A debreceni (németül: Debre(c)ziner, olaszul: Salsiccia di Debrecen) egy marha- és sertéshúsból készült kolbász, amelynek állaga egyenletesen finom, színe pedig vöröses-narancssárga, nevét pedig Debrecen városáról kapta. A kolbászt bőségesen fűszerezik paprikával és más ízesítőkkel, például fokhagymával, borssal és majoránnával. Általában apró szalonnadarabkákat is tartalmaz. Többnyire füstöletlen vagy enyhén füstölt, illetve párosával árusítják, a végüknél összekapcsolva. Ellentétben a hosszan füstölt kolbászfajtákkal, amelyek főzéskor megkeményednek, a debreceni hosszabb főzés után is puha és szaftos marad. A hagyományos elkészítési mód szerint a debrecenit keresztirányban bevagdossák, majd sütik, grillezik vagy serpenyőben pirítják. Sütés közben a kolbász a bevágásoknál szétnyílik.
Bár Kelet-Magyarországról származik, a kolbász elterjedt és népszerűvé vált szinte a volt Osztrák–Magyar Monarchia minden részén (beleértve Ausztriát, Észak-Olaszországot, Horvátországot, Szlovéniát, Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Románia nyugati és középső részét, valamint Dél-Németországot és Nyugat-Ukrajnát), és beépült ezek konyháiba. Lengyelországban Debreczyńska a neve. Bulgáriában egy változata debartsini (bolgárul: дебърцини) néven ismert, és széles körben kapható a tömegtermelésű húskészítmények között.
Hazánkban A debrecenit főzve, sütve vagy sütőben készítve tálalják mustárral vagy tormával és fehér kenyérrel; egyesek savanyú uborkát is szívesen esznek hozzá. A debreceni kedvelt harapnivaló útközben, vásárokban és országszerte a vásárcsarnokokban, gyakran henteseknél. Szívesen főzik levesekbe és egytálételekbe is, főként lecsóba.
Debrecen városa adta a nevét, ugyanis a környéken mindig is bőségesen volt sertés- és marhahús. Ennek alapját a nagyvárosi erdő szomszédságában folyó sertéstenyésztés jelentette. A disznókat ott évszázadok óta nagy számban tartották, valószínűleg már a török megszállás előtt is – akkoriban, amikor a törökök tiltása miatt magukra hagyott sertések tönkretették a környéket, és a város lakóit is rettegésben tartották. Nem egyszer tömegesen törtek be egészen a város közepéig. Még a 19. század közepén is adott ki a városi tanács szabályokat a lakosság számára, hogy elkerüljék a baleseteket az állatokkal való találkozások során.
A vándorló német kereskedők már a 17. században népszerűvé tették ezt a kolbászt a drezdai vidéken – bizonyára nem véletlenül, hiszen ebben az időszakban a erdélyi szászok megkezdték első iskoláik építését, és a tanítókat a drezdai környékről hozták. Leírások szerint a tanítók a hazautazásaikat debreceni kolbász eladásából finanszírozták. Zilahy Ágnes Valódi magyar szakácskönyv című szakácskönyvében, amelyet először 1891-ben adtak ki Budapesten, található egy rövid fejezet „A »debreczeni« kolbász készítése” címmel, amely a debreceni kolbász elkészítését írja le. bélyegkép|Debreceni (zöld nyilakkal jelölve) egy fatálcán egy magyar étteremben
Elkészítés A durvára darált sertéshúst édesnemes paprikával fűszerezik, természetes bélbe töltik, majd megfőzik és füstölik. Előnyben részesítik a juhbelet, mivel a sertésbél használatával a kolbász túl vastag lenne. Magyarországon hagyományosan csípős paprikát és/vagy chilit is alkalmaznak.
Származástól és recepttől függően az ízvilág a tartalmasan fűszerestől (Ausztria, Németország) a pikánsan csípősig (Magyarország) terjed.
Összetevők A debreceni tipikusan sertés- és marhahúsból, szalonnából, vízből, fűszerekből, sóból, valamint paprikából készül, amely a vörös színt és a csípős ízt adja. Fiziológiai energiatartalma körülbelül 1250 kJ/100 g (300 kcal/100 g).
Weblink
Fordítás
Jegyzetek
Kategória:Magyar ételek Kategória:Debrecen