Andrej Vlagyimirovics Kozirev (oroszul: Андрей Владимирович Козырев; Brüsszel, 1951. március 27. –) orosz politikus, üzletember. 1990 és 1991 között Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság, majd 1991 és 1996 között az Oroszországi Föderáció első külügyminisztere. A 2010-es évek eleje óta az Egyesült Államokban él.
Élete 1951-ben Brüsszelben született. Mérnök végzettségű apja szovjet diplomata volt, ezen időben egy két éves szovjet kereskedelmi kiküldetés miatt Belgiumban tartózkodott. Kozirev szerint véletlenül született a NATO otthonában, ennek ellenére a nacionalista ellenfelei körében ez mindig gyanút váltott ki. A szülei még 1951-ben visszamentek a Szovjetunióba és csak 44 éves korában járt ismét Brüsszelben.
A moszkvai Kommunar gépgyárban 1968-ban egy évet szerelő munkásként dolgozott, majd 1969-ben felvették a Külügyminisztérium által működtetett diplomaták képzésére szolgáló Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe (MGIMO), ahol nemzetközi kapcsolatok szakon folytatta tanulmányait. 1974-ben végzett és szerzett diplomát. 1977-ben történelemtudományból doktorált. Disszertációjának címe: „Az ENSZ szerepe a feszültségcsökkentés folyamatában (1971–1977)” volt.
A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézet elvégzése után 1974-től 16 éveken át dolgozott a Szovjetunió Külügyminisztériumában, mellette kutató munkát is végzett a Nemzetközi Szervezetek Minisztériumában. Az első külföldi útján 1975-ben New Yorkba utazott, ekkor lenyűgözte, hogy az átlagos amerikaiak saját autókkal rendelkeznek, és az üzletek "tele voltak" termékkel. 1979-ben attasé lett a Nemzetközi Szervezetek Osztályán, majd a következő évben harmadik titkár. 1982-ben második titkár lett, 1984-ben pedig első titkár. 1986-1990 között tanácsos, a Szovjetunió Külügyminisztériumának Nemzetközi Szervezeténél (1989 és 1990 között) osztályvezető. 1973-tól a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja volt, egészen annak 1991 augusztusi feloszlatásáig.
Az 1980-as években a szovjet delegáció tagjaként részt vett az ENSZ Közgyűlésének munkájában. 1990-ben rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti rangot kapott. Az orosz mellett angol, francia és spanyol nyelven beszél.
Külügyminiszteri időszaka 1990. október 11-én az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság külügyminisztere lett. Az Orosz Föderáció 1991-ben függetlenné válásakor, Borisz Jelcin elnök fiatal reformerekből álló csapatába került, és megtartotta a külügyminiszteri pozícióját. Ezzel ő lett a független Oroszország első külügyminisztere.
Kozirev az orosz kormány liberálisabb tagjai közé tartozott. 1991 és 1995 között gyakran kísérte az elnököt külföldi utazásai során, az Egyesült Államokba tett útjaira pedig minden alkalommal. A Szovjetunió összeomlása után nyugatbarát külpolitikát folytatott, szorgalmazta a leszerelést, illetve a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok erősítését. Kiemelte, hogy az Egyesült Államokkal való konfliktus helyett az együttműködésre kell törekedni, miközben ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszországot a nemzetközi politikában nagyhatalomként kezeljék, nem pedig bukott szuperhatalomként. Támogatta az ameriakkal kötött jelentős fegyverzetellenőrzési megállapodásokat és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozását. A hidegháború befejezését szorgalmazta. Külügyminiszterként 1991 decemberében részt vett az Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna közötti tárgyalásokban, valamint az államok kiválásával és a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos előkészítésekben. Egyenlő együttműködést hirdetett a volt Szovjetunió újonnan létrehozott független államaival, valamint javította a kapcsolatokat Oroszország közvetlen szomszédjaival és a Nyugattal. Részvételével aláírták az Új Kapcsolatokról szóló Nyilatkozatot, az Orosz-Amerikai Partnerség Chartáját és a START-2 Szerződést. Kozirev írta alá a NATO-val a Békepartnerség dokumentumot.
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencián (CSCE) 1992. december 14-én Stockholmban megtartott beszéde a diplomácia történetének emlékezetes felszólalása lett. A beszéde az orosz konzervatív ellenzék álláspontját tükrözte. Kijelentette, hogy a volt szovjet tagköztársaságok területét egy olyan „posztbirodalmi térnek” tekinti, ahol Oroszország minden eszközzel – beleértve a katonai és gazdasági nyomást is – meg fogja védeni az érdekeit. Követelte, hogy ezek az államok azonnal csatlakozzanak egy új, orosz dominanciájú föderációhoz. Kijelentette továbbá, hogy Oroszország hagyományai Ázsiához kötik, ami gátat szab az Európához való közeledésnek. A NATO-t megvádolta azzal, hogy beavatkozik Oroszország hátsó udvarába. Az ENSZ szankcióinak megszüntetését követelte Szerbia ellen, és kifejezte szolidaritását a szerb nacionalistákkal. A beszéd még az orosz delegációt is meglepte. A 45 percen át tartó radikális, ultranacionalista és jéghideg hangvételű beszéd a hidegháború legrosszabb napjait idézte vissza. Azonban egy órával a beszéd után visszatért a teremre és elmagyarázta, egy szót sem gondolt komolyan. Az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek akkor járnának, ha a konzervatív ellenzék átveszi a hatalmat Jelcin elnöktől. Az akkor fikcióként vázolt kép ébresztőként szolgált a nyugat felé.
Oroszország nevében észak-európai kollégáival 1993. január 11-én együtt aláírta a Kirkenes-nyilatkozatot, amivel megnyitották az utat a határokon átnyúló Barents Euro-Arktikus együttműködés előtt, amely egészen 2022-es ukrajnai teljes körű invázióig tartott. 1993-ban az Egyesült Államok ösztönzésére megkezdte az orosz csapatok kivonulásának felgyorsítását a lettországi bázisokról. Oroszország olyan stratégiai létesítményeket veszített el, mint a Skrunda radarállomás, a ventspilsi Űrobjektum-követő Központ és a liepājai tengeralattjáró-bázisok.
Mivel folyékonyan beszélt angolul és franciául, így nyugati kollégáival egyénileg tolmács nélkül is tárgyalt, azonban éppen amiatt az ellenfeleiben gyanút keltett a megállapodások természetével kapcsolatban. Külügyminiszterként a sajtó „Mister Yes”-nek nevezte, mivel a nyugati hatalmak számos kérésére igent mondott.
Kozirevet az orosz Állami Duma bírálta amiatt, hogy megadta magát a Nyugatnak, ami Oroszország szuperhatalmi pozíciójának elvesztéséhez vezetett, valamint a boszniai háború alatt állítólagos sikertelensége miatt. 1993-ban az új katonai doktrína szerint a volt Szovjetunió és egykori szövetségeseinek területe Oroszország befolyási övezetébe tartozik. Ekkor Kozirev kijelentette, hogy Oroszországnak „stratégiai érdekei vannak az összes egykori szovjet területen”. A csecsenföldi helyzet kapcsán azt állította, hogy az Oroszország belügye, és nem tárgyalnak arról nemzetközi partnereikkel. Kozirev nyilatkozataiban idővel próbálta tükrözni a keményebb vonalat és megfelelni a belső elvárásoknak, így Oroszország számára különleges jogok érvényesítését a volt szovjet térségben, de ezek nem voltak elegendőek. Támadták az 1994 decemberi csecsenföldi konfliktus körüli nemzetközi vitákért. A nacionalista erők azért is őt hibáztatták, mert nem tudta megállítani a NATO kelet-európai terjeszkedési terveit és felrótták neki Jugoszláviával kapcsolatban a NATO boszniai szerbek elleni bombázását is. Amikor 1995 szeptemberében Gonzalez spanyol miniszterelnök Borisz Jelcin elnöknek azt mondta, hogy jó külügyminiszterrel rendelkezik, Jelcin válasza azt volt, hogy Talán jó, de gyakran hibázik". Már ekkor lehetett tudni, hogy várható a leváltása.
Kozirev a külügyminiszteri pozíciójáról 1996. január 5-én lemondott. A lemondását hivatalosan azzal indokolták, hogy egy hónappal korábban megválasztották az Állami Dumába, és az orosz törvények nem tették lehetővé a két pozíció egyidejű betöltését. A lemondásának igazi oka viszont szakértők szerint a keményvonalas nacionalisták nyomása volt. A külügyminiszteri székben Jevgenyij Primakov követte, aki szakított Kozirev atlantistaként elkönyvelt politikájával. Kozirev a következő négy évben, 1996 és 2000 között Murmanszk városát képviselte az orosz dumában. 1997 januárjában azt mondta, hogy a NATO keleti terjeszkedése nem veszélyes Oroszország számára.
Politikai karrierje után A politikai karrierje után az üzleti életben tevékenykedett, többek között egy élelmiszer-elosztó cég társtulajdonosa volt. A vállalkozása mellett több nemzetközi és orosz vállalat igazgatótanácsának tagja volt. Ezek közé tartozik az ITB Bank (Investtradebank 2007-2012 ), az Orange Russia (korábban France Telecom) és a svéd-svájci érdekeltségű "11 Invest" magántőke befektetési alap. 1998-től az amerikai ICN Pharmaceuticals gyógyszeripari vállalat igazgatótanácsának tagja, majd 2000-től a kelet-európai területért felelős alelnöke. A megkeresett pénzt amerikai ingatlanokba fektette be.
2000-től előadásokat tartott nemzetközi ügyekről. Több könyvet írt, elsősorban a fegyverkereskedelemről és az orosz helyzettel kapcsolatban.
2010-ben az Egyesült Államokba költözött. Az orosz mellett 2018 óta amerikai állampolgársággal is rendelkezik.
Ukrajna megtámadásával kapcsolatos nézete 2022 márciusában az akkor megkezdett ukrajnai offenzívával kapcsolatban az volt a véleménye, hogy Putyin „mindenben elszámította magát”, továbbá szerinte Oroszország „hanyatlik”, mert nagymértékben a nyersanyagexporttól függ a gazdasága. Kozirev szerint a 2000-es évektől az orosz haderő modernizációja során a költségvetés nagy részét ellopták, ami Putyin számára nem volt nyilvánvaló, mert hazugságokat mondanak neki. Putyint rossznak és erkölcstelennek tartotta, de nem őrültnek és emiatt Kozirev szerint Putyin atomfegyvert nem vet be. A háborút egy barbár cselekedetnek és testvérgyilkos háborúnak nevezte, valamint kizártnak tartotta, hogy az ő külügyminiszterségének időszakában ez megtörténhetett volna. Az orosz diplomatákat felszólította, hogy mondjanak le posztjaikról, tiltakozásul azért, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Külföldi ügynöknek nyilvánítása 2025 áprilisában Oroszország igazságügyi minisztériuma „külföldi ügynök”nek nyilvánította. Azzal vádolták meg, hogy hamis információkat terjesztett az orosz hatóságok döntéseiről, az orosz fegyveres erőkről. Ezzel Mihail Kaszjanov volt miniszterelnök után ő lett a második korábbi kormánytag, akit külföldi ügynöknek nyilvánítottak.
Magánélete Az első házasságából született lánya, Natalia a Columbia Egyetemen (USA) végzett és az Egyesült Államokban él. A második feleség Elena, közös gyerekük Andrei.
A megjelent források szerint családjával az Egyesült Államokon belül Miamiban él.
Jegyzetek
További információk Robert A. Saunders, Vlad Strukov: Historical Dictionary of the Russian Federation. Scarecrow Press, 2010, 326–327. oldal
Kategória:1951-ben született személyek Kategória:Élő személyek Kategória:Brüsszeliek Kategória:Az Oroszországi Föderáció külügyminiszterei Kategória:A Szovjetunió Kommunista Pártja tagjai Kategória:Amerikai üzletemberek