erejéből nem ismerhetne meg.
Korai viták és a tomista iskola kialakulása
Aquinói Tamás halála után tanítása nem vált azonnal általánosan elfogadottá. Egyes tételeit a 13. század végén vitatták, különösen a ferences-ágostoni irányhoz tartozó szerzők. A legismertebb korai bírálatok közé tartozott Guillaume de la Mare Correctorium fratris Thomae című műve. A domonkos rend ugyanakkor fokozatosan saját teológiai mesterének tekintette Szent Tamást.
A 14–15. században a tomista iskola egyre határozottabb formát öltött. Kiemelkedő alakja volt Johannes Capreolus, akit gyakran a „tomisták fejedelmének” neveznek. Műveiben Szent Tamás tanítását védte a késő középkori vitákban, különösen a skotista és nominalista értelmezésekkel szemben.
Kommentátorok és a második skolasztika
A 15–16. században a tomizmus új lendületet kapott. Kiemelkedő kommentátor volt Cajetanus bíboros, vagyis Tommaso de Vio, aki nagy hatású kommentárt írt a Summa theologiae-hez. Fontos szerző volt Sylvester Ferrariensis is, aki a Summa contra gentiles kommentátora lett.
A 16. században a tomizmus a Salamancai iskola révén jelentős társadalomfilozófiai, jogfilozófiai és erkölcsteológiai hatást gyakorolt. Francisco de Vitoria, Domingo de Soto, Melchor Cano, Domingo Báñez és más szerzők a természetjog, a nemzetközi jog, a gyarmatosítás, a háború, a tulajdon, a kereskedelem és a politikai közösség kérdéseit vizsgálták tomista fogalmakkal.
E korszakban bontakozott ki a kegyelem és szabad akarat viszonyáról szóló híres vita is a domonkos tomisták és a jezsuita molinisták között. A tomista álláspont, különösen Báñez nevéhez kapcsolódva, Isten első okságát és a kegyelem hatékonyságát hangsúlyozta; a molinista álláspont Luis de Molina nyomán az emberi szabad választás és az isteni előretudás viszonyát másként magyarázta. A katolikus teológián belül mindkét iskola jelentős maradt.
Barokk tomizmus
A 17. században a tomizmus kézikönyvi és kommentárhagyománya tovább fejlődött. Fontos szerző volt Joannes a Sancto Thoma, aki filozófiai és teológiai kurzusokat írt. Jelentős szerepe volt a spanyol karmelita és domonkos szerzőknek is, köztük a Salmanticenses néven ismert salamancai karmelita kommentátoroknak. A barokk tomizmus erősen rendszeresítő jellegű volt: a metafizikai, természetfilozófiai, pszichológiai és teológiai kérdéseket részletes iskolai szerkezetben tárgyalta.
Neotomizmus és neoskolasztika
A 18. század végére és a 19. század elejére a skolasztikus oktatás sok helyen visszaszorult. A modern filozófiai irányzatok, különösen a racionalizmus, empirizmus, Kant kritikai filozófiája, majd a pozitivizmus és materializmus új helyzet elé állították a katolikus gondolkodást.
XIII. Leó pápa 1879-ben kiadott Aeterni Patris enciklikája Szent Tamás szellemében sürgette a keresztény filozófia megújítását. Ennek nyomán bontakozott ki a neotomizmus, amely egyszerre kívánt visszatérni Aquinói Tamás alapelveihez és választ adni a modern filozófia kérdéseire. A neotomizmus fontos alakjai közé tartozott Tommaso Maria Zigliara, Joseph Kleutgen, később Étienne Gilson, Jacques Maritain, Réginald Garrigou-Lagrange, Cornelio Fabro, Josef Pieper és mások.
A neotomizmus nem volt egységes iskola. Egyes irányai inkább a kézikönyvi neoskolasztikát folytatták, mások történetileg pontosabban akarták feltárni Szent Tamás saját tanítását. A 20. században kialakult az úgynevezett egzisztenciális tomizmus, amely a létaktus, vagyis az actus essendi központi jelentőségét emelte ki; a transzcendentális tomizmus, amely Kant és a modern tudatfilozófia kérdéseivel lépett párbeszédbe; valamint az analitikus tomizmus, amely Szent Tamás fogalmait az analitikus filozófia eszközeivel vizsgálja.
Fő tanításai
Valósultság és lehetőség
A tomista metafizika egyik alapfogalompárja a valósultság és a lehetőség latinul actus és potentia. A lehetőség azt jelenti, hogy valami képes valamivé lenni vagy valamely tökéletességet befogadni; a valósultság pedig azt, hogy ez a lehetőség ténylegesen megvalósult. A mag például lehetőség szerint fa, a kifejlett fa pedig ennek a lehetőségnek valósult állapota.
A tomista gondolkodás szerint a változás csak akkor érthető, ha a dolgokban van valami, ami képes megváltozni, és valami, ami ezt a lehetőséget ténylegesíti. Istenben azonban nincs megvalósulatlan lehetőség, mert Isten nem válik valamivé, nem fejlődik és nem kapja a létét. Ezért a tomizmus Istent tiszta valósultságnak nevezi: actus purus.
Lényeg és lét
A tomizmus egyik legfontosabb metafizikai tétele a lényeg és a lét valós különbsége a teremtményekben. Egy dolog lényege arra felel, hogy „mi ez?”, a léte pedig arra, hogy „van-e?”. Az ember lényegéhez tartozik, hogy értelmes élőlény, de ebből még nem következik, hogy egy adott ember ténylegesen létezik. A teremtményekben tehát a mivolt és a tényleges lét nem azonos.
Isten esetében a tomista tanítás szerint nincs ilyen összetétel: Isten nem csupán olyan létező, akinek van léte, hanem maga a fennálló lét, latinul ipsum esse subsistens. Ezzel függ össze Isten egyszerűsége, változhatatlansága és teremtő oksága.
Részesedés és teremtettség
A tomizmus szerint a teremtmények nem önmaguktól birtokolják létüket, hanem részesednek a létben. Ez nem azt jelenti, hogy a világ Isten része volna. A teremtett dolgok valóban különböznek Istentől, de létük ajándékozott és függő lét. A részesedés fogalma azt fejezi ki, hogy minden teremtményi tökéletesség korlátozott módon van jelen a dolgokban, míg Istenben forrásszerűen és korlátlanul.
A lét analógiája
A tomizmus szerint a „létező”, „jó”, „igaz” vagy „bölcs” kifejezések nem pontosan ugyanabban az értelemben állnak Istenre és a teremtményekre, de nem is teljesen más értelemben. Ez az analógia tana. Ha azt mondjuk, hogy egy ember jó, és azt, hogy Isten jó, akkor nem ugyanazon a szinten beszélünk jóságról; mégis van valódi kapcsolat a két állítás között, mert a teremtményi jóság Isten jóságából részesedik.
A lét analógiája védi egyszerre Isten transzcendenciáját és az emberi istenismeret valóságát. Isten nem egy létező a többi között, de nem is teljesen megnevezhetetlen: a teremtményekből kiindulva valódi, bár nem kimerítő ismeretre juthatunk róla.
Szubsztancia és járulék
A tomista metafizika megkülönbözteti a szubsztanciát és a járulékot. A szubsztancia az, ami önállóan fennáll: például egy ember, egy fa vagy egy ló. A járulék az, ami nem önálló létező, hanem valamiben van: például a szín, alak, méret, helyzet vagy állapot.
Ez a megkülönböztetés a tomista teológia számára is fontos, különösen az eucharisztia tanában. A katolikus tanítás szerint az átlényegülésben a kenyér és bor szubsztanciája Krisztus testévé és vérévé változik, miközben az érzékelhető járulékok megmaradnak.
Anyag és forma
A testi dolgok tomista értelmezése szerint minden anyagi létező anyagból és formából áll. Az anyag önmagában meghatározatlan lehetőség, a forma pedig az a meghatározó elv, amelynek révén a dolog az, ami. Egy élő test esetében a lélek a test formája: nem a testbe zárt külön tárgy, hanem az az éltető forma, amely által a test élő emberi test.
Az ember esetében a racionális lélek szellemi természetű, ezért nem vezethető vissza pusztán anyagi folyamatokra. Ugyanakkor a tomizmus nem tekinti az embert léleknek, amely csak ideiglenesen használja a testet. Az ember test és lélek egysége; ezért a feltámadás tana sem mellékes, hanem az ember teljes üdvösségéhez tartozik.
Isten megismerése és a természetes teológia
A tomizmus szerint Isten léte a teremtett világból természetes ésszel megismerhető. Ez nem azt jelenti, hogy Isten lényege teljesen felfogható volna, vagy hogy a keresztény hit minden igazsága filozófiai úton bizonyítható. Azt jelenti, hogy a változó, okozott, esetleges és rendezett világ nem magyarázza meg végső soron önmagát.