Az Ecsmiadzini székesegyház () az örmény apostoli egyház anyatemploma, amely az örményországi Ecsmiadzin, avagy Vagarsapat városában található. Általában az ókori Örményországban épült első székesegyháznak tekintik, és gyakran a világ legrégebbi székesegyházának tartják.
Az eredeti templomot a 4. század elején – a hagyomány szerint 301 és 303 között – építette Örményország védőszentje, Világosító Szent Gergely, miután III. Tiridatész király a kereszténységet államvallássá tette. A templomot egy pogány templom helyére építették, szimbolizálva a pogányságtól a kereszténységhez való áttérést. A jelenlegi épület magját 483/4-ben Vahan Mamikonján építette, miután az előző súlyosan megrongálódott egy perzsa invázió során. Alapításától az 5. század második feléig Ecsmiadzin volt a katolikosz, az örmény egyház legfőbb vezetőjének székhelye.
Bár soha nem vesztette el jelentőségét, a katedrális ezt követően évszázadokig gyakorlatilag elhanyagoltságban szenvedett. 1441-ben katolikosz székhelyként helyreállították, és ez a mai napig is ezt a szerepét tölti be. Azóta a Szent Ecsmiadzin Anyaegyház az örmény apostoli egyház közigazgatási központja. A várost 1604-ben I. Abbász perzsa sah kifosztotta, amikor a szentélyeket és köveket a székesegyházból Iszfahán Új-Julfába vitték, hogy aláássa az örmények földjükhöz való ragaszkodását. Azóta a templom számos felújításon esett át. A 17. század második felében harangtornyokat építettek hozzá, 1868-ban pedig a székesegyház keleti végében sekrestyét (múzeumot és relikviatermet) alakítottak ki.
Ma a székesegyház az örmény építészet különböző korszakainak stílusait ötvözi. A korai szovjet időszakban hanyatlásnak indult, majd a 20. század második felében, a független Örményországban újjáéledt.
Az örmény kereszténység központjaként nemcsak vallási, hanem politikai és kulturális szempontból is fontos helyszín Örményországban. Fontos zarándokhelyként az ország egyik leglátogatottabb helye. A közelben található több fontos kora középkori templommal együtt 2000-ben felkerült az UNESCO világörökség listájára.
Története Alapítása és nevének eredete A 4. század elején az Örmény Királyság III. Tiridatész király uralkodása alatt az első ország lett a világon, amely a kereszténységet államvallásként fogadta el. Az örmény egyházi hagyomány szerint a katedrális alapjait 301 és 303 között rakták le. A székesegyház az akkori örmény főváros, Vagarshapat királyi palotája közelében épült, egy pogány templom helyén, amelyet Alexander Szahiniján az urartui korszakra datált. Bár nincs történelmi forrás, amely kereszténység előtti istentiszteleti helyre utalna, az 1950-es években a főoltár alatt egy gránitból készült, i. e. 8–6. századra datált urartui sztélét tártak fel. Az oltár alatt egy amforát is találtak, amelyet egy zoroasztriánus tűztemplom részének tartanak.
Agathangelosz az Örmények története című művében elmeséli a katedrális alapításának legendáját. Örményország védőszentje és megtérítője, Világosító Szent Gergely isteni látomásban látta, ahogy az égből leszállva aranykalapáccsal megérinti a földet, jelezve, hol kell felépíteni a templomot. A későbbi hagyomány ezt a figurát Jézus Krisztussal hozta összefüggésbe, innen ered az Ecsmiadzin név (էջ ēĵ „leszállás” + մի mi „egyetlen” + -ա- -a- (összekötő elem) + ծին tsin „született”), ami hozzávetőlegesen „az Egyetlen Szülött [Isten Fia] leszállása” vagy „Leszállt az Egyetlen Szülött” jelentéssel bír. Az Ecsmiadzin név azonban csak a 15. században került használatba, míg a korábbi források „vagarsapati székesegyház” néven említik. A Szent Ecsmiadzin-székesegyház ünnepe (Տոն Կաթողիկե Սբ. Էջմիածնի) ünnepélyes megünneplésére az örmény egyházban húsvét után 64 nappal kerül sor, amelynek során elhangzik a 8. századi katolikosz, III. Szahak által írt himnusz, amely Szent Gergely látomását meséli el.
Újjáépítése és hanyatlása Bizánci Faustus szerint a katedrális és Vagarshapat városa szinte teljesen megsemmisült a szászánida király, II. Sápúr 360-as évekbeli (kb. 363) inváziója során. Örményország kedvezőtlen gazdasági helyzete miatt a katedrálist csak részben újították fel I. Nerszész (uralkodott 353–373) és Örmény Szent Izsák (uralkodott 387–439) katolikoszok regnálása alatt.
387-ben Örményországot felosztották a Római Birodalom és a Szászánida Birodalom között. Ecsmiadzin a perzsa ellenőrzés alatt álló keleti részhez tartozott, örmény vazallus királyok uralma alatt, egészen 428-ig, amikor az örmény királyság felbomlott. 450-ben, hogy a zoroasztrianizmust rákényszerítse az örményekre, II. Jazdagird tűztemplomot építtetett a katedrális belsejében. Ennek a tűztemplomnak a máglyáját az 1950-es évekbeli ásatások során a keleti apszis oltára alatt tárták fel.
Az 5. század utolsó negyedére a templom romos állapotba került. Lázér Parpecsi szerint 483-484-ben, amikor az ország viszonylag stabil volt, a perzsa-örmény marzban (kormányzó), Vahan Mamikonján alapjaitól újjáépítette a Perzsiával folytatott vallásszabadságért vívott küzdelem után. A legtöbb kutató arra a következtetésre jutott, hogy így a templom kereszt alakúvá vált, és nagyjából elnyerte mai formáját. Az új templom nagyon különbözött az eredetitől, amely „négy apszisú, unalmas, szürke kőből épült teremből állt, amelyben négy szabadon álló, kereszt alakú oszlop tartotta a kő kupolát”. Az új székesegyház „négyzet alaprajzú volt, amely egy görög keresztet zárt magába, és egy-egy kápolnával rendelkezett mindkét oldalon a keleti apszis mellett.”
Bár a katolikosz székhelyét valamikor a 460-as–470-es években vagy 484-ben Dvinbe helyezték át, a katedrális soha nem vesztette el jelentőségét, és továbbra is „az örmény egyház egyik legfontosabb kegyhelye” maradt. A 15. századig az utolsó ismert felújításokat Komitasz katolikosz végzett 618-ban (Szebeosz szerint) és III. Nerszész katolikosz (uralkodott 640–661 között). Komitaszhoz kötődik a város másik két legfontosabb templomának, a Szent Hripszime- és a Szent Gajane-templom átépítése is. 982-ben a székesegyház keresztjét állítólag egy arab emír eltávolíttatta.
Ezeknek a hanyatlásnak a századai alatt a székesegyház állapota olyan mértékben leromlott, hogy 1300-ban a híres érsek, Sztepanos Orbeliján egyik legismertebb versét erről a témáról írta (Sirató a székesegyházért) A versben, amely a mongolok és mamlúk örményországi és kilikiai inváziójának következményeiről szól, Orbeliján az Ecsmiadzin-székesegyházat „gyászoló nőként ábrázolja, aki korábbi pompájára gondolva gyermekeit arra buzdítja, hogy térjenek vissza szülőföldjükre [...] és állítsák vissza annak dicsőségét.”
A reneszánsz utáni pusztulás A Kilikiai Örmény Királyság 1375-ös bukását követően a Ciliciai katolikatosz hanyatlásnak és zűrzavarnak indult. Az Agtamari katolikosz és a helyi befolyásos Szjunik püspökei ismét növelték Ecsmiadzin környékének jelentőségét. 1441-ben több száz vallási vezető gyűlt össze, és szavazással döntött a katolikosz újjáalakításáról. A székesegyházat Kirakosz katolikosz restauráltatta 1441 és 1443 között. Abban az időben a város török Karakojunlu fennhatósága alatt állt, de 1502-ben a szafavida Irán megszerezte az örmény területek egy részének, köztük Ecsmiadzinnak az irányítását, és bizonyos kiváltságokat biztosított az örmény egyháznak.
A 16. és 17. században Örményország szenvedett a Perzsia és az Oszmán Birodalom közötti elhelyezkedése, valamint a két birodalom közötti konfliktusok miatt. Az Oszmán Birodalommal folytatott háború során I. Abbász perzsa sah a felperzselt föld taktikája részeként akár 350 000 örményt deportált Perzsiába, Ecsmiadzint pedig 1604-ben kifosztották.
A sah azt akarta, hogy „szertefoszlassa az örmények hazatérésre vonatkozó reményeit” azáltal, hogy az örmények vallási központját Iránba költözteti, hogy Perzsiában erős örmény jelenlétet biztosítson. El akarta pusztítani a katedrálist, és fizikailag áthelyeztetni azt az újonnan alapított örmény közösségbe, Új-Julfába, a királyi főváros, Iszfahán közelében. Abbász sah felajánlotta a pápának az Új-Julfában épülő új székesegyházat. Ecsmiadzin végül nem került áthelyezésre, valószínűleg a magas költségek miatt. Végül csak néhány fontos kő (az oltár, a hagyomány szerint Jézus Krisztus mennybemenetelének helye), valamint az örmény egyház legszentebb ereklyéje,Világosító Szent Gergely jobb keze került áthelyezésre Új-Julfába. Ezeket beépítették a helyi örmény Szent György-templomba, amikor azt 1611-ben építették. Tizenöt ecsmiadzini kő még mindig a Szent György-templomban található.
A 17-18. században bélyegkép|A templom ábrázolása Eremia Cselebi 1691-es térképén 1627 óta a katedrális jelentős felújításon esett át Movszesz (Mózes) katolikosz vezetésével, amikor a kupolát, a mennyezetet, a tetőt, az alapokat és a burkolatot is kijavították. Ekkor a székesegyház köré a szerzetesek celláit, egy vendégházat és egyéb építményeket emeltek. Ezenkívül az épületegyüttes köré falat építettek, így az egy erődszerű komplexummá vált.
A felújítási munkálatokat megszakította az 1635-1636-os oszmán–szafavida háború, amelynek során a templom sértetlen maradt. A felújításokat Filipposzs katolikosz (1632–1655) alatt folytatták, aki új cellákat épített a szerzetesek számára és felújította a tetőt. Ebben a században sok meglévő örmény templomhoz harangtornyokat építettek, így 1653-1654-ben megkezdték a harangtorony hozzáépítését a székesegyház nyugati szárnyához. Az építkezést 1658-ban IV. Hakob katolikosz fejezte be. Évtizedekkel később, 1682-ben Jeghiazár katolikosz további kisebb harangtornyokat építtetett vörös tufából a déli, keleti és északi szárnyakra.
Az épület felújításai a 18. században is folytatódtak. 1720-ban Asztvatszatur katolikosz, majd 1777–1783 között I. Simeon jereváni katolikosz intézkedéseket hozott a katedrális megóvása érdekében. 1770-ben I. Simeon Ecsmiadzin közelében alapította meg Örményország első könyvnyomdáját. Simeon uralkodása alatt a kolostort teljesen fallal vették körül, és elválasztották Vagarsapat városától. Ghukas (Lucas) katolikosz 1784–1786 között folytatta a felújításokat.
Az Orosz Birodalom idején bélyegkép|August von Haxthausen 1854-es képén Az Orosz Birodalom a 19. század elejére fokozatosan behatolt Transzkaukázus területére. Perzsia Erivan kánsága (a mai Jereván), amelyben Ecsmiadzin is található, fontos célponttá vált az oroszok számára. 1804 júniusában, az orosz–perzsa háború (1804–1813) idején Pavel Cicijianov tábornok vezette orosz csapatok megpróbálták elfoglalni Ecsmiadzint, de kudarcot vallottak. Néhány nappal a kísérlet után az oroszok visszatértek, és meglepetésszerűen támadtak egy másik perzsa haderőre, és szétverték őket. Cicijianov csapata bevonult Ecsmiadzinba, amelyet Auguste Bontems-Lefort, a korabeli perzsiai francia katonai követ szerint kifosztottak, súlyosan megrongálva az örmény vallási épületeket. Röviddel ezután az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni a térségből, miután a perzsák sikeresen megvédték Jerevánt. Bontems-Lefort szerint az ortodox oroszok ecsmiadzini viselkedése ellentétben állt a muszlim perzsa uralkodóéval, aki tisztelettel bánt a helyi keresztény lakossággal.
1827. április 13-án, az orosz–perzsa háború (1826–1828) idején Ecsmiadzin harc nélkül került az orosz Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornok csapatainak kezére, és az 1828-as turkmencsaji szerződés értelmében Oroszország hivatalosan annektálta a perzsa ellenőrzés alatt álló örmény területekkel együtt, amelyek nagyjából a mai Örmény Köztársaság (más néven Kelet-Örményország) területének feleltek meg.
A székesegyház az orosz uralom alatt virágzott, annak ellenére, hogy az orosz császári kormány gyanította, hogy Ecsmiadzin „az örmény nacionalista érzelmek lehetséges központjává” válhat. Hivatalosan Ecsmiadzin az 1836-os alkotmány értelmében az Orosz Birodalomban élő örmények vallási központjává vált.