Gerinces szervezetek sejtjei számos antigén jellegű vagy hatású anyagot tartalmaznak a sejtek felszínén (sejtmembránon). Ezeket az egyedre jellemző antigéneket sejtfelszíni markereknek nevezzük. A sejtfelszíni antigének izo-(allo-)antigének, amelyek azonos speciesek különböző egyedeinek jelölőanyagai. A teljesség igénye nélkül ezek közül csak a vérátömlesztés miatt kiemelt jelentőségű vércsoportantigéneket és a transzplantációk szempontjából kiemelkedő HLA-antigéneket tanulmányozzuk.
A humán vércsoport-tulajdonságok első leírója Landsteiner volt, aki megállapította, hogy az egypetéjű ikrek kivételével teljesen azonos antigénstruktúrával rendelkező emberek szinte nem is léteznek.
A vércsoport tulajdonságok a vér alakos elemeihez, elsősorban a vörösvérsejtekhez, illetve a plazma immunglobulinjaihoz kötöttek. Ma már több vércsoportrendszert ismerünk. Az egyik legrégebben felfedezett és legfontosabb az AB0-vércsoportrendszer.
Az AB0-vércsoportrendszer Az AB0 vércsoport tulajdonságot a vörösvérsejtek mukopoliszacharid-rétegének haemagglutinogénjei hordozzák. Két típusuk ismert, az A-val és a B-vel jelölt agglutinogén, ezek kombinációjából négyféle vércsoport jöhet létre (lásd: táblázat).
1901-ben Landsteiner már arra is rámutatott, hogy az emberek vérplazmájában izohemagglutininek is találhatók. Egészséges felnőtt ember vérplazmája soha nem tartalmazhatja azt az agglutinint, amely a saját vörösvérsejtjeit kicsapja, de a plazmájában található olyan ellenanyag, amely az ember keringő vörösvérsejtjeire nem hat. (Landsteiner-féle szabály). +VércsoportVörösvérsejtfelszíni antigénekVérplazma antitestekAAanti-BBBanti-AABA és B -0 -anti-A és anti-B A vércsoportantigének kémiailag glukoproteidek, 15 aminosavból és a specifitást meghatározó szénhidrátokból épülnek fel. A hemagglutininek IgG- vagy IgM-osztályú immunoglobulinok. Az AB0-vércsoportantitestek termelődése olyan baktériumok hatására következik be, amelyek az emberi AB0-antigénekkel közel azonos antigéneket tartalmaznak. (Ezt az ellenanyag-termelést újszülöttkorban az E. coli törzsek humán A- és B-agglutinogénekkel rokon antigénjei "természetes" módon váltják ki.)
Hemagglutininképzés izoimmunizáció útján is létrejöhet, pl. nem csoportazonos (inkompatibilis) vérrel végzett transzfúzió, im. adott vérinjekció, inkompatibilis terhesség és szövet- vagy szervátültetés következtében. A képződő hemagglutinin agglutinálja, majd komplement aktiválódása mellett hemolizálja a vörösvérsejteket, s a nagyfokú hemolízis transzfúziós szövődményt okozhat. Ezért csak AB0- és Rh-azonos vért szabad vérátömlesztésre felhasználni. Helytelen a 0-s vércsoportú egyének vérét, mint általános donorokét alkalmazni, vérplazmájuk ugyanis különböző mennyiségű (titerű) anti-A vagy anti-B ellenanyagot tartalmazhat, ezért magasabb anti-A-titer esetén az A tulajdonságú vörösvérsejteket kicsaphatja. (Természetesen, ritkán az AB0- és Rh-kompatibilis vérrel végzett szakszerű vérátömlesztés is okozhat szövődményeket a számtalan egyéb sejtfelszíni jelölőanyag jelenléte miatt.)
Rh- (D-) vércsoportrendszer Landsteiner és Wiener 1940-ben leírták, hogy az emberek nagy részének (84-85%-ának) vörösvérsejtjei D-antigént tartalmaznak. Ezt az antigént Rh-faktornak nevezték el. Később beigazolódott, hogy ez a rendszer sem egységes, többféle antigén variációjából áll, ezek a cC, dD, eE antigének. Egyes kutatók szerint az emberek vörösvérsejtjei az említett antigénekből legalább hármat tartalmaznak, míg mások úgy találták, hogy mind a hat jelenléte is igazolható. Klinikai szempontból azonban helytálló az a megállapítás, hogy az Rh-pozitív egyének vörösvérsejtjei erős antigenitású D-antigént is tartalmaznak, míg az Rh-negatív emberek vörösvérsejtjeinek felszínéről ez nem mutatható ki.
Fiziológiás körülmények között sem a Rh-pozitív, sem az Rh-negatív egyedek vérplazmájában nem lehet anti-D izohemagglutinin. A D-antigének azonban Rh-negatív egyénbe jutva (helytelen transzfúzió, terhesség, szülés vagy terhességmegszakítás alkalmával) az Rh-negatív szervezetben ellenanyag-termelést indukálnak. A képződött inkomplett ellenanyagok az Rh pozitív vörösvérsejtek felszíni D antigénjéhez kötődve azt szenzibilizálttá, ezáltal sérülékenyebbé, rövidebb életűvé teszik. A szenzibilizált vörösvérsejtek hamarabb szétesnek és kiszűrődnek a keringésből, immunhemolitikus anaemiát, s a fokozott vörösvérsejt-szétesés miatt hemolitikus icterust okozva. Ha ez az állapot Rh-negatív anya Rh-pozitív magzatában fordul elő, akkor a terhesség első harmadában a hemolitikus anaemia okozta hypoxia a magzat elhalását, a terhesség második felében pedig súlyos anaemiát, hypoxiát és sárgaság (icterus hemolyticus neonatorum) okozhat. A magzat vérplazmájában felszaporodó bilirubin a magzatban még kialakulatlan vér-agy gáton átjutva lerakódhat a basalis ganglionokban, ennek következtében súlyos, centrális eredetű bénulás (Little-kór) jöhet létre. Az Rh-pozitív magzatot viselő Rh-negatív anyák terhesgondozása során rendszeresen ellenőrizni kell vérplazmájukban az inkomplett (anti-D) ellenanyag jelenlétét, illetve titerének emelkedését a terhesség során (indirekt Coombs-próba).
HLA-rendszer A szövet- és szervtranszplantációk során derült fény arra, hogy a gerincesek minden sejtje genetikailag determinált antigéneket tartalmaz, melyek elsősorban a sejtmembránon foglalnak helyet (sejtfelszíni markerek). Jellegzetesen ezek a jelzőanyagok az egyed minden sejtjén egyformák, de a fajon belül különbözőek lehetnek. Ma már tudjuk, hogy ezek az egyedre jellemző antigének csak a magvas sejtek sajátosságai (vörösvérsejtek ilyen antigénekkel nem rendelkeznek), s mivel ezeket először a fehérvérsejtek felszínéről sikerült kimutatni, humán leukocyta antigénnek (HLA) nevezték el.
Kémiailag gluko- és lipoproteinek, funkcionálisan pedig izoantigének. Három fő csoportjuk (A, B és C), ezen belül pedig számos alcsoportjuk ismeretes. Jelenlegi ismereteink szerint ezek a legjelentősebb hisztokompatibilis antigének.
Gyakorlati jelentőségük a transzplantációk kivitelezésénél van. A szövet- és szervátültetés sikere a HLA-antigének azonosságától vagy legalább nagyfokú hasonlóságától függ.
Két különböző faj szöveteinek átültetése a xenograft, általában sikertelen. Ha azonos fajú, különböző egyedekbe transzplantálunk szöveteket (allograft), akkor a beültetett szövet izoimmunizációt indukál, s a transzplantátum elpusztul, kilökődik.
Ha azonos fajú, de különböző egyedek genetikailag azonosságot mutatnak (pl. egypetéjű), szöveteik transzplantációja syngengraft, az átültetés sikeres lehet a HLA-rendszer hasonlósága miatt.
Autograftról beszélünk, ha egy adott egyén bármely szövetét ugyanabban a szervezetben egy más helyre transzplantáljuk, ebben az esetben a transzplantációnak immunológiai korlátai nincsenek. A celluláris immunválaszt az ezzel egyidőben meginduló humorális immunválasz is segíti (host versus graft reakció).
Adott esetben a beültetett szerv vagy szövetdarab - ha az sok immunkompetens lymphocytát tartalmaz - idegenként ismeri fel a recipiens sejtjeit, s kilökődési reakciót indít meg ellene (graft versus host reakció). Ez a reakció a csontvelőátültetések kapcsán gyakori.
Hivatkozások, források