Német Togo (Togo vagy Togoföld, németül: Deutsch-Togo, Togo, vagy Togoland) egy német gyarmati terület (védnökség) volt 1884 és 1916 között. A német gyarmat ellen az első világháború során támadást intéztek brit és francia csapatok, ami után a terület feletti német ellenőrzés 1916 elejére teljesen megszűnt, az 1919-es versailles-i békeszerződésben pedig elkobozásra került a többi német gyarmattal együtt. A Német Togo (röviden: Togo) területe volt, és a mai Togo mellett benne foglaltatott Ghána keleti része is.
A gyarmat létrejötte bélyegkép|jobb|300px|Togo és a többi német gyarmat fekvése 1857-től kezdődően hozták létre hanzavárosok kereskedelmi vállalkozásai az első kereskedelmi telepeiket a Rabszolgaparton, melyeket 1882-től kötöttek össze a Német Császársággal a Woermann hajótársaság rendszeres járatai. 1884. július 5-én írta alá az ekkor vélhetően már elhunyt III. Mlapa király képviseletében annak Plakkoo nevű embere, és Gustav Nachtigal a „védelmi szerződést”, amivel a a mai Togo egyes területei német védnökség alá kerültek. Ezt követte 1884. szeptember 5-én egy újabb „védelmi szerződés” Porto Seguro (ma: Agbodrafo) királyával. Egy Franciaországgal kötött egyezmény révén 1885-ben Anecho (1905-ig „Klein-Popo”) is a Német Császársághoz került. 1886-ban az északra fekvő hátországot szerezték meg a németek, részben erőszakos eszközökkel. 1888-ban hozta létre Ludwig Wolf medikus Bismarckburg állomáshelyet, majd 1890-ben egy újabb állomáshelyet alapítottak Misahöhe (Misa-magaslat) néven.
1891-ig Togo a Német Kamerunban lévő német igazgatás alatt állt. 1894-95-ben a Hans Gruner gyarmati hivatalnok a német „Togo-bizottság” megbízásából expedíciót vezetett a Niger folyó alsó folyásához, hogy az ottani hatalmakkal védelmi szerződéseket kössön. Ezeknek a szerződéseknek a révén Német Togo területét a többszörösére kellett volna növelni. Gruner és kísérője, Ernst von Carnap-Quernheimb vélhetően védelmi szerződéseket kötött Gando (Nupe és Ilorin), valamint Gurma (Matschakuale és Pama) államok vezetőivel. Azonban mindkét szerződés esetében már az akkori jogérvényességi feltételek alapján is voltak hiányosságok: Gurmában a különböző régiók vezetői rivalizáltak egymással a hatalomért, míg a Gandóval kötött szerződést utólag manipulálták azzal, hogy egy korlátozást tartalmazó szövegrészt eltávolítottak belőle.Hans Gruner, Peter Sebald (kiad.): Vormarsch zum Niger. Die Memoiren des Leiters der Togo-Hinterlandexpedition 1894/95. Edition Ost, Berlin 1997, , 410f. Egy Franciaországgal kötött 1897-es szerződésben Németország mindkét területről lemondott, így Német Togo csak északi irányban tudott terjeszkedni a Sansane-Mangu régiójáig, ahol 1896-ban állomáshelyet hoztak létre. 1899-től Friedrich Rigler gyarmati hivatalnok volt itt az állomásfőnök, aki innen kiindulva katonai expedíciókat indított. Riglert két évvel később, 1901-ben leváltották, amiért archívumokat semmisített meg és erőszakos cselekedeteket követett el.
1897-ben a gyarmat központját Sebéből Loméba helyezték át. A szomszédos gyarmattartó országokkal, Franciaországgal (1887, 1897, 1912) és Nagy-Britanniával (1886, 1890, 1899) megkötött határrendezési egyezményekkel nyerte el Német Togo a végső formáját. Az utolsó erősen vitatott kérdést 1899-ben a Szamoa-szerződésben rendezte Németország Nagy-Britanniával, ami az 1889 és 1899 között Togo és Aranypart brit gyarmat között meglévő, még semleges területek felosztását tisztázta.
Katonai alakulatok, mint amilyen más német gyarmatok esetében a „Schutztruppe” volt, Togo területén nem állomásoztak. 1895 és 1899 között sor került több kisebb felkelésre, amit rendőri egységekkel nyomtak el. 1897-98-ban a gyarmat rendőri egysége egy rendőrparancsnokból, három altisztből és az alájuk rendelt 150 helyi lakosból állt. Ezt az egységet 1913-ig 2 tisztre, 6 altisztre, és 550 helyi rendőrre bővítették.Togo. Nr. 15 In: Koloniallexikon Ekkortájt fojtottak el a dagomba népcsoport egy nagyobb felkelését, aminek a végén a területüket alávetették a német uralomnak. Az ezekben a harcokban elesett dagomba harcosok egy tömegsírja megtekinthető Yendi város közelében.
Német Togo tervezett szimbólumai 1914-ben terveztek egy címert és zászlót Togo számára, de ezek az első világháború kitörése miatt már nem váltak hivatalossá.
Togo mint „mintagyarmat” bélyegkép|jobb|300px|Német gyarmati vezető helyiekkel 1885 körül bélyegkép|jobb|300px|A kaminai rádióállomás Atakpamé közelében Togo számít a német gyarmatosítás történetében a „mintagyarmatnak”. A gyarmat vezetői itt jóval nagyobb erőfeszítéseket tettek az iskoláztatás és az egészségügy területén, mint a többi német gyarmat esetében, például himlőoltási akciókkal. Három vasútvonalat építettek ki: a „partmenti vasutat” (Küstenbahn) 1905-re, a „kakaóvasútként” is ismert „belföldi vasutat” (Inlandbahn) Lomé és Kpalimé között 1907-re, és a „hátországi vasutat” (Hinterlandbahn) 1913-ra.. In: Deutsches Koloniallexikon, Bd. I, 1920. A közutak területén is példaértékűnek számított a kolónia.
Az őslakosok Togoföldön éppolyan jogfosztottak voltak, mint a más német kolóniákban élő helyiek, és ki voltak téve többek között a veréssel járó büntetéseknek. Az Atakpaméban szolgálatot teljesítő Geo A. Schmidt körzetvezető viselkedése miatt botrány tört ki, mivel 1900 és 1904 között számos helyi lányt megerőszakolt és falvakat pusztíttatott el. 1902-ben rendelet született a házi rabszolgaság eltörlése érdekében, és 1907-től vizsgálatokat folytattak, és tanulmányokat készítettek egy „bennszülöttjog” (Eingeborenenrecht) megalkotásához. Egy 1906-os rendelet az iskolákban a német nyelv mellett a helyi nyelv oktatását is engedélyezte.
Togo „mintagyarmat” hírneve azonban mindenekelőtt azon alapult, hogy ez volt az egyetlen német gyarmat, amelyik 1900-tól kezdődően viszonylag kiegyensúlyozott pénzügyi mérleget tudott felmutatni. A gyarmat fő bevételeit a vámok, és a helyiekre 1907-től kirótt fejadó képezte. A fejadóból befolyt összeg 1907-ben márkára rúgott, 1912-ben pedig már márkára.Horst Gründer: Geschichte der deutschen Kolonien. 5. Auflage. Schöningh Verlag, Paderborn 2004, 130. o. 1912-ben 11,4 millió aranymárkányi importtal szemben aranymárka értéket tett ki az export.
Ezt a mérleget torzította a német gyarmati uralom utolsó éveiben a terület természetes erőforrásainak már tapasztalható felelőtlen kiaknázása. Miután például csaknem az összes elefántot elejtették, az innen irányuló elefántcsont-export is megszűnt. Ezért Togo mintagyarmatként való kezelése a kritikusok számára a német gyarmati propaganda részét képezte.
Viszonylag nagy jelentőséggel bírt Togo a Németország és a többi afrikai német gyarmat közötti hírközlés és tengeri összeköttetés területén. Az Európával már 1894 óta meglévő távíróösszeköttetés, majd az 1914-ben beüzemelt kaminai rádióállomás (Funkstation Kamina) és egy Monrovia érintésével futó tenger alatti távírókábel lehetővé tették a külfölddel való gyors információcserét.Reinhard Klein-Arendt: „Kamina ruft Nauen!“ Die Funkstellen in den deutschen Kolonien 1904–1918. Wilhelm Herbst Verlag, Köln 1995, Emellett Lomé hátországában volt még a togblekovhei rádióadó, mely a partmenti hajózásnak volt a segítségére.
Mezőgazdaság bélyegkép|jobb|300px|Gyapotföld Nuatjä közelében bélyegkép|jobb|300px|Gyapot szállítása Togóban 1900-ban a Gyarmatgazdasági Bizottság (Kolonialwirtschaftilche Komitee, KWK) a togói gyapottermesztés szisztematikus támogatására adott megbízást. Annak érdekében, hogy a gyapottermesztést az akkori időknek megfelelő legmagasabb szinten meg tudják szervezni, a KWK egy amerikai egyetemmel, a Booker T. Washington vezetése alatt lévő alabamai Tuskegee University-vel működött együtt. Ez az intézmény az afroamerikaiak képzési centruma volt, melynek módszereit Togo déli részén is meg kívánták honosítani. Booker T. Washington egy, az egyetemen végzettekből álló expedíciót állított össze, akiknek a togói német felügyelőket kellett támogatniuk. A helyi gyapotkultúrák optimalizálása érdekében vetőmagtenyésztő létesítményeket hoztak létre. A legkiválóbb fajtának a Sea-Island, Typus Ho bizonyult. A dél-togói Nuatjäben 1902-ben létrehoztak egy gyapottenyésztéssel foglalkozó iskolát, hogy az újabb gyapotföldek szakszerű gondozását biztosítani tudják. Ez 1907-ben általános mezőgazdasági iskolává, majd 1912-ben „mezőgazdasági kulturális intézetté” (Landeskulturanstalt) bővítették. 17 és 23 év közötti togóiak Nuatjä-ben hároméves mezőgazdasági képzésen vehettek részt.Bernd G. Längin: Die deutschen Kolonien – Schauplätze und Schicksale 1884–1918. Mittler, Hamburg/Berlin/Bonn 2005, , 51. o.v. Zech, Busse: In: Deutsches Koloniallexikon. Band II, Leipzig 1920, 662. o. Az USA déli államaiban kialakult szociálökonómiai struktúrák meghonosítása azonban Dél-Togóban ellenállást is kiváltott az afrikaiak körében, mivel itt tradicionálisan vegyes kultúrájú termesztést folytattak a monokultúra helyett. A vetés és a fonás az ewe népcsoporthoz tartozó asszonyok feladata volt, nem pedig férfi mezőgazdasági munkásoké. A német kormányzat nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy megakadályozza a korábbi mezőgazdasági módozathoz való „visszaesést”.Andreas Eckert: Schatzsuche in Afrika, in: ZEIT Geschichte. Ausg. 4, 2019, S. 48–51, hier: 51. o.Sebastian Conrad: Deutsche Kolonialgeschichte. C.H.Beck, München 2008, 108 ff.
Kereskedelem bélyegkép|jobb|300px|Gyapotbálák szállítása Lomé előtt (1885) Míg a belföldi kereskedelem csaknem kizárólagosan a helyiek kezében volt, addig a külkereskedelmet teljes egészében európai kereskedőházak bonyolították.Julius Zech auf Neuhofen: In: Deutsches Koloniallexikon. Band III, Leipzig 1920, 497 ff. (Abschnitt 12. Handel) Togo fő kiviteli cikkei a pálmaolaj, pálmamagvak, kukorica, kaucsuk és a gyapot voltak. A melléktermékek közé az elefántcsont, a kakaó, a kávé, a mogyoró, a kopra, a kókuszdió, a bors, élőállatok és bőrök tartoztak. A termékek mintegy kétharmadát Németországba exportálták. Az importtermékek közé a textíliák, égetett szeszek, faanyagok és fából készült termékek, dohány, szivarok, fémtermékek és vasáruk tartoztak. Gazdasági tekintetben Togo a Német Birodalom számára csekély jelentőséggel bírt, és a gyarmati kereskedelemnek 7,8%-át tette ki.Hans Gründer: Geschichte der deutschen Kolonien. 2004, 137. o.
Infrastruktúra alternativtext=|bélyegkép|jobb|300px|A Német Birodalom által 1905 és 1913 között kiépített vasúthálózat A német gyarmati időkben Togóban három vasúti vonalat építettek meg 1 méteres szélességű nyomtávval, összesen hosszúságban. 1905. július 18-án nyitották meg a Lomé–Aného vasútvonalat (a Küstenbahnt) hosszúsággal. A hosszúságú Lomé–Agome–Kpalime vonalat (az Inlandbahnt) 1907. január 27-én nyitották meg. Végül a Lomé-Atakpamé vonal (Hinterlandbahn) épült meg hosszúsággal, aminek az Agbonuig érő szakaszát 1911. április 1-én, az Atakpaméig érő szakaszát pedig 1913. május 2-án adták át. A vasúti közlekedés csomópontja a gyarmat központja és fő kikötője, Lomé volt. Itt futott össze a három vasútvonal. A sínek a mólóig nyúltak, ami egyben a gyarmat tenger felőli bejárata is volt.Lome. In: Deutsches Kolonial-Lexikon. 1920.
Az Európával való hajóforgalom 1899-ben havi három alkalommal bonyolódott hamburgi és liverpooli gőzhajók révén. A gyarmati hajóállomány 1911-ben 327 hajóból állt összesen hajótérrel.