bélyegkép|Llywelyn ap Gruffudd, Wales hercege I. Eduárd angol király 1277 és 1283 között hódította meg Walest. Ezt az időszakot esetenként eduárdi hódításként is említik, hogy megkülönböztessék a korábbi – ám csak részleges – normann hódítástól. Eduárd két hadjáratban (1277-ben, majd 1282–1283-ban) előbb jelentősen lecsökkentette Llywelyn ap Gruffudd („az Utolsó Llywelyn”) területét, végül teljesen lerohanta azt a többi független walesi fejedelemséggel együtt.
A 13. századra Wales területe megoszlott az őshonos walesi fejedelemségek és az angol-normann határvidéki urak (az úgynevezett Marcher lordok) birtokai között. A legjelentősebb államalakulat Gwynedd volt: fejedelmei az ország nagyobb része felett megszerezték az ellenőrzést, a többi walesi uralkodót a hűbéresükké tették, és felvették a Wales hercege címet. Bár az angol királyok korábban többször is megpróbálták elfoglalni az őshonos walesi területeket, a tartós sikert végül csak Eduárd hódító háborúja hozta el Llywelyn, az utolsó walesi származású herceg ellen.
A meghódított területek többsége királyi hűbérbirtok maradt. Ezek a földek később – a szokásjog alapján – az angol trónörökös birtokaivá váltak, aki egyúttal a Wales hercege címet is megkapta. A fennmaradó területeket Eduárd a saját támogatóinak adományozta új határvidéki uradalomként (Marcher lordships). Az angol királyt segítő walesi urak, köztük ap Gwenwynwyn, szintén földet kaptak jutalmul, bár csak hűbéri kötelékben. A királyi birtokokat a rhuddlani statútum alapján szervezték újjá: hat grófságra (shire) osztották, és az újonnan létrehozott Walesi Hercegségbe integrálták őket.
Bár a területek hivatalosan csak az 1535–1542-es walesi törvények (Laws in Wales Acts) révén váltak a Angol Királyság szerves részévé, Eduárd hódítása végérvényesen pontot tett Wales függetlenségének végére.
Háttér: Wales a középkorban alt=Coloured map depicting Wales (adjacent to the Kingdom of England, coloured dark orange) following the Treaty of Montgomery of 1267. Gwynedd, Llywelyn ap Gruffudd's principality, is green; the territories conquered by Llywelyn are purple; the territories of Llywelyn's vassals are blue; the lordships of the Marcher barons are shown as light orange; and the lordships of the King of England are shown in yellow.|bélyegkép|Wales az 1267-es montgomeryi szerződés után A normannok röviddel Anglia 1066-os elfoglalása után egy sor hadjáratot indítottak Wales ellen. Ennek során az ország nagy részét igázták le, és az angol koronának hűséggel tartozó, de gyakorlatilag félfüggetlen határvidéki uradalmakat (Marcher lordships) hoztak létre. Néhány walesi fejedelemség – mint például Gwynedd, Powys és Deheubarth – azonban túlélte a támadásokat, és a 11. század végétől a walesiek elkezdték visszaszorítani a normann előrenyomulást. A következő évszázadban a walesi területszerzések hullámzóan alakultak. Az angol királyok – különösen II. Henrik – többször is megpróbálták meghódítani az őshonos fejedelemségeket, vagy hűbéri függésbe kényszeríteni őket. Ennek ellenére a 12. század végére a határvidéki normann uradalmak területe az ország déli és délkeleti részére szorult vissza.
A 13. század első felében a hatalma csúcsán lévő Gwynedd fejedelemség – Powys és Deheubarth adóztatása mellett – „Wales hercege” címmel élt, ám az 1240-es évek angol háborúi és dinasztikus viszályai után III. Henrik megszerezte a keleti országrészt, Perfeddwladot. A Llywelyn ap Gruffudd vezetésével megerősödő állam 1256-tól visszafoglalta a területeket, majd az 1267-es montgomery-i szerződésben elismertette Llywelyn hercegi címét és a hódításokat, bár a határvidéki (marcher) urakkal a konfliktusok megmaradtak.
A Hódítás
A háború közvetlen okai III. Henrik 1272-ben meghalt, trónját pedig fia, I. Eduárd örökölte. Amíg Henrik tehetetlensége uralkodása alatt a királyi tekintély összeomlásához vezetett Angliában, addig Eduárd határozott, erőteljes uralkodónak és rendkívül tehetséges hadvezérnek bizonyult.
1274-ben tovább nőtt a feszültség Llywelyn és Eduárd között, amikor a powysi Gruffydd ap Gwenwynwyn és Llywelyn saját öccse, Dafydd ap Gruffydd átpártoltak az angolokhoz, és Eduárd védelmét kérték. A határvidéki urakkal fennálló folyamatos konfliktus – különösen Roger Mortimer új, cefnllysi vára miatt –, valamint az, hogy Eduárd befogadta a köpönyegforgatókat, arra késztette Llywelynt, hogy megtagadja Eduárd követelését: 1275-ben nem utazott Chesterbe, hogy a montgomery-i szerződés előírásai szerint hűbéri esküt tegyen neki. Eduárd számára további provokációt jelentett, hogy Llywelyn feleségül akarta venni Eleanor de Montfort-t, annak a Simon de Montfort-nak a lányát, aki Eduárd apjának uralkodása alatt a korona elleni lázadást vezette. 1276 novemberében Eduárd hadat üzent Llywelynnek. Célja ekkor még inkább egy engedetlen hűbéres megregulázása volt, semmint egy hódító háború megindítása. Az 1277-es invázió 1277 elején, még a királyi fősereg összevonása előtt, Eduárd fizetett csapatokból, határvidéki urak csatlósaiból és a királyi udvar lovagjaiból álló vegyes haderőt vetett be Dél- és Közép-Walesben. Ezek a csapatok jelentős sikereket értek el, mivel sok őshonos walesi uralkodó – akik nehezteltek Llywelyn felsőbbrendűsége miatt – megadta magát és csatlakozott az angolokhoz. 1277 júliusában Eduárd hagyományos hűbéri hadba hívással egy 15 500 fős – ebből 9000 déli walesi származású – sereget gyűjtött össze, amellyel büntetőhadjáratot indított Észak-Walesbe. A hadsereg Chesterből indult Gwyneddbe, és először Flintnél, majd Rhuddlannál és Deganwynál táborozott le, útközben vélhetően súlyos károkat okozva a megszállt területeken. A tengeri támogatást a Cinque Ports (Öt Kikötő) flottája biztosította.
Llywelyn hamar felismerte, hogy a helyzete reménytelen, és gyorsan megadta magát. A hadjárat során így egyetlen nagyobb csatára sem került sor. Eduárd ennek ellenére a teljes hódítás helyett inkább a tárgyalásos rendezés mellett döntött. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy 1277 novemberére a csapatai és az utánpótlása is fogytán voltak, ráadásul Llywelyn területeinek teljes bekebelezése ekkor még egyébként sem szerepelt a céljai között.
Az Aberconwy-i szerződés balra|bélyegkép|250x250px|Gwynedd az 1277-es aberconwyi békeszerződés után: Az 1277 novemberében megkötött aberconwy-i szerződés értelmében Llywelyn kezén csak Gwynedd nyugati része maradt, bár a Wales hercege címet továbbra is viselhette. Gwynedd keleti részét Eduárd és Llywelyn fivére, Dafydd osztotta fel egymás között, míg a korábban Llywelynnek adózó többi terület gyakorlatilag Eduárd közvetlen fennhatósága alá került.
A földek kisajátítása és az uralkodócsaládok hódolata következtében Deheubarth, Powys és Közép-Wales területe a közvetlenül ellenőrzött királyi birtokok és a behódolt angol protektorátusok keverékévé vált. Eduárd győzelme teljes körű volt: a hatalom és a területek olyan nagymértékű újrafelosztását jelentette Walesben, amely egyértelműen az angol királynak kedvezett. Eduárd ezzel olyan szintű közvetlen ellenőrzésre tett szert az őshonos walesi területeken, amilyet korábban egyetlen angol királynak sem sikerült elérnie.
Az 1282–83-as hadjárat 1282-ben ismét kitört a háború, miután Llywelyn fivére, Dafydd lázadást szított, mivel elégedetlen volt azzal a jutalommal, amelyet 1277-ben kapott Eduárdtól. Dafydd összehangolt támadássorozatot indított Deheubarth és Észak-Powys walesi uralkodóival közösen, akik 1277-ig Llywelyn hűbéresei voltak, ekkorra viszont már Eduárd alá tartoztak. Llywelyn és a többi walesi vezető – beleértve a délieket is – szintén csatlakozott a felkeléshez, így az összecsapás hamarosan teljesen más karaktert öltött, mint az 1277-es hadjárat. Széles körű támogatást élvező nemzeti küzdelemmé vált a walesiek körében, akiket különösen az háborított fel, hogy Eduárd megpróbálta rájuk kényszeríteni az angol jogrendszert. Eduárd emiatt hamarosan már nem csupán egy lázadást leverő büntetőhadjáratként, hanem hódító háborúként tekintett a konfliktusra. jobbra|bélyegkép|A Llywelyn-emlékmű Cilmeriben, amely az Orewin hídi csata helyszínét jelöli Az angolok háromirányú támadást indítottak: Eduárd nagyjából az 1277-es hadjárattal megegyező útvonalon vezette seregét Észak-Walesbe, Roger Mortimer Közép-Walesben hadakozott, míg Gloucester grófja egy jelentős haderő élén nyomult előre délen. A walesiek kezdetben sikeresen ellenálltak: 1282 júniusában a llandeilo fawr-i csatában vereséget mértek Gloucesterre. Eduárd ekkor leváltotta őt, és William de Valence-t, Pembroke grófját nevezte ki a helyére, aki egészen Aberystwyth-ig portyázott délen, de nem tudott döntő ütközetbe bocsátkozni a walesi fősereggel. Eduárdot Közép-Walesben is veszteség érte, amikor ottani parancsnoka, Roger Mortimer októberben meghalt. November 6-án, miközben John Peckham, Canterbury érseke éppen béketárgyalásokat folytatott, Luke de Tany, Eduárd Anglesey-ben állomásozó parancsnoka úgy döntött, hogy meglepetésszerű támadást indít. Nem sokkal azután, hogy Tany és emberei átkeltek az általuk épített pontonhídon a szárazföldre, a walesiek csapdába csalták őket, és a moel-y-don-i csatában súlyos veszteségeket mértek rájuk.
A háború menete azonban Eduárd javára változott, amikor Llywelyn váratlanul kivonult Észak-Walesből a közép-walesi Builth felé. Itt csapdába csalták, és 1282. december 11-én az Orewin Bridge-i csatában életét vesztette. Ezt a szerencsés fordulatot kihasználva I. Eduárd új sereget gyűjtött, amellyel 1283 januárjában merészen benyomult Snowdonia területére, és elfoglalta a walesi ellenállás központjának számító Dolwyddelan várat. Ezzel egy időben délen de Valence Cardigan felől nyomult előre Meirionnydd irányába. A de Valence által kifejtett déli nyomás és a király északi előrenyomulása végül felőrölte a walesi erők ellenállását. Gwynedd meghódítása 1283 júniusában fejeződött be Dafydd elfogásával, aki az előző év decemberében, fivére halála után követte őt a fejedelmi trónon. Dafyddot Shrewsburybe vitték, és a következő ősszel árulóként kivégezték.
Utóhatás balra|bélyegkép|283x283px|Királyi földek a honfoglalás után:
Területi felépítés Eduárd a walesi fejedelemségek területét megosztotta saját maga (vagyis a közvetlen királyi ellenőrzés alatt tartott birtokok) és a támogatói között. Utóbbiaknak hűbéri adománybirtokokat juttatott, amelyek a gyakorlatban új határvidéki uradalmakká (Marcher lordships) váltak. A létrehozott uradalmakat főként angol-normann urak kapták, mint például Lincoln grófja, aki Denbigh uradalmát nyerte el. Emellett Eduárd walesi szövetségesei is visszakapták saját földjeiket, ám immár hűbéri alapon; Owain ap Gruffydd ap Gwenwynwyn például, a Powys Wenwynwyn fejedelmi ház tagja, saját ősi földjeit kapta meg Powys uradalmaként, és ezt követően Owen de la Pole (vagy „Poole”) néven vált ismertté.
A közvetlen királyi ellenőrzés alatt tartott területeket az 1284-es rhuddlani statútum alapján szervezték újjá. Ez a dokumentum kimondta, hogy a földeket az angol koronához „csatolták és egyesítették”, jóllehet azok nem váltak az Angol Királyság részévé. A területek a király személyes hűbérbirtokát képezték, majd 1301-ben Eduárd fiának, Caernarfoni Eduárdnak (a későbbi II. Eduárdnak) adományozták őket a „Wales hercege” címmel együtt. Ezt követően a földek és a cím az angol trónörökös hagyományos javadalmává váltak.
A rhuddlani statútum a királyi ellenőrzés alatt álló területeket angol mintára hat grófságra (shire county) osztotta, amelyek élén királyi tisztviselők álltak. A statútum emellett elrendelte az angol szokásjog (common law) bevezetését is Walesben, bár bizonyos helyi sajátosságokat meghagyott. A walesi jogot egyes polgári ügyekben – például a földöröklésnél – tovább használták, de bizonyos módosításokkal; a törvénytelen fiúk például többé nem tarthattak igényt az örökség egy részére, amit a korábbi walesi jog egyébként megengedett nekik.