Anglia normann meghódítása egy katonai invázió volt a 11. században. Normandia hercege, a későbbi Hódító Vilmos vezetésével több ezer normann, francia, flamand és breton katonából álló sereg támadott a választott angol királyra, seregére és országára. Vilmos angol trónra való igénye a gyermektelen angolszász királlyal, Hitvalló Edwarddal való családi kapcsolatából eredt, aki talán ösztönözte is korábban Vilmos trónra vonatkozó reményeit.
Eduárd[vagy Edward] 1066 januárjában halt meg, utódja sógora, Harold Godwinson lett. III. Harald norvég király mint egy másik trónkövetelő 1066 szeptemberében megszállta Észak-Angliát, és szeptember 20-án győzött a fulfordi csatában, de Godwinson serege szeptember 25-én legyőzte és megölte a norvég királyt a Stamford–hídi csatában. Három nappal később, szeptember 28-án Vilmos több ezer fős inváziós serege és több száz hajója partra szállt a Dél-angliai Sussex megyében fekvő Pevensey-ben. Harold délre vonult, hogy szembeszálljon vele, seregének jelentős részét északon hagyva. Harold serege október 14-én a hastingsi csatában szembeszállt Vilmos támadóival. Vilmos serege legyőzte Haroldot, aki az összecsapásban életét vesztette. Vilmos Anglia királya lett. Ezután egész Angliában elismertette magát az ország királyának.
Bár Vilmos fő riválisai eltűntek, a következő években is lázadásokkal kellett szembenéznie, és csak 1072 után nyerte el biztos helyét az angol trónon. Az ellenálló angolszász elit földjeit elkobozták, az elit egy része száműzetésbe menekült. Új királyságának irányítása érdekében Vilmos földeket adományozott követőinek, és várakat épített, amelyek katonai erősségeket jelentettek az egész országban. Felügyelete alatt 1086-ra elkészült a Domesday Book, Anglia nagy részét és Wales egyes részeit felölelő „Nagy Felmérés” kéziratos feljegyzése. A hódítás egyéb hatásai közé tartozott az udvar és a kormányzat, a francia nyelv normann nyelvjárásának bevezetése az elit nyelveként, valamint a felső osztályok összetételének megváltozása, mivel Vilmos hűbéri tulajdonba vette a földeket, hogy közvetlenül a királytól függőként tartsa meg ezeket. Fokozatosabb változások érintették a mezőgazdasági termelőket és a falusi életet. Az egyik fő változás a rabszolgaság végleges formális eltörlése volt. A kormányzati struktúrában kevesebb változás történt, mivel az új normann adminisztrátorok átvették az angolszász kormányzás számos formáját az átmenet érdekében.
Előzmények
1002-ben az angol király, II. Ethelred angol király feleségül vette Normandiai Emmát, II. Richárd normandiai herceg húgát. Fiuk, Hitvalló Eduárd, aki sok évet töltött száműzetésben Normandiában, 1042-ben követte az angol trónt. Ez erős normann érdek kialakulásához vezetett az angol politikában, mivel Eduárd nagymértékben támaszkodott korábbi vendéglátóira, normann udvaroncokat, katonákat és klerikusokat hozott be, és hatalmi pozíciókba nevezett ki őket, különösen az egyházban. Gyermektelen volt és konfliktusba keveredett a nagy hatalmú wessexi gróffal (earllel, aminek a magyar megfelelője inkább az ispán, bár ezek koronként más és más rangot jelentenek) és fiaival, így Eduárd valószínűleg bátorította Normandiai Vilmos ambícióit az angol trón iránt.
Harold Godwison apja, Godwin 1053-ban bekövetkezett halála után követte őt Wessex earljeként (amely akkoriban Anglia egyharmadát tette ki), így a király után Anglia leghatalmasabb embere lett. 1057-ben Hereford earlje is lett, és apja helyét átvéve szembeszállt a növekvő normann befolyással Hitvalló Edward udvarában. 1064-ben Harold Godwison hajótörést szenvedett Ponthieu partjainál. I. Guy ponthieu-i gróf elfogta, és Beaurainville várában (Belrem a bayeux-i faliszőnyegben) tartották fogva, majd átadták Normandia Vilmos hercegének, aki követelte szabadon bocsátását. Vilmos Hitvalló Edward jogos utódjának tartotta magát, akinek nem voltak gyermekei. Megszerezte Harold esküjét, miszerint támogatja az angol trónöröklést. Állítólag Vilmos kényszerítette Haroldot, hogy vazallusi esküt tegyen neki, de csak később árulta el, hogy a láda, amelyre az esküt tette, szent ereklyéket tartalmaz. Harold ekkor felmentettnek tekintette magát az eskü alól, amelyet csellel szerzett meg, de Vilmos ezért kiközösítette a pápával, jogalapot kapva a fegyveres fellépésre. Amikor Eduárd király 1066 elején meghalt, az egyértelmű örökös hiánya vitatott utódláshoz vezetett, amelyben többen is igényt tartottak Anglia trónjára. Eduárd közvetlen utódja Wessex grófja, Harold Godwinson volt, az angol arisztokraták közül a leggazdagabb és leghatalmasabb. Haroldot Anglia Witenagemotja választotta királlyá, és Ealdred, York érseke koronázta meg. A normannok azt állították, hogy a szertartást Stigand, a kánonellenesen megválasztott canterburyi érsek végezte. Haroldot azonnal két hatalmas szomszédos uralkodó megtámadta. Vilmos azt állította, hogy Eduárd király ígérte neki a trónt, és hogy Harold esküvel fogadta beleegyezését. III. Harald norvég király szintén vitatta az utódlást. Trónra való igényét elődje, I. Magnus norvég király és a korábbi angol király, Hardeknut közötti megállapodáson alapozta meg, amely szerint ha bármelyikük örökös nélkül halt meg, a másik örökölte Angliát és Norvégiát is. Vilmos és Harald egymástól függetlenül egyaránt azonnal csapatokat és hajókat gyűjtöttek Anglia lerohanására.
Az 1066-os események
1066 elején Harold száműzött testvére, Tostig Godwinson, Flandriában toborzott flottájával rajtaütött Délkelet-Anglián, amelyhez később Orkney-szigetekről csatlakoztak más hajók is. Harold flottája fenyegetése miatt Tostig északra vonult, és Kelet-Angliában és Lincolnshire-ben portyázott, de testvérei, Edwin, Mercia grófja és Morcar, Northumbria grófja visszaűzték hajóira. Követőinek nagy része elhagyta, így Tostig Skóciába vonult vissza, ahol a nyarat új erők toborzásával töltötte. Harold király a nyarat a déli parton töltötte, egy nagy sereggel és flottával várva Vilmos invázióját, de erőinek nagy részét helyi szabad paraszt milícia alkotta, akiknek be kellett aratniuk a termésüket, ezért Harold szeptember 8-án elbocsátotta őket.
Harald norvég király szeptember elején megszállta Észak-Angliát, több mint háromszáz hajóból álló flottája élén, amely talán szállított. Harald seregét tovább erősítették Tostig erői, aki támogatta a norvég király trónra törését. York felé előrenyomulva a norvégok szeptember 20-án a fulfordi csatában legyőzték az Edwin és Morcar vezette észak-angol sereget. A két gróf sietve megküzdött a norvég erőkkel, mielőtt Harold délről megérkezhetett volna. Bár Harold Godwinson feleségül vette Edwint és Morcar húgát, Ealdgyth-et, a két gróf valószínűleg nem bízott Haroldban, és attól tartott, hogy a király Tostiggal helyettesíti Morcart. Ennek eredményeként erőik megsemmisültek, és képtelenek voltak részt venni az 1066-os hadjáratok további részében, bár a két gróf túlélte a csatát.
Harald király York felé indult, amely megadta magát neki. Miután túszokat ejtett a város vezetőitől, szeptember 24-én a norvégok kelet felé indultak Stamford Bridge falujába. Harold király valószínűleg szeptember közepén értesült a norvég invázióról, és észak felé rohant, menet közben erőket gyűjtött. A királyi erőknek valószínűleg kilenc napjukba telt, hogy megtegyék a távolságot Londontól Yorkig, átlagosan napi negyven kilométert megtéve. Szeptember 25-én hajnalban Harold erői elérték Yorkot, ahol megtudta a norvégok tartózkodási helyét. Az angolok ezután a támadókra vonultak, és meglepetésszerűen legyőzték őket a Stamford Bridge-i csatában. Norvég Harald és Tostig meghaltak, a norvégok pedig olyan szörnyű veszteségeket szenvedtek, hogy az eredeti háromszáz hajóból csak huszonnégyre volt szükség a túlélők elszállításához. Az angol győzelem azonban súlyos árat követelt, mivel Harold serege megtépázott és legyengült állapotban maradt, messze a La Manche csatornától.
Vilmos érkezése
A normannok néhány nappal azután, hogy Harold szeptember 25-én Stamford Bridge-nél győzelmet aratott a norvégok felett, átkeltek Angliába, miután Harold haditengerészeti erőit feloszlatták. Szeptember 28-án partra szálltak a sussexi Pevensey-ben, és egy favárat emeltek Hastingsben, majd kifosztották a környező területet. Ez biztosította a hadsereg ellátását, és mivel Harold és családja a környék számos földjét birtokolta, meggyengítette Vilmos ellenfelét, és valószínűbbé tette, hogy támadni fog, hogy véget vessen a fosztogatásoknak.
Miután északon legyőzte Tostigot és Harald királyt, Harold seregének nagy részét ott hagyta, köztük Morcart és Edwint, és seregének többi részével dél felé vonult, hogy megbirkózzon a fenyegető normann invázióval. Nem világos, hogy Harold mikor értesült Vilmos partraszállásáról, de valószínűleg dél felé menetelt. Harold körülbelül egy hétig Londonban időzött, mielőtt elérte Hastingset, így valószínű, hogy egy második hetet is szánt a déli menetelésre, átlagosan napi negyvenhárom kilométert megtéve, a Londonig tartó közel út során. Bár Harold megpróbálta meglepni a normannokat, Vilmos felderítői jelentették az angolok érkezését a hercegnek. A csatát megelőző események homályosak maradnak, a forrásokban ellentmondásos beszámolók találhatók, de abban mindenki egyetért, hogy Vilmos a várából vezette seregét, és az ellenség felé nyomult. Harold védelmi állást foglalt el a Senlac-domb (a mai Kelet-Sussex-i csata helyszíne) tetején, mintegy 10 kilométerre Vilmos hastingsi kastélyától.
A hastingsi csata
A korabeli források nem szolgáltatnak megbízható adatokat Harold seregének méretéről és összetételéről, bár két normann forrás vagy számokat említ. A legújabb történészek és közötti létszámot feltételeznek Harold hastingsi seregében, de a legtöbben közötti angol katonában egyetértenek. Ezek az emberek a fyrd (főként gyalogosokból álló milícia) és a házikocsisok (nemesek személyes csapatai) keverékéből állhattak, akik általában szintén gyalog harcoltak. A két típus közötti fő különbség a páncélzatukban volt, a házikocsisok jobb védőpáncélt használtak, mint a fyrd. Úgy tűnik, az angol hadseregnek nem sok íjásza volt, bár néhányan jelen voltak. A Hastingsben állomásozó angolok közül néhánynak a kiléte ismert, a legfontosabbak Harold testvérei, Gyrth és Leofwine voltak. Körülbelül tizennyolc másik megnevezett személyről feltételezhető ésszerűen, hogy harcolt Harolddal Hastingsnél, köztük két másik rokona.
A csata 1066. október 14-én, reggel kilenc óra körül kezdődött, és egész napon át tartott, de bár a főbb események ismertek, az eseményeket a források ellentmondásos beszámolói homályosítják. Bár a két oldalon valószínűleg nagyjából egyenlő volt a létszám, Vilmosnak lovassága és gyalogsága is volt, köztük sok íjász, míg Haroldnak csak gyalogosai és kevés íjásza. Az angol katonák pajzsfalként sorakoztak fel a hegygerinc mentén, és eleinte olyan hatékonyak voltak, hogy Vilmos seregét súlyos veszteségekkel visszaverték. Vilmos breton csapatainak egy része pánikba esett és elmenekült, és úgy tűnik, hogy az angol csapatok egy része üldözőbe vette a menekülő bretonokat. A normann lovasság ezután megtámadta és megölte az üldöző csapatokat. Míg a bretonok menekültek, a normann erők körében elterjedt a pletyka, hogy Vilmost megölték, de Vilmos összeszedte csapatait. A normannok még kétszer színlelt visszavonulást hajtottak végre, ezzel üldözésre csábítva az angolokat, és lehetővé téve a normann lovasság számára, hogy ismételten támadja őket.