A This Music May Contain Hope. (csupa nagybetűvel a borító írásmódja szerint) Raye angol énekes-dalszerző második stúdióalbuma, amely 2026. március 27-én jelent meg független kiadásban a Human Re Sources közreműködésével. Az albumot Raye írta és társproducerként is jegyzi több alkotótárssal, köztük Chris Hill, Mike Sabath, Tom Richards és Hans Zimmer mellett. Az albumon közreműködnek Zimmer, Al Green, valamint Raye nővérei, Amma és Absolutely. Hangzásvilágát tekintve az album olyan műfajok elemeit ötvözi, mint a big band, a dzsessz, az R&B, a soul, a zenekari pop és a pop. Szövegvilága „az emberi érzelmek összetettségét” vizsgálja, és Raye megfogalmazása szerint „olyan alkotás, amely ölelésként, ágyként vagy biztonságos helyként szolgál annak, akinek szüksége van rá”.

Az album megjelenését három kislemez előzte meg: a felvezető dal, a Where Is My Husband! 2025. szeptember 19-én jelent meg, ezt követte a Nightingale Lane. 2026. február 27-én, majd a Click Clack Symphony. 2026. március 20-án. Az első kislemez Raye második listavezető dala lett az Egyesült Királyság slágerlistáján, és a Billboard Global 200 hatodik helyéig jutott, míg a másik két dal bekerült a brit toplisták első húsz helyezettje közé; emellett a Click Clack Symphony. az album második dala lett, amely felkerült a Billboard Global 200 listára.

Megjelenésekor a This Music May Contain Hope. egyöntetű kritikai elismerésben részesült, és a 2026-os év legmagasabbra értékelt albumává vált a Metacritic szerint. Az album népszerűsítésére Raye koncertkörútra indult This Tour May Contain New Music címmel, amely 2026 januárjában kezdődött és várhatóan ugyanazon év májusában zárul.

Háttér és témák A kritikai elismerésben részesült debütáló albuma, a My 21st Century Blues 2023 februári megjelenését követően Raye hároméves promóciós időszakba kezdett. J Erving, a Human Re Sources alapítója és vezérigazgatója a debütáló album kiemelkedő sikerét, valamint a második lemez iránti várakozást nagyrészt ennek az intenzív élő jelenlétnek tulajdonította, megjegyezve, hogy ezek a fellépések egy valóban „organikus” rajongótábort építettek ki.

Raye az album tematikájáról szólva hangsúlyozta, hogy a zenét mindig is „gyógyszerként” tekintette, és úgy fogalmazott, hogy jelenleg saját maga számára készít „gyógyszert”, amelyet a világgal is megoszthat. Kifejtette, hogy célja az volt, hogy a hallgatókban megerősítse a hitet abban, hogy a nehéz időszakok ellenére minden rendbe jöhet, ezt pedig ahhoz hasonlította, mint amikor az ember bízik „a hó alatt elültetett magokban”. Hozzátette továbbá, hogy az albumot olyan alkotásnak szánta, amely „ölelésként, ágyként vagy biztonságos helyként” szolgálhat mindazok számára, akik érzelmi támogatásra szorulnak.

Kompozíció A 17 dalt és összesen 73 perces játékidőt felölelő This Music May Contain Hope. négy elkülönülő „évszak” köré épül: ősz, tél, tavasz és nyár, ahol a bakelitkiadás egyes oldalai külön-külön ezeket az évszakokat képviselik. Az album célja, hogy „átfogja az emberi érzelmek összetettségét”.

Kiadás és népszerűsítés 2025. szeptember 19-én Raye kiadta a Where Is My Husband! című dalt második stúdióalbuma felvezető kislemezeként. Ezzel egy időben előrendelhetővé tette az albumot, és bejelentette, hogy az 2026-ban jelenik meg. 2026. január 22-én hivatalosan is nyilvánosságra hozta, hogy a This Music May Contain Hope címet viselő lemez március 27-én kerül kiadásra a Human Re Sources gondozásában. A 17 dalból álló tracklista tartalmazza a Where Is My Husband! című számot is. Az Elle magazinnak adott interjújában elmondta, hogy a lemez intrója és első dala a Girl Under the Gray Cloud, illetve az I Will Overcome lesz. Az album népszerűsítésére 2026 januárjában elindította This Tour May Contain New Music című koncertturnéját, amely várhatóan májusban zárul, és összesen 51 állomást érint Európában és Észak-Amerikában.

2026. február 27-én megjelent a második kislemez, a Nightingale Lane, amelyhez egy kísérővideó is készült, amelyen a The Flames Collective és a Londoni Szimfonikus Zenekar közös élő fellépését örökítették meg a Londonban található Abbey Road Studios-ban. Az album harmadik kislemeze, a Click Clack Symphony – amelyben Hans Zimmer is közreműködik – 2026. március 20-án jelent meg, a hozzá készült videóklipet Dave Meyers rendezte.

A megjelenés napján, március 27-én Raye élő közvetítést indított a TikTok felületén egy úgynevezett „release listening party” keretében, amely során további betekintést nyújtott a dalok hátterébe. Kiemelte, hogy a Beware.. The South London Lover Boy. intrója David Attenborough stílusát idézi; eredetileg azt tervezte, hogy ő narrálja a bevezetőt, azonban ezt végül nem sikerült megvalósítani.

A kritikusok értékelései

A kritikákat összegző Metacritic szerint a This Music May Contain Hope „általános elismerésben” részesült, kilenc kritika alapján számolt, 100-ból 90 pontos súlyozott átlaggal. Az Any Decent Music? szintén kedvezően értékelte az albumot, amely tizenkét kritika alapján 10-ből 8,5 pontos átlagot kapott.

Andy Hill a Clash magazinban „megdöbbentőnek” nevezte Raye ambícióját a This Music May Contain Hope albumon, amelyen az énekesnő „határokat áttörő közvetlenséget” mutat. A Click Clack Symphony. című dalt „Beyoncé-szintű himnuszként” jellemezte, míg a Goodbye Henry. kapcsán kiemelte, hogy a dal olyan érzést kelt, mintha Al Green „a barátunk lenne”. A DIY kritikusa, Ben Tipple az albumot „lenyűgöző bemutatónak” nevezte Raye folyamatosan növekvő önbizalmáról, hangsúlyozva, hogy a lemez olyan témákat jár be, mint a szerelem, szívfájdalom, élet, halál, ellenálló képesség, letargia, eufória, hűtlenség és a család jelentősége. A Click Clack Symphony.-t pozitívan hasonlította Raye 2022-es Escapism. című dalához, míg a Life Boat.-ot „érzelmileg súlyos rave-slágerként” emelte ki. A The Independent kritikusa, Helen Brown az albumot egy „epikus, Technicolor-filmhez” hasonlította, amelyben Raye „a klasszikus hollywoodi melodráma romantikájába merül, miközben megőrzi modern, szellemes látásmódját”. Kiemelte az énekesnő „közvetlen” és „barátságos melegségét”, a Click Clack Symphony.-t „ütős feminista himnuszként”, míg az I Hate The Way I Look Today.-t úgy jellemezte, hogy Raye ebben „szembesül a bizonytalanságaival. Brown arra a következtetésre jutott, hogy az album egy „egy nagy hangzásbeli élmény, ami után biztosan ráadást fogsz követelni”.

A NME kritikusa, Puah Ziwei szerint az album „sok befogadnivalót kínál”, de Raye „korlátok nélküli, mindent beleadó hozzáállása” miatt megéri az utazást. Ziwei az albumot egy „extravagáns színházi előadáshoz” hasonlította, és dicsérte Raye énekhangját, amelyet úgy írt le, hogy „még soha nem hangzott ilyen jól”, valamint dalszerzői tehetségét, például a „kiemelkedő” I Hate The Way I Look Today című számban és a Nightingale Lane című dal „szívszorító részleteiben”. Úgy vélte, az album „lenyűgöző zenei maximalizmus”, amely mégis személyes és átélhető marad. A Rolling Stone UK-nak írt cikkében Nick Levine a This Music May Contain Hope című albumot „merész és élvezetes hallgatnivalónak” nevezte, amelyen Raye „legyőzi az önbizalomhiányt, a szívfájdalmat és az üresfejű Rómeókat”. Levine kiemelte a Joy. című dalt, amelyet „eufórikus diszkószámnak” nevezett, amely „ugyanolyan magával ragadó, mint a legutóbbi slágerlistás sikere, a Where Is My Husband!”. Levine azzal a megállapítással zárta, hogy az album „izgalmas, életerős hallgatnivaló, amely emlékeztet arra, hogy soha nem késő megváltoztatni a dolgok menetét”.

A Slant Magazine kritikusa, Steve Erickson szerint az album megerősíti, hogy Raye nem sorolható be egyetlen műfajba sem: bár tiszteletben tartja a múlt zenéit, dalai mégis a jelenben gyökereznek. A Joy. és a Life Boat. kapcsán kiemelte, hogy az énekesnő „üdítően nem aggódik amiatt, hogy giccsesnek hasson”, és arra a következtetésre jutott, hogy a maximalizmus hatékony ellenszere lehet a magány „járványának”. Egy vegyesebb hangvételű kritikában Alexis Petridis, a The Guardian újságírója úgy jellemezte az albumot, hogy „helyenként kissé túlzó hatást kelt”, mivel „bizonytalanul ingadozik azon a határvonalon, amely a féktelen önkifejezést az önkényeztetéstől elválasztja”. Petridis bírálta az albumon szereplő „beszélt szöveg” elemeket – például a Fields., a Life Boat. és a Fin. című számokban –, amelyeket „egyértelműen feleslegesnek” nevezett, de hozzátette, hogy az album „gyakrabban működik, mint nem”. Dicsérte a Nightingale Lane. és a Beware … the South London Loverboy. című dalokat, előbbit kiemelkedően erősnek, utóbbit pedig „rendkívül izgalmasnak” nevezte. Összegzésében hangsúlyozta, hogy „a 21. században ritkák az ilyen albumok”, mivel a kortárs zenei közeg inkább kockázatkerülő – ez azonban nem mondható el Raye-ről.

Dallista

Megjegyzések A Where Is My Husband! kivételével valamennyi dal címe ponttal zárul. A Where Is My Husband! teljes egészében nagybetűkkel van feltüntetve a dallistán.

Közreműködők Közreműködők listája a Tidal alapján.

Zenészek

Rachel Keen – fővokál Chris Hill – hangszerelés (1, 2, 4, 5, 8, 11, 17), basszusgitár (2, 3, 9, 11, 13), nagybőgő (4), szintetizátor (7) Tom Richards – hangszerelés (1, 2, 4, 5, 11, 17), zongora (2, 11), háttérvokál (3, 9, 15), szaxofon (3, 16), programozás (4), harangjáték (9), tenorszaxofon (10) Londoni Szimfonikus Zenekar – hangszeres közreműködés (1, 2, 5, 7, 11) James Maddren – dob (2, 11) Katy Hill – szoprán (2) Trevor Mires – fúvósok (3), harsona (4, 9, 10, 12, 15, 16) Paul Murray – elektromos gitár (3, 7, 10, 11, 14, 16), háttérvokál (3, 9) Matt Brooks – dob (3, 7, 10, 14, 16), háttérvokál (3, 9, 15) Graeme Blevins – szaxofon (3, 9, 13, 15, 16), altszaxofon (10) Danielle Bernard – orgona (3, 9, 16), háttérvokál (3, 14, 15), zongora (7) Pete Clements – háttérvokál (3, 9, 15), basszusgitár (7), szintetizátor (10), hangszerelés (16) Dan Ellis – percussion (3, 9, 13), saxophone (16) Mike Sabath – háttérvokál (3, 9, 15), basszusgitár (13) Liv Thompson – háttérvokál (3, 15), basszusgitár (10, 14, 16) Aaron Emanuel – háttérvokál (3, 15) Jesse McGinty – harsona (3), hangszerelés (16) Ryan Quigley – trombita (3) Dan Oates – hegedű (4, 8–10, 15, 16) Kirsty Mangan – hegedű (4, 8–10, 15, 16) Matthew Ward – hegedű (4, 8–10, 15, 16) Paloma Deike – hegedű (4, 8–10, 15, 16) Sam Kennedy – hegedű (4, 8–10, 15, 16) Emma Owens – brácsa (4, 8–10, 15, 16) Rachael Lander – cselló (4, 8–10, 15, 16) Joe Webb – zongora (4, 9, 12, 16), szintetizátor (10) Callum Au – harsona (4, 9, 12, 15), hangszeres közreműködés (7, 16) Tom Walsh – trombita (4, 9, 10, 12, 15, 16) Andy Wood – harsona (4, 9, 12, 15) George Hogg – trombita (4, 9, 12, 15) Mike Davis – trombita (4, 9, 12, 15) Tom Dennis – trombita (4, 9, 12, 15) Nichol Thomson – harsona (4, 9, 15) Ed Richardson – dob (4, 9) Hendric Buenck – hangszerelés (6) Russell Emanuel – hangszerelés (6) Charlie Paxson – cselló (6) Roman Soto – ütős hangszerek (6) Nashville Music Scoring Orchestra – hangszeres közreműködés (6) Flames Collective – kórus (7, 11) Layla Ley – háttérvokál (7, 14) Patrice Copeland – háttérvokál (7, 14) Matthias Simmons – szintetizátor (7) Kofi-William Osafo – beszélt szöveg (8) Howard McGill – szaxofon (9, 12, 15) Jon Shenoy – szaxofon (9, 12, 15) Mike Liserge – szaxofon (9, 12, 15) Paul Booth – szaxofon (9, 12, 15) Augie Haas – trombita (9) Reverend Charles Hodges – orgona (10) Tom Cawley – zongora (11) Skin – szaxofon (12) Distant Cowboy – cselló (13) Grandma – beszélt szöveg (13) Ivan Malespin – harsona (13) Aaron Janik – trombita (13) Mike Cordone – trombita (13) Yasmeen Al-Mazeedi – hegedű (13) Rita Andrade – hegedű (13) Abby-Lynn Keen – fővokál (15) Lauren Keen – fővokál (15) Richard Phillips – cselló (16)

Technikai munkatársak

Alex Robinson – hangmérnök Andrew Dudman – hangmérnök (1, 2, 5, 7, 11, 17), keverés (1, 17) Chris Parker – hangmérnök (1, 2, 5, 7, 11, 17) Mat Bartram – hangmérnök (4, 9) Nick Spezia – hangmérnök (6)